Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-05 / 154. szám
Ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 5., HÉTFŐ X3 Gratulációk Tisztelt Főszerkesztő Úr! Szeretettel gratulálok önnek és a Pest Megyei Hírlap valamennyi munkatársának a Magyar Újságírók Közössége által adományozott Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjhoz. Őszinte szívvel kívánom, hogy munkájuk a jövőben is eredményes és sikerekben gazdag legyen. Komáromi István rendőralezredes Pest megyei főkapitány * Főszerkesztő Úr! Köszöntőm önt és munkatársait. Szívből gratulálok a Sajtószabadság:díjhoz. Baleczky Ivánné Budapest Majd mi megmutatjuk Már a harmadik , nyáron vagyok La- I josházán „A gyerekek táborozásáért alapítvány” vándortáborának gondnoka. 1991 nyarán elküldtem írásomat a solymosi volt rendőrparancsnokról a Heti Kis Újságnak, ahol meg is jelent. Miért írok megint a múltról, amikor a jelszó: Csak a jövőbe nézzünk! Sajnos a férfi Gyöngyös- solymoson felszállt a vonatra részegen. Megismert, odaült hozzám és motyogni kezdett. Szavait alig tudtam megérteni, de a lényeget igen. 9 évig volt biztonsági szolgálatban. Bezzeg a volt AVH-s tábornoka tudott rendet tartani, ő is, amikor Sólymos rendőrparancsnoka volt, s jó barátja Őrlőkőn az akkori bányaigazgatónak. No meg a vadászatok, amelyeket itt rendeztek a Mátrában Kádár elvtárs tiszteletére. Kérdésemre, hogy mennyi volt az iskolai végzettsége: 5 elemi, de azután tanult ő, meg nem is, fontos az, többet tudtak a régiek, mint ezek. Mit vár az 1994-es választásoktól és mi a terve, ha győz a baloldal? — kérdeztem. „Majd mi megmutatjuk!” — motyogta, s ezzel eltán- torgott sört inni Lajoshá- zán, mert leszálltunk. A vonattal visszament Őrlőkőre, mert-ott őrködik a sok érték felett! Ugye, milyen megbízható emberek vannak még most is ilyen helyeken, mert nincsen elég munkanélküli, becsületes munkás? Június 30-án volt 2 éve, hogy az utolsó szovjet szerelvény kigördült a határon. Szabadok és függetlenek lettünk. Mit érez ma az ország felnőtt lakossága? Sokan kiábrándultságot, félelmet az egyre nehezebb gazdasági gondok miatt. Egyesek nyíltan hirdetik: jobb volt a Kádár-rendszerben, mert akkor stabilan éltünk! Már kevesen vagyunk, akik alázatos szívvel érezzük, hogy nehéz a helyzetünk, de szabadok vagyunk! Látjuk az okát, miért jutottunk ilyen helyzetbe! Tudjuk azt, hogy miért nem halad gyorsabban hazánk gazdasági előbbrejutása, kik akadályozzák, kik ülnek felelős állásokban, sőt egyes minisztériumokban. Sajnos a volt kommunisták gyermekei is, akiket hátulról izgat a papa és a mama, mert jön 1994 és egybeállt a volt hatalmi sereg: „Majd mi megmutatjuk!” Gondolkozzon el mindenki, akiben még él a hazaszeretet szikrája, aki csak egy kicsit is magyarnak érzi magát: Vigyázz népem, mert a szakadék szélén állsz, egy lépés és belezuhansz, s onnan már nincs többé visszaút! Ma is hazudnak Mind az írott, mind az elektronikus sajtó (tisztelet a kivételnek) olyan mélyre süly- lyedt, amelyre hat évtizedes emlékezésem óta nem volt példa. Talán korábban nem figyeltem annyira oda a történésekre, az események párhuzamos kommentálásaira, így sok minden nem tűnhetett fel. Igazán nem is tudnám megmondani, hogy mivel mérgeznek bennünket jobban. Egy fals, hazug, de egyirányú tájékoztatással, vagy egy-egy állítással, majd annak ellenkezőjével. Mert az új rendűkben, az úgynevezett rendszerváltozás óta csak ez történik. És a helyzet naponta rosszabb! Feltehetően összefügg az általános acsarkodással, gyűlölködéssel, de főleg a közelgő választásokkal. A hatalom megszerzéséért kegyetlen és aljas munka folyik! (Már most!) De kié lesz a hatalom? Miféle legitimációról fognak majd beszélni a nép szavazása után?! Ez a nép nem tud semmit, és mindent elkövetnek, hogy ne is tudjon! A rendszerváltozás harmadik évében a vidéki emberek (különösen az idősebb korosztály) körülbelül 80 százaléka még azt sem Kárteszi Istvánná Cegléd HISTÓRIA Emlékezés a Pesti Hírlap-os Márai Sándorra IV. Légrádytól elérzékenyedve búcsúztam. A nyomdászok külön mint „kollégát” búcsúztattak, mert nagyon értettem a kézi szedéshez s a Linotype szedőgépet is ügyesen kezeltem. Dr. Kovács Dezsőtől, Légrády rokonától aki akkor a kiadó- hivatal vezetője volt, tudtam meg, hogy amikor Légrády szobájából eltávoztam, Légrády maga elé meredve csak annyit mondott: — Tombor is elment... Távozása a véget jelzi. * * * Márairól tudtam, hogy átvészelte a háborút. Azt is mondták, hogy egyszer bejött az épületbe és szerkesztőségi szobájából elvitte az íróasztalát díszítő kis földgömböt. A Légrády-titkár- ságba nem ment be. Tervbe vettem, hogy Leányfalun meglátogatom, de erre nem jutott időm. Már mint nemzetgyűlési könyvtárnok a külföldi, valutaigényes folyóiratok megrendelésének egyeztetése végett a Parlament épületéből 1947 tavaszán az Akadémia Könyvtárába mentem. A főkapu még zárva volt s amikor az oldalkapun befordultam az Akadémia épületébe, szembejött velem Márai. Mintha most is látnám: derékban karcsúsított barna felöltőt viselt. Fején elég széles karimájú, felhajtott szélű, illetve szegélyű „Eden” kalap volt, kesztyűs kezében elefánt- csont gombos sétabotot tartott. őszintén megörültünk egymásnak. Beszámoltunk kölcsönösen az átvészelés hónapjairól, könyvtároskodásomról. Rámnézve, a szemembe nézve, szinte felelősségre vonva megkérdezte, miért nem dolgozom az 1946. szeptember 1-jén megindult Hírlapban? Elmondottam, hogy Légrády 1946 augusztusában munkahelyemen felhívott s arra kért, látogassam meg. Légrády nagy örömmel fogadott s kertelés nélkül közölte velem, napilap indul Hírlap néven, Bónyi Adorján lesz a szerkesztője, s ő engem vissza akar helyezni külpolitikai rovatvezetői korábbi munkakörömbe. Amikor egy kis tűnődés után megköszöntem jóindulatát, kimondottam elutasító válaszomat. Légrády úgy nézett rám meredt szemmel, mint egy eszelősre. — Nem értem magát — szólalt meg hosszú hallgatás után. — Ezért az állásért a magyar sajtó külpolitikai újságíróinak színe-ja- va élethalálharcot vív, s én ezt magának felkínálom... De miért nem fogadja ezt el? — Azért főszerkesztő úr, mert én a parlament minden ülésén, minden bizottsági ülésén hivatalból részt veszek. A könyvtár valóságos találkozóhelye Bibó Istvántól Sulyok Dezsőn keresztül Ries Istvánig s ott, könyvek között kirajzolódott bennem az a helyzetfelismerés, hogy annak a politikának, ami most van, hamarosan meglátjuk a felszámolását. Mi lesz akkor a Hírlappal? Légrády szinte ijedten vágott szavamba: — De hisz Nagy Ferenc ma a miniszterelnök! — S mi lesz a lappal, ha már nem lesz az? — Azt csak az ördög tudja... —- felelte eltűnődve Légrády. Kínos volt az elválásunk. Ő emelt ki az ismeretlenség homályából. Távozóban azon tűnődtem, Légrády most biztosan árulónak tart... Márai nem tett semmiféle megjegyzést arra, amit hűen elmondottam. A huzatos kapualjban sokáig, meredten nézett rám. Éreztem, magában tűnődik azon, amit mondhatna, vagyis hogy helyesen csele- kedtem-e, vagy éppenséggel hibáztam. Az eléggé kínos csendet azzal törtem meg, hogy érdeklődni kezdtem év elejei útjáról, mit látott Rómában, Párizsban, Bázelben, Zürichben... — Idegennek éreztem magam mindenütt. Amikor Svájcban baráti körben beszámoltam mindarról, amit átéltünk, megbizonyosodtam arról, cseppet sem vagyunk érdekesek a számukra. Mit tud a háborúról egy olyan ország, ahol 1798-ban harcoltak utoljára a svájciak a franciák ellen? Rájöttem arra, semmi értelme sincs annak, hogy beszámoljak véres romjainkról. Idegen volt számomra a jólét, a gazdagság, amikor mi egy kiló melasznak is örülünk. A múlt évben még azon tűnődtem, végleg elmegyek. Ez az utam arról győzött meg, hogy haza kell térnem s itt kell maradnom... * * * Végleges távozásának híre megdöbbentett, megrendített. Márai sorsát, útjait, munkásságát figyelemmel kísértem, de mindig kísért a gondolat: szerette a Pesti Hírlapot és abban minket is szeretett. Légrádyt is szerette és megbecsülte. Örökszép szavakkal emlékezik meg róla a „Föld! Föld” című könyvében (p. 320—321.). A Pesti Hírlapra már csak emlékezem s visszagondolok arra, hogy Légrády halála után továbbra is jó barátságban maradtudja, hogy ki, kik vezetik az országot?! Nem tudják, hogy a parlamentben hány párt ül, és azokat hogy kell megnevezni?! 80 éves édesanyám, aki az átlagtól lényegesen frissebb szellemileg, és érdeklődik a politika iránt, rendszeres tv-néző, rádiót hallgató, ő úgy tudja, hogy a vezető kormányzópárt az MDSZ. (???) Mondjuk neki, ha ezt fogja keresni a szavazócédulán, hát sosem fogja megtalálni! Ők még állampártban gondolkodnak. (Mennyi eszük van!) Arról végképp fogalmuk sincs, hogy az önkormányzatok szinte kizárólag SZDSZ-kézben vannak. Az a rengeteg probléma, amely felmerül ezeken a helyeken, a rengeteg elintézetlen és megválaszolatlan probléma mind-mind az SZDSZ lelkén szárad! A sajtó, vagy is a politikacsinálók döbbenetes tudatlanságban szeretnék tartani a népet, s ez már megalázó! Mint a barmokkal, a csordával, úgy bánnak velünk! A kérdés az, hogy meddig lehet mindezt megtenni büntetlenül?! Nemcsak baromnak, állatnak, kísérleti nyúlnak tekintenek bennünket, hanem gondolkodásra képtelen, alacsonyabb rendű hordának! Lássunk hát egy-két mocskos ügyet a közelmúltból: az október 23-i események. A kisember alighanem sohasem fogja megtudni az igazságot. Mert mihelyt tisztul a kép, előállnak zavarosnál zavarosabb nyilatkozatokkal, írásokkal, amelyeket természetesen egymás mellett nem olvashat el mindenki, így vagy kialakul valami képe az eseményekről, vagy végképp összezavarodott. Fogalma sincs, hogy mi is történt valójában! Más! Magyar Igazságpárt! Volt, van, lesz? És oda miért nem kell fogadni azt a Király B. Izabellát, aki oda nem is kérte felvételét?! Más! A Hankiss-tv kiválóan, pénzügyi visszásságok nélkül működött, csak Nahlik G. működése után tért „rossz útra”, így a rádió hírműsora egész nap. A tv szerint Hankiss működése már nem volt olyan „hófehér”, és Nahlik G. mindösz- sze két hetet töltött a tv-ben a vizsgált időszakban. És így tovább! Szerény javaslatom a választásokig: be kell zárni az úgynevezett médiát, a pénzt a költségvetésbe vissza kell juttatni, majd megbízható, hiteles, önként jelentkező „aktivistákat” kell indítani a nép megnyerésére! Vedres Józsefné Budapest tunk feleségemmel együtt az özveggyel, Wossala Ju- dithtal. Amikor feleségül ment dr. Radocsay Kálmánhoz, mi voltunk a tanuk. Az Ady Endre úti villában lakott még. A esküvő után szerény hidegvacsora került az asztalra és vacsora után Radocsay Kálmánná Wossala Judith, minden vagyonából kifosztva, csak ánnyit mondott: — Mindent, abroszt és szalvétákat, ezüst evőeszközöket, tányérokat és poharakat tegyetek vissza a helyére. Az államosítás jegyében itt még ezeket is jegyzékbe foglalták, itt már semmi sem az enyém... (Vége) Tombor Tibor A Beleznay-gyilkosság A régi Pest vármegyét felkavaró bűnügyek közül az egyik legtragikusabb a Bdezway-gyilkosság volt Pilis községet a Beleznay grófok uralták, itt történt 1818. július 5-én a szörnyű bűnügy: Beleznay Sámuelt agyonlőtte azonos nevű fia. Az idősebb gróf kegyetlen ember volt, sok rémes tettéről suttogtak a kortársak. Nem kímélte családját sem, feleségét — egy juhász lányát — állandóan korbáccsal verte. Vagyona szinte teljesen elúszott a büntetések fizetésére: Széchenyi István jegyezte fel Naplójában: „...egy nemesemberre, az udvarában, 50 botütést méretett, ellene az főbenjáró pert indított, s végül 50 ezer dukáttal elégíttetett kL ” Fiát nem iskoláztatta, viszont rendszeresen ütlegelte — amit az „részben meg is érdemelt”— írta Széchenyi, mert „Az apa fiával egyetemben, a legszertelenebb, kicsapongóbb és fertelmesebb életmódot folytatta, amilyen csak elképzelhető', és egyazon ringyónál voltak vetélytársak”. Az 1818. július 5-i tragédia kiváltó oka az volt, hogy az apa ismét meg akarta botoztatni, „az viszont kétcsövű puskájával az apjára dupláz, s mindkétszer talál, utána pedig egészen hidegen és higgadtan megtölt egy második puskát, apja fejéhez tartja, s szétroncsolja koponyáját"— írta Széchenyi. Az ifjú Beleznayt halálra ítélték és vérpadon kivégezték. A közvélemény hölgytagjai romantikus hőst láttak benne és „amikor lefejezték, vérét felfogták, akárcsak egy mártírét, kendőkbe, úgy, hogy még a véresre festett homokot is elvitték". Pogány György'
