Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993., JÚLIUS 31., SZOMBAT J Somlói galuska Berták László Ölel és szétfeszít a kép Magányos férfi túl a középkoron, üldögélek a friss Esti Hírlap és egy étlap társaságában az étteremben. A szomszédos asztalnál fiatal pár várakozik. Szemben ülnek egymással, sugárzik, árad róluk, hogy új házasok. A fiatalember szemlélődik, az asszonyka fülhallgatón hallgat valamit az asztalon heverő kisrádióból. Néha hirtelen lekapja a hallgatót, pár másodpercre a férfi füléhez tartja, majd visszateszi saját fülére. Azután vacsorázunk. Csaknem egyszerre kapjuk a tálat, ők azonban hamarabb végeznek. Sietnének? Nemigen. Csupán más a ritmusuk. A sült után nem sokkal asztalukra kerül egy hatalmas adat somlói galuska. Isten bizony, én még somlóiban ekkora adagot nem láttam. Lopva be- lepislantok az étlapba, de semmi különös, a többi ételárához képest ez a csemege sem túl drága, sem túl olcsó. Gyönyörű látvány. Egyre lassabban rágicsálom a csirke- májjal töltött sertésbordát, inkább a somlói sorsát figyelem. Termszetesen a fiatalasz- szony elé kerül, aki ekkorra már letette a fülhallgatót, s elmerül az ízek örömeiben. Parányi kanállal kezdi enni a somlói szélét. Igaz, jó tetésen kerül a kanálba, majd a szájába egy-egy adag tészta, töltelék, csokiöntet, tejszínhab együtt. Egyszer az asszony hirtelen villant egyet a szemével, és a férfi elé tolja a tányért: — Egyél! — Nem ízlik? — kérdi a férj. — De, finom. Csak nekem sok. Nem bírok többet enni. A fiatalember elég hamar belenyugszik a kínálásba, s ugyanazzal a kiskanállal, ugyanolyan hatalmas falatokban kezdi enni a somlóit. Az még makacsul tartja eredeti formáját, meg se billen a kistányéron. A férfi eszik, eszik, aztán hirtelen felnéz. Az asz- szony épp akkor kapja el a pillantását a gyönyörű süteményről. — Mégis kérsz? — udvari- askodik az ifjú férj. — A, dehogy... Pár kanál ismét eltűnik a tányérról, de az asszony szeme újra csak arra téved. A férfi észreveszi, most sem szól, csak egyre lassabban, mintegy kényszeredetten ka- nalazgat. Most tarthat a somlói felénél. Egyszer megáll. — Nem bírok többet enni...-—Ne-e-em? — hangzik a szerepjátszó kérdés. — Nem. Biz’ isten. — Akkor mi lesz vele? — Nem tudom... Pár pillanatig csönd van. Kettejük között ott árválkodik a félig megevett somlói, s tán búslakodik is, hiszen neki az lenne a természetes sorsa, hogy megegyék. Az asszony folteszi a fülhallgatót, majd lekapja. — Ő, ne maradjon már itt — mondja, s közelebb húzza magához a tányért. Aztán nekilát. Bátran, jó étvággyal, látványosan. Nagyon szép így, ahogy eszik. Ahogy fogy a somlói szépsége, úgy növekszik az övé. Aztán hirtelen észbe kap. A tányéron lehet még vagy három falatnyi. — Na, most már nem megy — mondja, s eltolja magától a tányért. — Hát..., megpróbálom akkor én —, mondja a bajusza mögül a fiatalember, s óvatosan leemel két kanállal. — Kész — jelenti ki, amikor már csak egy közepes falat lapul az összemaszatolt tányér szélén. Az asszony is nézi a falatot, de a világ minden kincséért sem nyúlna utána. Aztán hirtelen, mintha valami éppen egyszerre jutott volna az eszükbe, egymásra néznek és felkacagnak, ifjúságtól, szerelemtől ragyogó szemekkel. Az asszony átnyúl az asztalon, megfogja a párja kezét, és nevetnek őszintén, tiszta szívből, hosszan. Majd kémek még ketten egy üveg sört. Jómagam is intek a pincérnek, és kérek egy olyan csodálatos somlóit. Kihozza. Valóban gyönyörű. Mit mondjak, somlóiban még ilyen gusztusosat, dúsát sose láttam. Szebb mint az t övék, esküszöm. Beleütöm a kanalam az oldalába, bekapom az első falatot, várom az édesség boldog nyugalmát, de odabenn inkább keserűség támad. Pár falattal még kísérletezem, aztán eltolom az egészet. Ez nem ugyanaz a somlói, mint az övék. Más. Ez valamiért keserű. Kimaradhatott valami belőle. Hogy az ördögbe lehet, hogy kívülről ennyire szép, az íze pedig... A fiatal pár lassan szede- lőzködik. Egymás vállát átölelve mennek kifelé, én meg ott ülök a somióim mellett, és töröm, töröm a fejem, mi is lehetett az ő somlóijukban, amit az én magányos tányéromról kifelejtettek? Bényei József Akárha rejtvényt fejtenék vízszintes és függőleges apró kockákra hull az ég és hirtelen értelme lesz ragyog a tüdőben a szesz áll a sorok között a szék augusztus hosszú vége ez csillagokon jár aki lép veszíteni is nyereség olyan tiszta a végleges szóra a szó kékre a kék még akármi lehet a vers dobog a semmiben a perc ölel és szétfeszít a kép. Szilágyi Ferenc Prodzsekt A terv mára projekt s sznobosabban, „angolosabban” ejtve: prodzsekt, ahogyan arculatod ma imázs avagy imidzs. — Imidzsen szólott komolyan Zarathusztra s nemzeti Őrlelkünk: Elvesz a hon meg a nép, mely nyelvét idegenre cseréli, eladva a lelkét ősei oltárát, nemzete isteneit; már a menedzser-shop, snack bar, drink bar meg a hot dog várja Kazinczy csípős csipkefa ostorait tiszta szavát: Szentség, szentély ez az árva magyar nyelv, mely ha bitangra kerül: nép s haza véle merül! Ellenstrófa Mert megy tervszerűen, de megy ám a nemzeti nyelvnek irton irtása, s hogyha te nem feleselsz és hagyod: az újság, felirat meg a média „stáb”-ja sírba tesz: elmúlsz terv-, sorry: prodzsektszerűen. A neves sort most egy ismeretlenebb névvel bővítem, de hogy valóban a legkiválóbbak közösségébe való, akiről szólni óhajtok, döntsék el olvasás után, akik kezükbe vették a lapot. Néptanítóról írok, aki Szabolcsban, amelyhez valamikor odaillesztették a sötét jelzőt — tehát Szabolcsban élt, született, lakott, alkotott. Bizony csúfolódás volt az, hogy sötét, mert leginkább az a kifejezés illett: szegény Szabolcs. Abban a világban, világ háta mögötti falucskában, Paszabon ismerkedtem meg Túri Sándorral, még az igazán sötét 1950-es esztendőkben. Ez a jelző az évekre legjobban ráillett. „Gárdonyi Géza után, aki lámpásnak látta a magyar tanítót, Móricz Zsigmondtól más melléknevet is nyert, aki mé- csesgyújtogatónak szegődött falura — hallom Sándor bácsi emlékezését. A Móricz papja fáklya volt, amelyik ellobbant a rettenetes tűzben éppen ezen a mindenki által elfelejtett vidéken: a szomszédban, Szatmárban. Hiszem, lassan ismét megerősödve annyi sorscsapás után, hogy ráfénylik boldogabb nap erre a szegény népre, szegény magunkra, szegény magyarokra. Az utolsó két szót most hangosan, csak magunknak mondom, mert mostanában mások úgy akarják, restelljük el magunkat, meg valahová való tartozásunkat. Én tudom, hogy nincs miért, de vátjuk meg míg megint szépen cseng a szó, hogy magyarok vagyunk. Majd lesznek, akik újra embereinek bennünket, ha kihullanak a szatócsok, akik most új rendszert árulnak. Te még megérheted, mikor megköpdösik a zászlót, megtapodják a fényes jelvényeiket, és kikiáltják: csak a pénz beszél! Mi majd akkor is tudjuk, hogy az sem igaz. Tudod fiam, voltak valamikor zugárusok. Ilyen tiltott áru volt a kommunizmus is. Na, most ennek jött el a vására, de akik kínálják, holnapután ők átkozzák, s Te leszel a vétkes, mert ráderőltették.” Teljes egyórás dokumentumműsort készítettem Túri Sándor életéről. Megírtam, elmondtam, hogy a magyar néprajztudomány kiváló gyűjtője volt, s faluja híres szőtteseinek motívumait újra támasztották a tanítólakás egyik szobájában, majd az újraélesztett népművészet gyönyörű munkáit elindították országot-világot járni, hogy megismerhessék belőle a paszabi nép színes világát, az elmaradottnak hirdetett falu csodálatos fantáziáját. Akkori beszélgetésünkből kimaradt a fent idézett jóslat, életveszélyt hordozott a jövőlátást hirdető bizonyság. Zugárusok, zászlóköpdösők, jelvényeltüntetők, pártfőnökök, akik ma vállalkozók, be- tyárúton szerzett pénzen még a zsíros állásban megteremtett forintok, s nyugati összeköttetések tévén. Nem vesztegetném rájuk a szót — bár jó, ha letisztultán áll előttünk a tegnap —, de az emlékezés világa rájuk derített egy fénykévét olyan jövőtlátó ember által, aki már nincs közöttünk. írtam, néprajztudós volt. Gyűjtötte, rendszerezte Paszab és Ibrány községek élő népmeséit, s régi gyöngybetűs írással irkákba rótta. Tudta, hogy kincset ér. Azt is megtanulta, a kincs elásva csak romlik, veszít értékéből, meg kell hát mutatni. Kihez forduljon? Valamikor még a nagy világösszeomlás előtt vendégeskedett náluk egy tudós, Ortutay Gyula. Úgy gondolta, Túri Sándor ő lesz az illetékes. El is küldte azzal a szerény kéréssel a gyűjteményt, hogy ha megjelenik valahol, ahol nem feltűnő, jegyezzék a könyvbe, hogy ő gyűjtötte azokat. Meg is jelent a szép kis kötet, természetesen az ő neve helyén más név tündökölt illetéktelenül, s akkor Túri Sándor keserűen legyintett egyet. Aztán a nagy tudós mesegyűjtőből miniszter lett. Kapott is Virrasztók Sándor bácsi egy táviratot ezzel a szöveggel: Sándor bátyám, miniszter lettem. Üdvözöl Ortutay Gyula. S itt most ismét idézhetem saját szavait, megőrizte a magnetofonszalag. „Felballagtam én is a postára, vettem egy táviratlevelet, aztán azt írtam: Jöhet szélvihar, amely a talut magasra felviszi, de a talu odafent is csak talu marad. Üdvözlettel Túri Sándor bátyád.” Ehhez csak annyi magyarázatot fűznék, hogy a talu (Szabolcsban így nevezik) tollat jelent. Gazdája lehet tyúk, liba, vagy más szárnyas, s tollúk, tudjuk, könnyen repül, ha alákap a szél. A feltámasztott szabolcsi, paszabi szőttes, s annak készítői is sok nehéz napot éltek át a rektor bácsival, tanító bácsival együtt. Előbb támogatták, fejlesztették a népi iparművészet virágzó ágaként, majd elhanyagolták, elfelejtették, nem volt többé igazán üzlet, s mit számított, hogy Paszabon megélhetést jelentett családoknak, a nép keserve volt itt mindig az elhanyagolható — ahogyan Túri Sándor emlegette, ha a virágzó, terebélyesedő népművészet sorsát szóba kerítettük, s erre is keserű legyintés volt a tanulság. Élete mégis másban is különbözött az ismert falusi rektorsorstól, ő valami olyanra is vállalkozott, amit kevesen próbáltak meg végigjárni. „Sokat emésztődtem a falusorson. Az áldott állapotú asz- szonyok olyan nehéz gonddal rakodtak, olyan körülmények között viselik a terhet, amiről beszélni kell, mert a családok nem mérik fel, hogy az egészséges gyermekért már akkor tenni kell valamit, amikor még csak útban vannak hozzánk. Előadásokat tartottam. Majd ahogy jobban körülnézegettem, láttam, ósdi szokás, babona meg minden más maradiság veszélyeztetik az újszülöttet. A bábaasszonyok bizony tanulatlan fehércselédek voltak, s a szegénység sok helyt a nyomor, melegágya volt a már magyar doktor legyűrte gyermekágyi láznak. Engedélyt szereztem, s Nyíregyházára a kórházba bejárva kitanultam a szülészet tudományát. Férfiember létemre! Előbb mosolyogtak, a hátam meg- ett talán nevettek, amíg meg nem változott a mindenkit meggyőző statisztika, s a mi falunkból odébbállott a csecsemőhalandóság. Nem vettem én el senki kenyerét, de a példámmal tanítottam a képzetlen bábaasszonyokat, hogy már többé sohasem lesz elég, amit dédanyáinktól tanulhattunk, s úgy nem igaz a mondás: „ha elvette a Jóisten, majd ád helyette másikat a következő esztendőben”. Az Isten sohasem akarja visszavenni, amit nekünk adott, és ha ránk bízta a csepp kis életeket, a mi gondunk, hogy úgy viseljük sorsát, ahogy embernek kell! Azt már mástól tudom, hogy a vékony tanítói javadalmazás jó része arra ment el, hogy drága orvosságokat váltott ki egy-egy beteg gyerek, szegényebb öreg számára, de ennek feljegyzése kimaradt az ő számadásából. A kezdet kezdetén a Kossuth-díjat mégis az arra leginkább érdemesek kapták. Túri Sándor paszabi néptanító fehér holló volt az első kitüntetettek között is, akinek mindenre kiterjedő munkásságát azért nem lehetett véka alá rejteni. Kossuth-díjas tanító! Talán nála többet sem ismer történelmünk, mindenesetre ő az élete példájával szolgált az elismerésre. Aztán megjegyzett ember lett, mert a furcsa szövetkezésről megint csak megvolt a véleménye. „Szövetkezés? Ha nem a mi szájunk íze szerint lesz, s ha nem azokat kérdezik, akik helyben mindent ismernek, abból megint csak gondok támadnak.” A z ilyen beszédét, ilyen szavait nem szívesen hallgatták, sőt, megjegyezték. Fönt. Ezek vették el kedvét, s ezek tették, hogy olykor-olykor egyetlen tiltakozás a legyintés maradt, amikor ebbe a mozdulatba sűrített minden véleményt, s hogy milyen gondolatok kísérték belül keze mozdulatát azt megőrizte magának. Mérlegeltem, vajon odaillő a sorba Túri Sándor élete példája? De hiszen ő volt az, aki a nagy gondolatokat, melyeket a legjelesebbektől tanult el, ott váltotta valóra, ahol arra legnagyobb szükség volt. Falun. „Amikor nehezen jön szememre álom, s virrasztgatok magamban a falusorson, csak sóhajjal végzem a tépelő- dést, mert nem látom, hogy jó felé menne a mi szekerünk, s nem húzzák-e félre a lovak, a bakon ülő kocsis okos-e, józan-e, tudja vajon az utat, amely kifelé vezet?” A virrasztó-sorsot kevesek vállalták. Túri Sándor paszabi néptanító teljes életen át osztozott abban. Fábián Gyula
