Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-30 / 176. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1993. JÚLIUS 30., PÉNTEK 9 A Beszélgetés Csurka Istvánnal, a Magyar Ut Körök elnökével Az összefogás alapja a felelősségvállalás Csurka István: A nemzeti erők számára meg kell teremteni a sokszínű megszólalás lehetőségét Erdó'si Ágnes felvétele A minap szerkesztőségünk vendége volt Csurka István író-politikus, a Magyar Út Körök mozgalom elnöke, aki Vödrös Attila főszerkesztővel, illetve Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesekkel beszélgetett. — Nemrég Pozsgay Imrétől is megkérdeztük, így most Öntől is: ha az őszi szárszói találkozón létrejönne valamilyen nemzeti összefogás, netán mozgalom, érezne-e hajlandóságot, késztetést arra, hogy az élére álljon? — Szárszóval kapcsolatban reményeink és bizonyos értelemben elvárásaink vannak. •Szeretnénk, ha Szárszó valóban erősítené a nemzeti egységet, de tartunk, én legalábbis tartok tőle, hogy az a liberális, baloldali túlsúly, amelyik ma a sajtót és a nyilvánosságot uralja, rossz hírbe fogja kever-» ni. Ä nemzeti egységet, a nemzeti erők összefogását nem úgy kell elképzelni, hogy néhány pártvezér és mozgalmár egy asztalnál ül és kezet fog egymással, hanem úgy, hogy az alapoknál kezdünk hozzá az egység megteremtéséhez. Ilyen alapnak tekintem a gondolkodást és a felelősségvállalást. Mi, magyarok soha nem leszünk egyetértő nemzet. Lételemünk az egymás iránti bizalmatlanság, a kritikus szemmel való figyelés, a pártoskodás. És mert ilyenek vagyunk, időnként arra vágyunk, hogy valami nagyot és közöset alkossunk. Voltak a történelmünknek olyan pillanatai, amikor ez sikerült, anélkül, hogy valaki ezt szorgalmazta volna. Példa erre az ötvenhatos forradalmunk is. Én ebben a szellemben szeretném a nemzeti egységet látni és megvalósítani. A pártprogramok és a politikai egyezkedések révén ez az egység nem teremthető meg. Szárszón megtalálhatjuk a közös nevezőt, és ha ez sikerül, akkor felmutathatjuk, felkínálhatjuk a módszert, a lehetőséget a társadalomnak, hogy ezt az ötvenhat szelleméből fakadó egységet ismét megteremtse önmagában, a lelkében, a kisebb-nagyobb köreiben. A Magyar Urnák, amelynek képviseletében részt veszek majd ezen a találkozón, eredetileg is egy ilyen nemzeti közszellem kialakítása a célja. — Lehet, hogy az ötvenhatban elkezdődött, majd évtizedekre félbeszakadt folyamatnak kilencvennégy után kell befejeződnie? — Amikor erről szólunk, nem kerülhetjük meg az utóbbi három évvel összefüggő kérdéseket sem. Én egyre inkább úgy ítélem meg ezt az időszakot, mint egy nagy nemzeti önáltatást, Itt nemzeti lobogók, a kezdetben hangoztatott nemzeti jelszavak alatt a nemzet legfőbb értékeit kiárusító politikát folytatnak a kultúra, a gazdaság, a pénzügy területein és sok egyéb vonatkozásban. Mintha a politika irányítóinak nem volna nemzeti öntudata, mintha súlyos vakságban szenvednének, s azokat, akik a bajokra rámutatnak, egyszerűen félresöprik az útból. A nyilvánosság szerkezete és tulajdonviszonyai olyanok, hogy a sajtó ma bárkiről kénye-kedve szerint alakíthat ki torzképet, emelhet fel, ejthet el embereket. Sok mindent tisztába kell tenni, és Szárszó, amely az egykori nagy számvetésnek az ötvenedik évfordulója, talán jó alkalom lesz erre. Nem tagadom, hogy engem az 1943-as szárszói konferencia résztvevői közül Németh László ragadott meg leginkább, az ő látomását, veszélyérzetét, az utolsó pillanatban kifejtett, kétség- beesett erőfeszítését tartom folytathatónak, és szeretném, ha ez a mostani szárszói összejövetelen is figyelmeztető jel lenne. A nép arra vár, hogy nevén nevezzék a dolgokat, mert itt már nincs helye a mellébeszélésnek, a különféle értelmetlen és félrevezető gondolatok alapján való politizálásnak. Ezt a népet folyamatosan altatják, nem engedik, hogy hozzájusson a saját tulajdonához, nem részesülhet igazság- tételben, és a régi rendszer erői tankként nyomulnak előre. — Németh László a harmincas évek elején a lappangó jobbakban, a viszonylag érintetlen tömegekben bízott. Vannak-e ma ilyen jobbak, ilyen tömegek, akiktől és amelyektől remélhetünk valamilyen talpra- állást, nemzeti összefogást, újjászületést? — Természetesen vannak, de nem látszanak, mert ezeket az embereket, ezeket a tömegeket nem ajnározzák, nem emelik fel. Ezek a hűségesek. Hogy mennyien vannak? Ki fog derülni, ha majd értelmét látják annak, hogy megmutatkozzanak, akár mint választó- polgárok a választások idején, akár mint megválasztott, a közösséget szolgáló közéleti emberek. Ma a nagyhangúak kiszorítják őket. Tele van az ország félrevezető statisztikákkal, népszerűségi listákkal, amelyeknek az a célja, hogy a nép ne merje azt gondolni, hogy többségben van, hogy képes a kezébe venni a saját sorsát. Minden erő arra hat, hogy fogadja el ezt a nagyon művi, hatpárti konstrukciót, amelyet az érdekeltek életben akarnak tartani a későbbiekben is. Hiányzó népi szellemiség — Itt évtizedekig semmibe vették az emberek véleményét. Ma miként lehet megszólítani őket, mi lehet a célravezető módszer? — Először is eszközökre van szükség. Lapokra, a televízió birtokba vételére, de legalábbis a megfelelő képviselet kivívására. A nemzeti erők számára meg kellene teremteni a sokszínű megszólalás lehetőségét. Ezeknek az erőknek ma nincs bulvárlapjuk, színes, érdekes újságjuk, és sajnos még a vidéki olvasókhoz leginkább közelítő Szabad Földben sincs eléggé képviselve a népi szellemiség. A nemzeti erők ma nincsenek abban a helyzetben, hogy az emberek agyába — idegen műszóval — beleprintel- jék a saját üzenetüket. A másik oldal képes erre. Érdemes megnézni, ahogyan egymást támo- gatólag szerkesztik a lapokat. Először megpendítenek egy témát, azután megismétlik, majd egyszerre megszólal a kórus az összes orgánumon. Azután vitát provokálnak, kicsit, szőrmentén ellentmondanak és újra kezdik. Senkit nem hagynak ki, többször elmondják ugyanazt, és az üzenettel mindén réteget elérnek. Itt már nem az igazság számít, hanem az, hogy minderre van pénz és eszköz, és az, hogy ezt a kormány tűri. Nem lett volna szabad hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Akármilyen nehéznek is tűnik, a nemzeti' oldalnak meg kell teremtenie a maga sajtóhálózatát, és nem szabad megengedni, hogy egymással szembeállítsanak, egymásnak uszítsanak minket: Ha van rá lehetőség, mindenekelőtt a saját oldalunkon kell rendet csinálnunk, az árulókat pedig ki kell rekeszteni, mert nekik nincs helyük a nemzeti sajtóban, vagy mondjuk ki, hogy ők nem tartoznak oda, akármilyen szép szavakat illesztenek egymáshoz. A félelem vezeti a tollat — Van reális esélye annak, hogy a nemzeti oldal létrehozzon egy ilyen sajtóláncot? — Természetesen van esélye, hiszen csak egzisztenciális biztonságot kell nyújtani az újságíróknak. Lehet, hogy szép számmal akadnak olyanok, akik viszonylag kisebb jövedelemért is vállalnák a közreműködést. Tapasztalatom szerint ma még gyakran a félelem vezeti az újságíró tollát. Ajánlkoznak, biztosítanak arról, hogy száz százalékig velünk éreznek, de nyíltan nem vállalják a munkát, arra hivatkozva, hogy családjuk van, gyerekeik vannak, és ha felfednék a kilétüket, akkor eltaposnák, kirúgnák őket. Vállalkozók nem mernek hirdetést feladni, mert attól tartanak, hogy elveszítik a kapcsolataikat, az üzletfeleiket. Itt megint azt mondom, hogy felelős a kormány, mert például amikor még felhőtlen volt a kapcsolata a Magyar Fórummal, szinte egyetlenegy hirdetéssel sem támogattak minket, pedig én voltam az első, aki szóvá tettem, hogy ha a Vagyonügynökség hirdetései nem a nemzeti lapokban jelennek meg, ha a minisztériumok és az állami intézmények a Magyar Hírlapban és a Népszabadságban hirdetnek, akkor talán ne is csinálják tovább. Ennek ellenére egy-két esettől eltekintve szó sem lehetett arról, hogy mi ilyen módon gyarapodjunk anyagiakban, ugyanakkor a liberális és a baloldali sajtóba ömlött és ma is ömlik a hirdetés. Ezeket a jelenségeket is figyelembe véve, a nemzeti erőknek össze kell fogni s küzdeni a jogos érdekekért. A magyar társadalmat rá kell ébreszteni arra, hogy ez így nem mehet tovább. Ha így megyünk bele a választásokba, akkor itt egyetlen nemzeti pártnak sem lesz esélye arra. hogy komoly politikai tényezője, alakítója legyen a hazai demokráciának. — Nem érzi úgy, hogy kevés a pénz? — Áz államháztartásnak- ez nem okozna gondot,» hiszen nem olyan nagy összegekről fvan szó, akármelyik fejezetből ki lehetne gazdálkodni, de szándék nélkül persze nem megy. Ezért kell a kormányzatot rábírni a szükséges lépésekre. — A demokrácia iránti elkötelezettséggel nehezen egyeztethető össze az a félelem és értetlenség, amely időről időre megakadályozza, hogy egy lap valóban karakteres, a népi, a nemzeti, a keresztény kultúrkörbe illeszthető legyen. — Az egész irodalmi, kulturális „sajtófelvilág” kényszerűen kialakított egy tolvajnyelvet, amit csak az értelmiség ért, és ez alól talán magunk sem vagyunk kivételek. A ma embere nehezen érti ezt a nyelvet, mert nem adták meg neki azt a műveltséget — tisztelet a kivételnek, aki megszerezte magának —, aminek a birtokában szellemi partnerré válhatna. Márpedig el kell jutni az emberek mindennapi gondjaihoz, szenvedéseihez, és milliók iránti jótétemény lenne, ha az ehhez illő hang meg tudna szólalni közérthető, tárgyias és valósághű nyelven. Az emberek valahol féltik a magyarságukat, de annyira el vannak vadítva ebben a liberális és kozmopolita világban, hogy már attól is félnek, ha valaki a hovatartozásról, a nemzetről beszél. Ezt nem szabad ennyiben hagyni. Nehéz kiátkozás nélkül beszélni róla, mégis kimondom: a népnek mindig igaza van. Színházi berkekből ered a mondás, hogy a nézőnek mindig igaza van, mert fizet. A népnek is azért van igaza, mert ő fizet. Lehet, hogy nekünk, értelmiségieknek ezt nehéz tudomásul vennünk, mert sokszor áldozatok árán is kitartunk a saját eszméink mellett, mégis képesnek kell lennünk arra, hogy közelről vizsgáljuk és értékeljük a jelenségeket. A nagy tömeg által ösz- szerakott kis igazságok testesítik meg a nemzet sorsa szempontjából fontos nagy igazságot. Természetesen nem a demagógiával fertőzött emberek véleményét kell mértékadónak tekinteni, hanem azét az érintetlen, csendes többségét, amelynek a szívdobogását hallani, a gondolatait megérteni a mi feladatunk. A jövő' kizsákmányolása — Ma sokan mondják, hogy a kommunisták alatt jobb volt, s ha azok visszajönnének, akkor megint többet lehetne aprítani a tejbe. — Valóban mondják, s nem is kevesen. Azon az állásponton vagyok, hogy ezt inkább elkeseredésükben teszik az emberek, de abban a pillanatban, hogy rájuk nehezedik a döntés és komolyan átgondolják, mi következnék a választások után, ha tévednek, biztos, hogy megfontoltan s jól fognak dönteni. Ezen a téren nem érzek különösebb veszélyt. Képzeljünk el egy családot, amelyik immár egy évtizede egyre kisebb területen, egyre rosszabb körülmények között kénytelen élni. Mind többet kell tennie azért, hogy a korábbi életszínvonalát fenntartsa, amit többek között csak a gyermeknevelés rovására tehet meg. Ez a jövő kizsákmányolása, és az érintettek jogosan mondják, ha ilyen ára van a rendszerváltozásnak, akkor inkább ne legyen. A nép nem történelmi léptékekben gondolkodik, csak a saját életén keresztül képes felmérni a helyzetet. Ha változtatni tudunk ezen, akkor ez a vélekedés egy csapásra eloszlik. Vannak társadalmi erők, amelyek ebbe a munkába bevonhatók, és a mostani apparátusokat is másfajta működésre lehet késztetni, ha erős kézzel fogjuk a gyeplőt. Ha netán kormányra kerülünk, azonnal módosítjuk a közszolgálati, a társulási, az átalakulási törvényt, megfizetjük a közalkalmazottakat, de cserébe elvárjuk tőlük a valódi pártsemlegességet. — Vajon milyen következményei lennének annak, ha gazdasági, belpolitikai meggondolásból a jelenlegitől eltérő alapokra helyeznénk a Nyugathoz fűződő pénzügyi politikánkat? Hogyan fogadná ezt a világ? — Nem tudjuk, hogy mi következne egy ilyen módosítás nyomán. A jelenlegi pénzügyi nómenklatúra azt sulykolja belénk, hogy ebbe az irányba nem szabad elmozdulni, sőt még elgondolni sem szabad mindezt, mert abban a pillanatban padlóra visznek minket a nemzetközi pénzvilágban. Nos, lehet. De lehet, hogy ezt csak ők találták ki. Mindenesetre a nemzeti erőket nehéz helyzetbe hozta, hogy anyagiakban semmit sem tudtak adni az embereknek, mert nem volt miből. A teljesítéseket azért kellett úgy folytatni, mint a kádári időkben, mert nem alkalmaztak olyan módszereket, amelyek az államháztartás, a belső elosztás rendszerét átalakították volna. Nyilvánvaló, hogy elmaradtak azok a komoly lépések a nemzetközi pénzpiacon, amelyek révén ez a számunkra kedvezőtlen helyzet feloldható lenne. — Ön szerint mire számíthat a Magyar Út Körök mozgalma, illetve a Magyar Igazság és Elet Pártja a jövő évi választásokon? — Jelenleg kétszáznegyven működő körünk van, nem számítva az alakuló, még nem teljesen feltöltött köröket. A Magyar Út Körök szervezése előrehaladottabb, mint a párté, de nagy az érdeklődés a párt iránt. Az esélyeink? Abból indulok ki, hogy ma sokan állnak velünk szemben. Ha jelentéktelenek volnánk és nem tartanának tőlünk, akkor ez nem így lenne. Tartanak tőlünk, és ez azt mutatja, hogy vannak esélyeink. Bízom abban, hogy jól szerepelünk a választásokon, és döntő nyomatékkai veszünk majd részt az új parlament munkájában.
