Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-29 / 175. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 29.. CSÜTÖRTÖK 13 Még egyszer Darvasról 3 ’ £ A közelmúltban y Darvas József-évfor- dúló kapcsán olvastam egy elemző írást a Pest Megyei Hírlapban, a bolsevista éra „írófejedelméről”... Egy nagyszerű hivatkozás volt ezzel kapcsolatban Veres Péterre, aki valami olyasmit mondott egykoron: „Csak rongyembernek nem szabad lenni!”... Az elemzés után pár nappal, olvasói levélben, Pető- vári Gyufa emlékezett üzemi könyvtárosi-népművelői múltjára, ezen belül említést tett Darvas Józsefről is. Nos, valamiféle megszépítő ködökkel vette körül a hajdani kultúrdiktátor személyét, mely szinte már megbocsátó révületbe váltott! A megfelelő kedvezőtlen véleményem már régóta megvan Darvasról, de akkor nem akartam reagálni Pető- vári úr „nosztalgiájára”. Azonban az „Új Ember” e heti számában olyan dokumentum került nyilvánosságra, mely még sokkal sötétebbé teszi azt a képet, amely Darvasról alakult ki bennem. A katolikus hetilap egész oldalas riportot közöl Brusznyai József nyugalmazott dunakeszi plébánossal, Brusznyai Árpád 56-os mártír testvérével, aki 1950—53-ig „élvezte” az ÁVH börtöneinek vendégszeretetét. A dokumentumértékű emlékezésből kiderül, hogy Brusznyai atya, akkor a váci szeminárium tanára, a püspöki szentszék jegyzője — hős lelkű püspökének, a tragikus sorsú Pétery Józsefnek panaszait betartva, került a hatalmi erőszak hatókörébe. Pétery püspök — Mindszenty bíboros egyik leghívebb főpapja — ugyanis minden lehető módon ellenezte és gátolta a „békepapság” kialakulását! Ez pedig akkor főbenjáró bűn volt, a bolsevista gépezet egyik legsötétebb tervének akadálya. A hatalom haragját és elvakult dühét jellemzi a Szabad Nép 1950. augusztus 10-i számában megjelent vallás- és közoktatási miniszteri nyilatkozat, kifejezetten a Pétery-ügyben. A miniszter „elvtárs” — talán mondani is felesleges: Darvas József! — épületes mondókájábán többször is megjegyzi: „Pétery püspök úr a fasiszta rendszernek köszönheti püspökségét (sic!), s ő maga is a fasizmus és a reakció iránti rokonszenvé- ről ismert”... „Pétery püspök úr ellensége nemcsak a békének, a demokráciának, hanem a lelkiismereti szabadságnak is”... A zsoldosként beszegődött békepapokat ugyanakkor megnyugtatja: „ott áll mögöttük a nép állama, s megvédi őket mindenkivel szemben — Pétery Józseffel a váci egyházmegye fasiszta (sic!) püspökével szemben is.” Nem kétséges, ígéretét betartotta, Pétery püspök úr végül is számkivetésben halt meg, a börtönök, internálótáborok, s a titkosított temetői parcellák megteltek az „antidemokratikus, békét- len fasiszta” és főleg engedetlen papokkal (is)! E néhány „ecsetvonás” még — úgy érzem — kell ahhoz az idilli képhez, melyet Petővári úr szelektív emlékezete rajzolt meg e „jeles” írásról és államférfiról! Brezovich Károlv Vác / Es nem is lesz... Igen sajnálom, hogy a Pest Megyei Hírlap nem volt jelen július 8-án a Pestszenterzsébeti Csili Művelődési Házban megtartott lakossági fórumon. Kár, hogy nem szakavatott újságíró számol be róla. Nem értek a tudósításhoz, csak hangulatjelentés, élménybeszámoló szinten tudok róla írni. De nem bírom elviselni, hogy kedvenc napilapom olvasói ne tudjanak erről az eseményről. A fórum témája a magyar—ukrán szerződésben szereplő négy szócska „... és nem is lesz...”. Az ezzel kapcsolatos felháborodás, nyugtalanság késztethette — gondolom — Pest- szenterzsébet egyik ország- gyűlési képviselőjét, Za- csek Gyulát, hogy alkalmat szervezzen ennek a megbeszélésnek. A fórumot ünneppé tette a gondosan, ízlésesen dekorált színházterem. Szőttesek, virágok, a színpad fölött hatalmas transzparens. A szöveg lényege: Nem az a vesztes, akit legyőznek, hanem aki ebbe belenyugszik. (Önként adódik a gondolat: Akik ezt a szerződést megfogalmazták, aláírták, megszavazták, vesztesek.) A színpad mellett a falakon kifüggesztve a pla- kátszerűen feldolgozott, e témával kapcsolatos szövegek, idézetek, megnyilatkozások. (Ezeket a plakátokat az összejövetel végén a vendégek egymással versengve elkérték emlékbe.) Kárpátaljáról itt üdvözölhettük az önállóságra törekvők miniszterelnökét, külügyminiszterét, és más politikusokat. Megismertették velünk Kárpátalja történelmét, jelen helyzetét, vágyukat akaratukat, elképzelésüket a jövőjükről. Zacsek képviselő úr né- hányadmagával kint járt Kárpátalján. Részt vettek egy politikai gyűlésen. Nem is olyan amatőr videófelvételt készítettek. Ezt most itt lejátszották. Nem lehetett száraz szemmel kibírni az ott jelenlévők megnyilatkozásait. Egymás szavába vágva mondták, ami a szívüket nyomta. A félrevezetettség elkeseredése, a semmibevett- ség megbántottsága. Ők erről a szerződésről nem tudtak. Erről nekik nem beszélt senki! Nem mondott igazat a magyar külügyminiszter, amikor azt állította, hogy ez az ottani magyarok érdeke, hogy ezt a szerződést ők kérték! Nem igaz! Hogy mondhatnánk le bármiről unokáink nevében?! Rendkívüli volt ez a gyűlés a Csiliben! rendkívüli volt, mert felelős politikusok álltak szóba velünk. „Megsüvegeltek” bennünket. Megbecsültek igaz szóval, felvilágosítással. A levegőben éreztük a méltatlanok által sokat emlegetett „keresztény értékeket”: A becsületet, a tisztességet, szolidaritást, hazaszerete- tet. Az összejövetel megunhatatlan volt. Igaz, a szervezés szép műsorszámokról gondoskodott, ami mindenki számára vonzó, és az alkalom ünnepélyességéhez méltó volt. A közönség nem mozdult. Meglepően kitartott. A hangulat, a folytonos tetszésnyilvánítás, a rengeteg kérdés igazolja, hogy erre szükség volt. Igény van az együttgondolkodásra. Szükséges közös dolgaink megbeszélése. Igény van az igaz szóra! Elég volt a félrevezetésből! Óriási munka egy ilyen ankét megrendezése. Embert próbáló akadályverseny. Mégis — a tapasztaltak alapján — hadd mondjam: Kövesse ezt több hasonló találkozó. Ezt a július 8-át meg na- gyon-nagyon szépen ezúton megköszönöm! Berndt Erzsébet Budapest DOKUMENTUM Savanyú szél Magas, vékony, • kissé himlőhelyes tisztet adtak mellénk; ő köti le a figyelmünket. Viorel Tantas őrnagy. Néhány mondat után kiderül, hogy nemcsak a börtönről, hanem Szamosújvárról is átfogó történelmi ismertetést kapunk. Kissé elképedve hallgatom a börtöntiszt történelmi áttekintését; mindenre számítottam a szamosújvári büntetőintézetben, csak historikus eszmefuttatásra nem. Van időnk — előkészítik a találkozásra az elítélteket —, Viorel Tantas egyre jobban belemelegedik. Jó tíz percet szán a vár alaprajzának ismertetésére, ennél is többet a török időkben egymást követő erdélyi fejedelmekre. Arra számítok, hogy megcsípdesi őket, azonban elismerően szól róluk. A Rá- kócziakat külön kiemeli. Megérkezünk aztán a tizenkilencedik századba. Rózsa Sándor — ő volt itt a leghíresebb fogoly, de hát ezt nyilvánvalóan tudjuk. Ha a látogatás után kedvünk tartja, a sírját is megkereshetjük a temetőben. Egykor börtöntemető volt, ma már a börtön területén kívül található. Használaton kívüli temető, benőtte a gaz, de a betyárvezér sírja még megvan. Ezerkilencszázötvenha- tig, -ötvenhétig már nem jutunk el, a várakozási idő eltelt. Pedig kíváncsi lennék rá, hogy a börtön történetébe beletartoznak-e a kolozsvári egyetemisták, az erdélyi magyar tanárok, írók, újságírók, színészek, művészek, akiket a magyar forradalom iránti rokonszenv miatt zártak ide hosszú esztendőkre. Páskándi Géza például hat esztendőt kapott, úgy tudom, egy idő után Szamosújvárról vitték el kényszer- munkára a Duna-deltába. Páll Lajos, a köröndi festőművész is itt ült, s még any- nyian mások, ismert emberek és kevésbé ismertek. Épp ezen a romániai riport- úton, néhány nappal elébb találkoztam Bukarestben Koczka Györggyel, a román televízió magyar adásának szerkesztőjével, akit a Bolyai Egyetem diákjaként hurcoltak ide. „Sokan meghaltak közülünk — emlékezett a szamosújvári börtönre —, sokunkat beteggé vertek. Egy nagy, száz-százötven fős terem tele volt magyarokkal.” Koczka Györgynek tizennyolc esztendős korában a veséjét verték le egy vasdoronggal — „A kommunizmus ellen lázadtál?!” —, ő túlélte a veréseket. Akik nem élték túl, őket hová temették? Valahová Rózsa Sándor mellé? Mert akkor még az a tefúj mető volt a börtöntemető. S ha oda temették őket, ki tudja már megmutatni anyáknak, apáknak, testvéreknek a sírok helyét? A Ceauses- cu-korszakban eszükbe sem juthatott, az Iliescu-korszak- ban merik-e keresni azokat a sírokat? Indulunk a kultúrterembe, mindezt már nem kérdezhetem meg Viorel Tan- tastól. Lehet, hogy megke* rülné a választ, bár inkább úgy érzem, hogy nem. A vele töltött egy óra alatt nyílt, egyenes beszédű embernek ismertem meg. Annyit kérdezek csak tőle: egy büntetés-végrehajtási tiszt honnan tud ennyit a történelemről? — Tanárszakon végeztem Kolozsvárott. Filológia—történelem szakon... Itt kulturális nevelőtiszt vagyok. Nem folytatjuk, egész csoport börtöntiszt jött értünk. A találkozáson, a kultúrteremben ők is velünk lesznek. Öt férfi, egy nő. Románul beszélnek — vajon ki ért közülük magyarul? A kultúrteremben százötven—kétszáz személy férhet el. Az egyik oldalról a börtönudvarra, a másik oldalról az utcára néznek az ablakok. Természetesen az utcai ablakokat erős vasrácsok védik. Olajjal felseprűzött padló, támlás székek, középütt dobogó, a dobogón kék drapériával leborított asztal. Az asztal fölött, a falon ikonszerű festményen a görögkeleti vallás Szűz Máriája. A kép helyén 1989 előtt nyilvánvalóan a Ceausescu- arcmás függött. Körben a falon olajfestmények, rabok alkotásai. Moldvai falu, moldvai román házak, a háttérben a havasok. Székely falu, székely házak, a háttérben a havasok. A Kárpátok keletről s nyugatról nézve. A képeken az aláírásokat böngészve vegyesen találok magyar s román nevet. Egy üresen hagyott falfelületen keretbe foglalva, nagy nyomtatott betűkkel, román nyelven a román himnusz. „Ébredj román...” A régi, sokáig betiltott, a két világháború közötti román himnusz. Ebben a teremben ünnepük meg a börtöntisztek és tiszthelyettesek a román nemzeti ünnepeket, itt tartják a börtönszemélyzet számára a kulturális műsorokat. Itt mutatták be a múlt év utolsó napjaiban Viorel Tantas „Falak” című drámáját. Szabad idejében Tantas őrnagy ír: történelemmel kapcsolatos írásokat küld az újságoknak. A múlt esztendőben, a börtönben szerzett élmények alapján drámával kísérletezett. A szereplőket a jó magaviseletű elítéltek közül választotta ki. Az előadás olyan sikert aratott, hogy a román televízió is érdeklődött a különös körülmények között született dráma után. Tantas őrnagy szívesen beszélne a drámájáról, de már nagy a sürgés-forgás, senki sem figyel rá. Az ablakon át látni, hogy az udvaron börtönőrök kíséretében megjelennek az oroszhegyiek. Kettesével jönnek, katonás lépésekkel, oldalt s hátul az őrök biztosítanak. A kultúrteremben elhelyezkednek a börtöntisztek. Ketten, egy férfi s a nő előbbre állnak, a többiek egy lépéssel hátrább. Félkörívben körbeveszik a helyet, ahol majd beszélgetek a rabokkal. (Folytatjuk) Kosa Csaba Ráby Mátyás szabadulása Ráby Mátyás büntetőügye 1786-ban kezdődött, a szerteágazó vizsgálat után 1789. február 12-én született meg az ítélet: a 17 vádpontot (zavarkeltés, rágalmazás, szökés, tiltott gyűlések tartása stb.) a törvényszék a vádlott terhére írta és összbüntetésként 10 év börtönnel és évenként 25 botütéssel sújtotta. A kancellária áprilisban terjesztette fel II. Józsefjei az ügyet. Az előterjesztés javasolta, hogy az uralkodó az elítélt egészségi állapota és az addig kiállt börtönévek miatt csökkentse az ítéletet 5 évi börtönre, emellett évi három napot töltsön szégyenpadon Szentendrén a következő felirattal: „A nép fellázítója és becsületes emberek megrá- galmazója!” II. József azonban másként döntött: „...az előterjesztésből látható, hogy Ráby különféle valós bejelentéseket is tett, így alkalmat nyújtott jelentó's szentendrei rendetlenségek felszámolására. Ezért úgy döntöttem: kegyelemből elengedem a reá kiszabott büntetést...” Ráby a megyeházán töltötte fogságát. A kegyelmi döntést követően még hónapokig volt vasban, a hétszemélyes tábla ugyanis utasította a vármegyét: ha szabadlábra helyezik is, „ideiglenesen tartsák a megyeházán a szükséges felügyelet atoff”. Végül 1789. július 29-én megnyílt cellájának ajtaja és a fogoly visszanyerte szabadságát. Önéletrajzában Ráby szabadulását is fantasztikus meseként adta elő, az azonban elképzelhető, hogy az akadékoskodó Rábyt tényleg kidobták a börtönből: „Somogyi úrnak hírt adtak tiltakozásomról; azonnal a megyeház hátulsó kapujához küldött négy hajdút, akik felkaptak és kitettek az utcára ”. Pogány György
