Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-28 / 174. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 28.. SZERDA 13 Vác díszpolgárai a íC 1944. december kj( 8-án Malinovszkij marsall 2. ukrán hadseregének előre­tolt páncélos egysége kato­nailag elfoglalta Vác váro­sát. A várostörténetben kez­detét vette a „felszabadu­lás”. A lakosság életében nem önfeledt napok követ­keztek. Mint Muhinál Szu- budáj, Burundáj, Batu kán ázsiai hordái, tüménjei, úgy Sztálin felszabadítói sem is­mertek irgalmat a leigázot- takkal szemben. Volt könny, szenvedés, elhurco­lás — bőségesen. A frontcsapatok elvonul­tával jött a valódi megszál­ló katonaság. Bizonyos Pus­kin KGB őrnagy, mint vá­rosparancsnok, apparátusá­nak lefoglalja a kispréposti lakot. A stílbútorokkal be­rendezett kényelmes lakosz­tályok, a hatalmas előtér az örmény őrnagy minden ké­nyelmét kielégítette. Beren­dezkedés után nyomban in­tézkedett! Magához rendel­te a polgármesteri hivatal itthonmaradt személyeit, majd kiadta a parancsot: le­gyen működőképes a város közigazgatása, induljon meg a munka a gyárakban, nyissanak ki az üzletek, ala­kuljanak pártok, mint Deb­recenben, élén kommunista párttal, tegyék rendbe a Dercsényi-nyomdát és le­gyen új lap. Meg is alakult több párttal együtt a Váci Kommunista Párt, titkára Blaha Ferenc, a Vízmű dol­gozója. Mint felelős kiadó megjelenteti az Igazság című lapot. Nem rosszindu­latú, önkényes, harácsoló, inkább tudatlan. Olyan mint Németh László Harc a jólét ellen c. színpadi művé­ben Csiriz elvtárs. Ügyvédi módszerrel kettéhajtott ak­tatáskával „intézkedik” ügyes-bajos dolgokban. Az új városháza elsőként a bizánci talpnyalást, a le- igázó előtti meghunyászko- dást, a bizantiniumust alkal­mazza. Új díszpolgárokat kreál. Első, természetesen Vas Zoltán. Ő Weinberger Zoltán néven, mint politi­kai elítélt, 16 évet rabosko­dott a váci fegyházban. Könyvet írt jegyzeteiből, amit már 1945 elején a seb­tében alakult pártkiadó, a Szikra megjelentet. A máso­dik Bajcsy-Zsilinszky End­re mártír-politikus felesége, a váci Benda Mária. (Lásd: Kovács Imre Magyarország megszállása.) A harmadik Gábor József,^ szintén váci származású. O az ideigle­nes debreceni kormány ke­reskedelemügyi minisztere, később a Váci Kötöttáru- gyár igazgatója. Ha emlékezetből jól adom össze 1990-nel bezá­rólag, a vezetés 19 díszpol­gárral ajándékozta meg a várost. A „dísz” mint em- bertminősítő jelző egy kö­zösség kiválósága, büszke­sége — a Magyar Értelme­ző Kéziszótár szerint. A ki­tüntetettek közül többen nem érdemelhették volna ki a „dísz” jelzőt normális városvezetéssel. Kik ezek? Egy szovjet állampolgár, három vállalati igazgató, egy vezérigazgató, négy munkás: kőműves, lakatos, nyomdász, könyvkötő. Ezek közül egy, idült alko­holista. Ha valahová meg­hívták mint veteránt él­ménybeszámolóra, a jelen­lévők, egymás között rete- rátnak nevezték. így is halt meg. Vácott elsőnek a Kőkapu 1990. decemberi száma elemzi „Ki a jó díszpol­gár?” címen akkor napiren­den lévő kérdést. A H. E. jelzéssel, liberális könnyed­séggel elsiklik a lényeg mellett: egy nagy múltú tör­ténelmi város elfogadhatja- e, végérvényesen ezt a lis­tát? A 19 mellett kik nem kaptak díszpolgári címet, akik valamennyien váciak és megérdemelték volna? — Lehotka Gábor érdemes művész, 45 lemezfelvétel tulajdonosa, a Francia Lo­vagrend kitüntetettje. — Szabadi Edit érdemes mű­vész, a Magyar Állami Ope­raház magántáncosa. — Fó- nay Márta érdemes mű­vész, a Nemzeti Színház nyugdíjasa. — Sümegh Miklós karnagy, a Vox Hu­mana alapítója. — Brisits Frigyes Vörösmarty-kutató, levelezésének gyűjtője, az életműsorozat egyik szer­kesztője. — Gánti Tibor a biológiai tudományok dok­tora, az Eltűnő szigetek, Vác vízi és földrajzi viszo­nyainak elemzésével foglal­kozó mű szerzője. — Inczé- di László a matematikai tu­dományok doktora, egyete­mi tanár, számtalan könyv és tanulmány írója. — Só­lyom Károly polihisztor. (A Váci Hírlap 1988. II. 5/1. p. számában méltatója „szellemtörténész”-nek ne­vezi.) — Mirkó Zoltán mű­gyűjtő. Vácott a díszpolgárság megítélésében a június hó­nap új fejleményeket hozott. Az FC Samsung edzője dísz­polgár, a csapat Pro Urbe-dí- jas, vezetői állami kitünteté­seket kaptak. Szent babért — második helyezésért. Né­hány hétre rá a megye egy másik városa, Cegléd is sportembert tart méltónak díszpolgári címre. A 75 éves Gál József birkózó vi­lágbajnokot. — Világbaj­nok, második helyezett — micsoda nagy a különbség? — Ki nem emlékezne az idő­sebbek közül a nagysikerű Veréb is madár c. filmre? Balatonfüreden egy tíz eme­letes szállodát mutatnak, ahol egy nemzetközi konfe­renciára meghívott idős tu­dósokat a 8. emeleten he­lyeznek el, emeletes ágyak­kal, míg a versenylovak a földszinten az ablakon kite­kintve vígan abrakolnak és nyihognak... Petó'vári Gyula Budapest Győzött az MSZOSZ Még nem sokkal vagyunk túl a nagy eseményen, a tb-ön- korm. választáson, de ma már azok is hallhatják, olvas­hatják a nagy átverést, akik ezt korábban nem is sejtet­ték. Igen! A hatalomátmentés egyik jól felismerhető válfajá­ról van szó. Csak társadalmi munkában végzett tevékeny­ségnek nevezték ezt azok, akik annak idején mindent el­követtek a győzelem érdeké­ben. Akkor még szó sem volt miniszter-közeli díjazások­ról! Csak ment az „etetés”, meg a „megdolgozás”! Hogy ebben a munka nélküli világ­ban milyen eszköztárral gyúr­ták a még munkában állókat az MSZOSZ, meg az MSZP nagyon is aktív aktivistái, ar­ról a munkavállalók sokat tudnának mesélni! A szép jövő rajzolással nem spórol­tak! Végül hát győzött az MSZOSZ! Nem véletlen, büszkélkedik a dicső balol­dal, és további reményteljes nagy terveket szövögetnek, most már úgy együtt! Hiszen mára már sok minden együtt van! A gyárak, hivatalok, minden jelentős gazdasági te­rület a régiek kezén van (ma­rad), és ez nagy hatalom! De az Isten pénze se elég egyeseknek! Ezért meg kel­lett még szerezni, szereztetni az állami költségvetés jelen­tős részét, úgy 600 milliár- dot, és még hozzá 300 milli­árd „pénzcsináló” vagyont! Nem rossz ötlet! A nagytest­vér a már kialakult pozíciójá­ban az „öcskös” hóna -alá nyúlt! Nagy tapasztalatával, mérhetetlen gazdagságával, 45 éves jól bejáratott propa­gandájával és demagógiájá­val — megszédítve ismét a népet — sikerre vitte a vá­lasztásokat. Az „én dicsérlek téged, te dicsérsz engem” módszer most is bevált, és re­ménykednek, hogy a követke­ző választásokon is be fog válni. Ha addig fel nem ébre­dünk! Az első lépést, a pénz­osztó akciókat sokat vélemé­nyezték, és szomorú, de ép­pen az MDF Herényi Káro- lya sújtott le engem legjob­ban. O ilyesmit mondott júli­us 21-én este a Szabad Euró­pa Rádió adásában: semmi közünk hozzá, jó ebből kima­radni, különben is megvan­nak a törvényi előírások. (Voltak szerencsére ettől ér­telmesebb megnyilatkozások is.) Én azért ahhoz, hogy ki­nek mihez van köze, monda­nék valamit: mind ez utóbbi, mind pedig a zömében SZDSZ győzelemmel végző­dött önkormányzati választá­si eredmények csak az aprósá­gon múltak. Ez pedig a „HA”, meg a „VOLNA”. Ha 1990-ben hiszékenyek nem lettünk volna, és az MDF vá­lasztási ígéreteit komolyan nem vettük volna, akkor való­színűleg a tavaszi, nyári, őszi nagytakarításra sor került vol­na, és most közeledve a kö­vetkező választásokhoz, nem kellene ekkora túlerővel szá­molnunk! Vedres Józsefné Budapest DOKUMENTUM Savanyú szél fúj Az udvar­hely—csík- • szeredai. or­szágúiról letérve — át né­hány falun — tengelytörő út visz Oroszhegyig. Viszi azt, aki ügyesen kerülgeti a göd­röket, az esővágta árkokat, az út közepére gurult köve­ket. Útmenti keresztek, kő­krisztusok, a keresztre kö­tött mezeivirág-csokrokkal, s a mezők, a rétek májusi zöld lobogásban. Vendégma­rasztaló látvány, vendégma­rasztaló csapdák a köves- útón. Oroszhegyen az út véget ér, a szélső házakra már rá­könyököl a rengeteg. Mégis nagy, életerős község, több mint háromezren lakják. Minél nagyobb egy falu Romániában, annál na­gyobb a rendőrség épülete. Az oroszhegyi milícia alá­pincézett, emeletes épület, nagy kerttel, magas kerítés­sel. Az emeletet, amely 1989. decemberében ki­égett, rendbe hozták, az épü­letet újra vakolták, festették. Minden olyan itt, mint ré­gen volt, csak a parancsnok más. A régi parancsnokkal, Li- viu Cheuchisannal 1989. de­cember 22-én végzett a nép­harag. Kiszámíthatatlan, kí­méletlen ember volt, rette­gésben tartotta a falut. Köny- nyen eljárt a keze, ütött fia­talt és időset, gyermeket és asszonyt. Kényúmak tartot­ta magát. A rendőrség pincé­jében afféle kínzókamrát rendezett be, ide zárta a fiú­kat, akik megpróbáltak át­szökni Magyarországra. Visz- szahozták összeverve, ko­paszra nyírva a fiatalokat, Cheuchisan tovább verte őket a pincében. Azon a decemberi napon kitört az emberekből a kese­rűség és a harag. Nézték a televíziót — a zsarnok me­nekül! —, összegyűltek a vendéglőben, összeölelkez­tek, énekeltek. Délután fél hatkor megérkezett az udvar­helyi busz, hazahozta a gyá­ri munkásokat. Százötven— kétszázan a milíciához indul­tak. Cheuchisan kinn állt az épület előtt, két milicista tár­saságában. A rendőröket nem bántották, de a parancs­nokot többen megütötték. Visszaadtak egy keveset a sok verésből, amit tőle kap­tak. Elcsattant néhány po­fon, aztán ment mindenki a dolgára. Késő este másodszor is a milíciához vonultak az oroszhegyiek. Legalább há­romszázan voltak, követel­ték, hogy Cheuchisan hagy­ja el a falut. A parancsnok bezárkózott a lakásába, majd amikor verni kezdték az ajtaját, kiugrott az abla­kon, s leütött két embert, aki útját akarta állni. Jól táp­lált, erős ember volt Cheu­chisan, azok ketten össze- csuklottak. Húszán—har­mincán Cheuchisan után ve­tették magukat, ő a kerteken át próbált egérutat nyerni. Az egyik kertben utolér­ték — akkor már az indulat, a düh uralkodott. Az orvosi vizsgálta később azt állapí­totta meg, hogy a magára ha­gyott milicista reggelre halt bele a sérüléseibe. * idős férfiak, fekete öltöny­ben, begombolt fehér ing­nyakkal. Fiatalabb férfiak öl­tönyben, nyakkendővel. Idős asszonyok feketében, fiatalabb asszonyok világos ruhában. Lányok tűsarkú ci­pőben, a legújabb divat sze­rint. Gyülekeznek az oroszhe­gyiek a templomkertben. A kert közepén, szemben a templom főbejáratával, fel­sorakoznak a bérmálkozók. Huszonkét kislány és kisfiú. Népviseletben, székelyharis- nyásan vagy csak ünneplő­ben, sötétkék szoknyában, sötétkék nadrágban, fehér ingben. Huszonkettő leány és fiú. Kevés, mondja az oroszhe­gyi esperes. Az utóbbi két- három esztendőben keve­sebb az első áldozó, a bér­málkozó, kevesebb az újszü­lött. Ez a Trianon óta hetven esztendőn át életerős, nagy falu mintha kezdené feladni az életerejét. A diktatúra, a hosszú várakozás több évti­zede nem törte meg az em­bereket, ez a reménykedés utáni csalódás megrendítet­te. Ezt a második remény- vesztést véglegesnek érzik. Ceausescu bukását várni le­hetett, most mire várnának. Változott valami? Akit akarnak elvisznek, akire akarják rábizonyítják, hogy gyilkos, akit akarnak örökre bezárnak. Akikről tudják — mert ’89 decemberében a milícia épületében megtud­ták —, hogy besúgják a falu­belijeiket, jobban élnek, ma­gabiztosabbak, mint valaha. Akiket besúgtak, újra szo­ronganak: vajon írnak-e, je­lentenek-e megint róluk, va­jon milyen feljegyzések gyűlnek a rendőrség irattar­tóiban? A falu nevét — a magyar nevét — hosszú hónapokig nem merték kiírni a névtáb­lára: lám, Nagy Istvánékra is hogy reá csapták a börtön­ajtót! Lám, amikor a Csíksze­redái tárgyaláson Nagy Ist­ván és Ambrus Pál tökéletes alibit bizonyított, Bulugyan bíró kijelentette, hogy nem az alibi számít, hanem az, hogy valakik megölték Li- viu Cheuchisant. Lám, ami­kor a bukaresti feljebbviteli tágyaláson Nagy István, aki csak az anyanyelvét beszéli, megszólalt magyarul, a hall­gatóság román része elkez­dett kiabálni, és a törvény- széki elnök megvonta a szót a vádlottól: „Beszélj romá­nul!” „Nu stiu!”* — felelte Nagy István. „Na látod, hogy tudsz!” (folytatjuk) Kosa Csaba *„Nem tudok!” Pest megye pusztulása Az ú.n. 15 éves háború, az 1593-ban kirobbant háború a török és a keresztény erűk között kiterjedt szinte az egész. Magyarországra. A harcok súlypontja 1595-ben Pest vármegye területére helyeződött. A megyében megjelenő hadak irtózatos pusztulásokat okoztak, egész városok néptelenedtek el. Cegléd lakói ekkor hagyták el városukat, de más településekről is mene­kültek az emberek. A vármegye pusztulásáról adott szomorú képet Hartyányi János, Pest és Solt megye alispánja. A Szepesi Kamarától ő kapott megbízást az adó behajtására a vármegye területén. Ez azonban le­hetetlen volt. 1597. július 28-án készítette jelentését, ebben indokolta meg, miért nem tudta végrehajtani az utasítást: „...minthogy az ellenségnek felrohanásá­ért, úgymint az tatárok Szent György napban fellövésé­ért és rablásáért az szegénység megfutamék, az egész föld elpusztuló. Másodszor is még aratáskor feljővén az ellenség, úgymint teljességgel Ónodig, kit hon kapható­nak az szegénységben, mind elrablók, hanem csak az maradó az három város Pest vármegyében."A tatár se­gédcsapatok dúlása mellett a török főerők is kivették részüket a megye rombolásából. A szultáni hadak nagy erőkkel vonultak fel 1596-ban, maga a szultán vezette a sereget — erre évtizedek óta nem volt példa. A török fő célja Eger várának bevétele volt, az 1552-es ostromot visszaverő erőd most nem tudta fel­tartóztatni az ellenséget, október 13-án bevette a vá­rat III. Mohamed hada. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom