Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-27 / 173. szám
§ PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JULIUS 27.. KEDD 13 Ki mit tud-na? Mifám A hatvanas évek £d #1 során a televízió jpj-Jf lelkes alkotógárdá- ja (volt ilyen!) létrehozott egy elsőrendű, nézettségében minden egyebet meghaladó vetélkedőt, a Ki mit tud? műsort. Megmozdult az ország ifjúsága, és minden műfajban nagyszerűt alkatott. Reflektorfénybe kerültek tehetségek: szavalok, énekesek, táncosok, zenészek. Csak egy pár név: Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Harangozó Teri, Kovács Jóska... A műsor ismétlése mindenkor siker volt: erkölcsi és persze anyagi siker. Az élre kerültek pedig karriert csináltak... Most ismét megy a vetélkedő. A selejtezők után ismét folyik a vetélkedő a lévé kamerái előtt. Nem ismerem a tévé műsorterveit, de sajnos, a második adáson. A lelkesedés ismét fellángolt. Ezért vétek a nem mindenütt fogható második műsoron sugározni. Márcsak azért is, mert a műfajok egy része, jelentékeny része! népi fogantatá- sú. Hogy mondjuk: hagyományőrzés — éppenséggel: mentés! Korántsem kisebbítve a népi műfaj művelőinek érdemeit, a táncházak, a művelődési házak, népi körök és hasonló szervezkedések érdemeit: a legnagyobb nyilvánosság mindennek az ország legnagyobb teátruma: a televízió! És micsoda produkciók, micsoda tehetségek — és hányán akadnak fenn a rostán! A zsűri két esetben is nehéz helyzetben van. Egyszer, amikor egy kategóriába tartozó, de más műfajt képviselő kiválóság — mint a harmadik elődöntő zongoristája és Segovia-gitárosa közül az egyiket ki kellett rostálni —, és amikor azonos műfaj három kitűnősége: a csángó, a kárpátaljai és a csallóközi dalokat, tehát éppen csonka határainkon kívüli magyar etnikumokat képviselő énekesei közül csak egy maradt versenyben. Jóllehet máshol is érvényesülni fognak, és remélhetően nem süllyednek a névtelenségbe, mégis szívet szorító ez! Tudom, megmaradnak a lehetőségek, már magában a rádióban is, ahol különböző műsorokban ott énekelnek szülőfalum, Veresegyház asszonykórusában a korombéli volt osztálytársaim... De csak eltűnnek az ország-világ nagy nyilvánossága elől, ének- és táncprodukcióival egy időben azok a szemet gyönyörködtető népviseletek, amit ma már jobbára nem is hordanak, de szerencsére a ládafiában még őriznek és néha egyéb hagyományaikkal — legalább időlegesen — közkinccsé válnak! (Ismét szülőfalumra gondolok, ahol a művelődési házban olyan népművészeti kiállítást rendeztek, ahol egykori viseletek, használati tárgyak voltak láthatók, hogy egy múzeumban se különb! Ugyanakkor a szüreti felvonuláson már ott vonult minden kölcsönzőből kivett, flitteres, zsinó- ros, kokárdás, pitykés, itt soha nem hordott „magyaros” — kár érte!) Voltak ezenkívül is időszakos — kampányszerű — vetélkedők: Nyílik a rózsa — nem felejtjük Pataki Istvánt... ide sorolható a prímás-vetélkedő, mert hiszen nemcsak a honi magyar, hanem a Kárpát-medencében, tehát nálunk is élő nemzetiségek népművészete is ebbe a kultúrkörbe tartozik. Egyformán tapsolunk a bunyevácoknak, szlovákoknak, románoknak, német osztrákoknak, cigányoknak is. Amit fel kell karolnunk, amiért küzdenünk kell: a népművészet, akár szólóművészet, akár képzőművészet, akár népi ének és tánc, akár alkotóművészet, akár könnyű vagy nehéz zene! Minden ágazatot, ami hagyományőrzés. Ezt kell közkinccsé tenni. Ezek persze nagy szavak, de mégis valamit tenni kell. Mégpedig itt a nagy lehetőség, a világkiállítás. Egy ország töri a fejét, hogy miként lehetne minél nagyobbá, értékállóbbá, felejthetetlenebbé tenni! Korábban volt alkalmam tapasztalni a külföldiek lelkesedését, ovációját egy-egy népi program láttán, akár a Budapest Együttes, akár az Állami Népi Együttes műsora alatt. (Milyen szerencse, hogy nem hagyják tönkretenni!) Tegyük ki a világkiállítás „cégtáblájára” ezt is: Népművészet! Telítsük folklórprogramokkal a fővárosi színházak, szabadtéri színpadok, nagy művelődési otthonok műsorait, tegyük meg a Balatonon, ugyancsak szabadtéri színpadokon, műsoros hajókon és tovább SzegedDOKUMENTUM tői Fertőrákosig, Soprontól Gyuláig, megyénkben Vác- tól (Veresegyházon át) Gödöllőig, Nagykőrösig, Ceglédig, ahol csak arra lehetőség van, de ne csak egy- szer-egyszer, hanem a Világkiállítás alatt ismétlődő attrakcióként. Nyíljanak népművészeti állandó kiállítások, hogy ne csak fürödni lehessen (s inni a snack- bárokban) a Balatonon és egyebütt. Derűlátó vagyok: hiszem és vallom, hogy a világkiállítás egyik, ha nem a legnagyobb sikere lenne ez. A világkiállítás elmúlik. Ha utána is az idegenforgalom húzóprogramja lesz a magyar(országi) folklór, az igazi, nem a „tsikos-gu- lyass-julischka von Buda- budapeszt”, azzal mindenki nyer. Nyer elsősorban maga a népművészet és népi kultúra. Mint az 1896-os világkiállítás után sok minden építmény és létesítmény évszázadra gazdagított, ugyanúgy az új létesítmények; vasutak, közutak, szállodák, építmények, most is gazdagítanak majd bennünket. Ugyanígy gazdagítanak ezek a népművészeti újra- feltárások! De ez nem egyedül Barsiné Pataky Etelka dolga. Mindannyiunké! Fazekas Mátyás Veresegyház Köszönet a műtétért |Több bírálat érte \ ^ ^ már a kerepestar- csai kórházat. Jóma- gam ezekkel nem értek egyet, mások a tapasztalataim. De nem csak nekem, hanem például a szomszédaimnak is. Hozzájuk is, hozzám is kedvesek voltak e kórházban az orvosok és a nővérek. Látszott rajtuk, hogy nem azért gyógyítanak, mert számítanak a hálapénzre. Saját példámat említve írhatom le, hogy a szemészeten háromórás műtéten estem át, ami jól sikerült. Előtte már nem is láttam. Sok beteg érkezik a kórházba távolról, például Szarvasról, Tiszakécskéről, Csongrádról és Vas megyéből is. Nyilván azért, mert bíznak az itt gyógyító orvosokban. Köszönet érte, különösen Czövek Irén orvosnőnek, aki a főorvos jóváhagyásával vállalta a műtétemet. K. Lajos Dány Savanyú szél fúj A szoba, ahová belépünk • téglalap alakú. Foltos fal, le-felcsapható ülőkéjű nyikorgó faszékek. Középütt asztal, az asztal lapját fél-, hromnegyed méter magasságú üvegfal felezi ketté. Mi lehet a rendeltetése ennek az üvegnek? Gabi őrmester szerint ebben a helyiségben tárgyalnak az ügyvédek a védenceikkel. A börtön az börtön, ha az asztal két oldalán leül a rab és az ügyvéd, legyen köztük valami, ami jelzi, hogy hol tárgyalnak. Ebbe a helyiségbe várjuk Boldizsár Ferencet. Ide már csak ketten léptek be velünk: a tolmács és egy idősebb tiszt, a börtönmunkahelyek parancsnoka. Boldizsár Ferenc csíkos rabruhában, kezében tartott csíkos sapkában, előírásszerűén lép be a helyiségbe. Katonás léptekkel indul felénk, S addig nem ül le — hiába kínálom a széket — amíg Laci bácsi rá nem bólint. Vékony, kissé szeplős fiú: hosszúkás orr, gyönge ritkuló haj. Miről beszélhetünk itt, börtönőri felügyelettel? Csak olyasmit kérdezhetek Boldizsár Ferenctől, amit később, amikor mi elmentünk nem tudnak ellene fordítani. Nem kérdezhetem meg, hogy az ítélethozatal előtt mi történt a kihallgatásokon. Miért nem tiltakoztak a végsőkig a hazug vád ellen? Nem kérdezhetem meg, hogy az utolsó tárgyalás előtt mi játszódott le a vastag bukaresti falak mögött? Akik elmentek a tárgyalásra — nem családtagok — megemlítették nekem, hogy a fiukon ütésnyomokat fedeztek fel. Vallatták, megverték önt? Aki tizenkilenc esztendős börtön- büntetését tölti, csak ezt válaszolhatja rá: nem. — Ferenc, Magyarországról jöttünk. Válaszolna néhány kérdésre? Az arcon zavarodottság, riadtság. Mit mondtak ennek a fiúnak, kik vagyunk, mit akarunk? Mit parancsoltak neki, mielőtt ide hozták? Mert fölkészítették a találkozásra, nyilvánvaló. A csíkos ruha vadonatúj, egy órája vehették ki a raktárból. A börtönőrök a hátam mögött, a felvevőgép mögött állnak — ráhunyorítok Ferencre. — Magyarországról jöttünk. Jártunk Zetelakán is. A kéz amely idegesen gyűrögette a térdére helyezett rabsapkát, megnyugszik. — Hogyan telik egy napja, Ferenc? — Telik... Nehezen, de telik. Mióta kivettek munkára, kicsit könnyebben. — Mi ez a munka? — Szerencsére van itt egy kovácsműhely. Odahaza kitanultam a szakmát. Lovakat patkolok főleg. De akad más munka is. Sok mindent megcsinálok. Készítettem néhány szerszámot, kézhez állókat. Amíg a munka tart, belefeledkezem. — És utána? — Ülök a szobában. Rádiót hallgatok. Most már engedik. Máskor meg ülök és gondolkodom. Olyan ez, mint egy nehéz álom. Bűnhődni, de nem tudom miért. Ülni bűn nélkül. Nem tudok kibékülni ezzel. Nem is lehet. Várom mindennap, minden percben, hogy kiderül az ártatlanságom. Valamikor csak kiszabadtilok innen. — Hányán vannak egy cellában? — Hatan. — Románok? — Igen. — Miért vannak elítélve? — Gyilkosság kísérletéért van az egyik elítélve tizenkét évre. A másiknak ölésért tizenhat éve van. A harmadiknak ölésért tizenhét. így mindegyik. — A magáé a legnagyobb büntetés? — Az enyém. — A cellatársai tudják, hogy miért került ide? — Tudják, persze, elmeséltem. — Hisznek magának? — A többségük igen. — Mi a legnehezebb a börtönben? —■ Amikor tudom, hogy ünnep van. Karácsony. Húsvét. Vagy amikor megjelenik előttem a falu. Az udvarunk. Az udvaron a kisfiam, Attila. A felvétel után a filmesek cigarettával kínálják a két börtönőrt. Harsányan tréfálkoznak velük, néhány percre lekötik a figyelmüket. Érdeklődöm a kosztról, a tisztálkodási lehetőségről. — Az élelmezés nagyon gyenge. Ha nem hoznák a csomagot hazulról, minden hónapban, el is felejteném a hús ízét. Zuhanyozni egyszer lehet hetente, hideg vízben. Az új csíkos ruháról így négyszemközt sem kérdem. Díszlet. Nyilván le kell majd adni a raktárban. Titkot Boldizsár Ferenc nem adhat át nekem, én sem adhatok át neki. Megszorítom a kezét, eny- nyi az én titkom. Éreztem mindvégig, a filmezés közben: emberfeletti erőfeszítéssel uralkodik magán, hogy ki ne bukjon belőle a sírás. A hangja is csak egyszer rezdült meg, de nem engedte, visszakeményítet- te. És nem titok ez sem, deltát jobb, biztosabb így négyszemközt oda súgni: jövő pénteken rendkívüli látogatásra jön a család. Katona Ádám is velük lesz, Buchwald Péter szenátor is. Magukkal hozzák Attilát. — Megszabadulok én? — kérdi halkan Ferenc. — Élhetek én még? Nem tudok felelni, a munkahelyek parancsnoka megelégelte a cigarettaszünetet. Hátba ütögeti Ferencet, ami azt jelenti, hogy az elítéltnek vissza kell mennie a cellájába. (Folytatjuk) Kosa Csaba Cegléd fegyvert kér 1848 tavaszán a nemzetőrség felállítása megkezdődött, ám komoly hiányok voltak fegyverben. Ugyan már áprilisban szerződést kötött a kormány a Pesti Gép- és Vasöntőgyár Társasággal korszerű szuronvos puskák gyártására, de a szükséges gépek beszerzése időbe tellett, és a gyár csak azt tudta vállalni, hogy novembertől napi 500 fegyvert szállít. Addig csak a katonai fegyvertárakban talált puskák álltak rendelkezésre, illetve a meglévő alkatrészekből lehetett összeszerelni fegyvereket. Az ország városaiban, településein megalakult nemzetőrségek közben sorra sürgették felszerelésüket. Május végéig csak kb. 20 000 puskát sikerült a nemzetőröknek átadni, voltak kerületek, ahol csak minden ötödiknek volt lőfegyvere. Nem volt sokkal jobb a helyzet Cegléden sem. A város 1848. július 27-én levélben fordult Mészáros Lázár hadügyminiszterhez. Arra kérték, hogy az országot fenyegető helyzet miatt a ceglédi nemzetőrök részére megfelelő fegyvert biztosítson, mert „...az egész táborban egy községbeli nemzetőrség sincs rosszabb fegyverekkel ellátva, mint a ceglédiek”. Az ígért 500 jő puskát sem kapták meg, csak elavult karabélyok érkeztek, de azokból is kevés, így „nemzetőreink kétharmadát ily karabélyokkal, egyharmad részét pedig egyenesre szegezett kaszákkal láttuk csak el”. A Cegléden összeírt mintegy 1600 nemzetőr felszereltsége alapján tehát inkább karhatalmi, mint tényleges feladatok végzésére volt alkalmas. Pogány György
