Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
SZUKEBB HAZANK i PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. JULIUS 17.. SZOMBAT „Minden könnyebb hittel” A patikuskisasszony Először mindketten megszeppentek voltunk. Én azért, mert egy igen tiszteletreméltó idős hölggyel álltam szemben, ő pedig — mint később kiderült — nem tudta, hogy mire is vagyok kíváncsi, s arra gondolt: mondanivalóját negved-fél óra alatt kell összefoglalnia. Ez az állapot azonban nem tartott soká. Megkértem, kezdjen el mesélni, s majd én közbekotyogok, kérdezgetek. És akkor elkezdődött — a dús fákkal körülvett, hangulatos verandán — az „embermese”. Kezdődik az „embermese” A biatorbágyi Dömötörné Lugosi Jolán a Tanácsköztársaság évében született gyógyszerészcsaládban. Édesapja patikájában szinte otthon érezte magát, s egyszercsak — amikor felcseperedett — úgy . döntött: ő is gyógyszerész lesz. Ez annak idején nem volt mindennapos elhatározás, hiszen a lányok az időtájt nem túlságosan gyakran adták fejüket az egyetemi tanulmányok elvégzésére, .v ha mégis, ritka volt az, aki dolgozott is a szakmájában. Jolika azonban sikeresen tette le a vizsgáit, bár tanulmányai utolsó éveiben már erősen érződött a háború szele. Édesapja azt szerette volna, ha mellette dolgozik, de ő másképp döntött. Szerette volna megmutatni, hogy egyedül is meg tud állni a lábán. Ez sikerült is. Egy kis faluba került, ahol a gyógyszerész és felesége nagyon kedvesen fogadta, szinte lányukként tartották nyilván. Segítettek a beilleszkedésben is, így aztán hamarosan sikerült barátnőkre lelnie, akikkel eltölthette azt a kevéske szabad idejét. A faluban tisztelték, becsülték az emberek. Megtalálta az igazit Minden rendben ment volna, csak az Igazi nem akart eljönni az életében. De aztán — igencsak regényes formában — egymásra találtak Dömötör Pállal, a falu egyik nagygazdájával (lett is ebből elég bajuk a háború után). Egyre sűrűbbé váltak a bombázások, már szinte többet voltak a pincében, mint fent. Közeledett a front. Menekülniük kellett. Húgával a nyugati határ közelében (ott még viszonylagos nyugalom volt) élő nagymamához utaztak. Egy darabig rendben is volt minden, de egy idő után — bár előzőleg elhatározták, hogy hazájukat nem hagyják el — mégiscsak tovább kellett utazniuk, ami abban az időben ugyancsak nehéz dolog volt. Ekkor határozták el vőlegényével — aki utánuk ment —, hogy összeházasodnak. Ez sem volt túlságosan egyszerű, mert Jolika minden volt, csak gyakorlatias nem. A meneküléskor minden felesleges kacatot becsomagolt, a szükséges iratokat azonban otthon hagyta. De azért megoldódtak ezek a gondok is. Amint lehetett visszajöttek Magyarországra. A férj birtoka elveszett, de ez nem keserítette el őket. Dolgoztak, s éltek úgy ahogy lehetett, békében, megértésben. S aztán jöttek a gyerekek. A százötven centis, negyvenhét kilós fiatalasszony sorjában szülte a gyerekeket: pontosan nyolcat. Közülük hatan most is ott sürgölődnek körülötte, ha tehetik — csak míg ott voltam, járt nála kettő. Nem volt könnyű dolguk, hiszen kuláknak nyilvánították őket, s örökös volt a zaklatás. Jolika nem is kaphatott állandó gyógyszerészi állást, hanem amolyan „frego- li”-nak vették fel. Ha valahol Pest megyében egy patikában megbetegedett, vagy szabadságra ment valaki, akkor odairányították helyettesíteni. Az ő kedvét azonban ez sem vette el, pedig nem volt könnyű dolga, hiszen rengeteget kellett utaznia, s családját csak a hétvégeken láthatta. Mégis kitartott több mint húsz évig. Valamit tanulni kellene Hatvannégy évesen — amikor már a gyerekek kirepültek a családi fészekből — hirtelen hiányérzete támadt. Valamit tanulni kellene — gondolta magában. Eltöprengett: tökéletesítse nyelvtudását? Vagy tanuljon egy újat? Másképp döntött: jelentkezett a Teológiai Főiskolára (mindig is istenfélő, vallásos ember volt). A felvételi sikeLesz-e a megyében műveseállomás? A Szent Rókus vállalja az (Folytatás az 1. oldatról) Utóbbiakat is éppen a fenti gond késztette tervezésre: már 1989-ben észlelték a problémát. így szinte azonnal megterveztették a kórházhoz kapcsolódó korszerű, éves viszonylatban 60 beteg kezelését biztosító műveseállomás megépítését. Az engedélyeztetés hosszadalmas ideje alatt a kórház illetékes dolgozói közül többen is elvégezték a leendő kezelő részleges működtetéséhez szükséges szakmai továbbképzést. .. Mégis egy porszem került a fogaskerekek közé: a társadalombiztosítás — egy általános tartalmú rendelkezésre hivatkozva — nem támogatta a kórháznak a megyei önkormányzat felé benyújtott címzett támogatás elnyerésére szolgáló kérelmét... A Szent Rókus Kórházat hárman: Lichtenberger György igazgató főorvos, Ur- bán Istánné gazdasági igazgató és Szabó Annamária belgyógyász főorvos asszony; a megyei önkormányzatot az alel- nök asszony, Bányai Judit, a társadalombiztosítást Nagy Lóránt főtanácsos képviselte azon a kerekasztal-megbeszélé- sen, melyet lapunk hívott életre annak érdekében, hogy e nem kis horderejű ügyben szemtől szembe állítsuk a leginkább érintettek érx’eit és érdekeit. L. Gy.: Az egészségügyi ellátási feladatok szempontjából Pest megye az ország legnépesebb területe. Ugyanakkor éppen ezen a helyen nincs egyetlen műveseállomás! Ezen a gondon kíván enyhíteni ez a szakmai részleg, melyet a Szent Rókus Kórház a saját területén belül akar létrehozni. Úgy vélem, hogy éppen itt, nálunk működik egy olyan megfelelő belgyógyászati osztály, melynek dolgozói a vesebetegek kezelésére specializálódtak, ezt a munkát kollégáink hosszú idő óta magas színvonalon végzik. Sz. A.: 1975 óta folyik osztályunkon nephrológiai gondozás, néhány év múlva pedig bevezethettük a dialíziskezelések egy egyszerűbb, ám a betegek egészségére némiképpen kiható formáját. Ez utóbbit természetesen nem tekinthettük végleges megoldásnak: sok olyan betegünk van és lesz is, akiknél az említett peritoniális beavatkozás nem megfelelő, illetve olyan pacienseinket is ápolunk osztályunkon, akiket más orvosi okok miatt a fővárosban létező korszerű műve- seállomások nem is tudnak fogadni. ' (A Rolicare-állomás például csak a veseelégtelenséget leszámítva egészségesnek tekinthető járóbeteg-ellátásra vállalkozik — a szerk.) A fenti problémát látva 1992-ben előkészítettük a hae- modialízis-állomás szakmai tervét és programját, majd egy vállalattal megterveztettük az építési projektet is. Közben kollégáink lelkileg készültek a leendő munkára, néhány közülük szakirányú továbbképzésen is részt vettek. Ezért döbbentett meg az a hír, mely szerint a társadalombiztosítás nem támogatja a célzott pénzügyi segítésért benyújtott kérelmünket. Ugyanakkor sorban érkeztek hozzánk azok a jelzések arról, hogy a minket ez idáig kisegítő fővárosi kórházak egyre kevésbé képesek átvállalni megyei betegeinket. Mi lesz a jelenlegi 160-170 paciensünkkel, s milyen sors jut az évente művesekezelésre szoruló újabb 30 betegnek? U. I.: A gazdaságossági számítások is egyértelműen azt mutatják, hogy megtakarítást érhetnénk el azzal, ha nem kellene betegeinket elszállítani a műveseállomásokra, hanem helyben kezelhetnénk őket. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a Szent Rókus Kórház vállalja azt az áldozatot, mely az építkezéssel, illetve annak vonza- taival is jár. Hasonlóképpen pozitívan álltak a kérdéshez a szakembereink is: a kórház szürkeállománya az ügyintézés idejét is felhasználta a célirányos szakmai továbbképzés megszerzésére. B. J.: Magyarázni sem kell, miért támogatta a megyei vezetés már az első hallásra is a Szent Rókus Kórház haemo- dialízis-állomásának megépítését. Az önkormányzat különösen átérezte ezt a megyei egészségügyi problémát, hiszen elsőként mi kapjuk kézhez a fővárosi kórházak, illetve műveseállomások jelzését arról, hogy tovább már nem tudják vállalni a területi betegeinket. Sz. A.: A helyzet annyira előrehaladott, hogy már most látszik: amint megépülne a Szent Rókusba tervezett fő- műveseállomás és a hozzá kapcsolódó váci és ceglédi „satel- lita”-részlegek, azok máris megtelnének betegekkel. P. M. H.: A jó! működő fogaskerékbe egyetlen szilánk szorult, s ez akadályozza a további menetet: a társadalom- biztosítás elutasította a Szent Rókus Kórház céltámogatás iránti kérelmét... N. L.: A jelen helyzetben úgy tetszik, hogy a társadalom- biztosítás nem mert vállalni egy olyan dolgot, melyet a betegellátási kötelezettsége miatt meg kellett volna tegyen. Az önkormányzati választások előtt az egészségbiztosítási felügyelő bizottság volt a jogelőd-ügyintézője a címzett- és céltámogatások financiális fogadásának, illetve hozzá tartozott az erről szóló döntések meghozatala is. A szűkülő pénzügyi forrásokat tapasztalva az említett szervezet szükségesnek látta egy olyan egységes állásfoglalást kidolgozni, melynek értelmében a tb nem tudja támogatni azokat a címzett- és céltámogatásokat, melyek többletkiadással járnak. Énnek a rendelkezésnek lett az „áldozata” az egyébként szakmai szempontból teljesen megalapozott kórházi kérelem is. P. M. H.: Milyen „többlet" -összegről van szó? N. L.: Mintegy százmilliós nagyságrendű plusz kiadást jelentene a tb-nek a Szent Rókus Kórház új dialízisállomása. P. M. H.: Miért nevezi ezt a költséget többletnek, amikor éppen az esetfinanszírozás korában ugyanannyiba kerülnek a tb-nek a Pest megyei betegek kezelése, ha azokat például egy fővárosi kórház dialízisállomásán gondozzák vagy ha a Szent Rókusbán helyezik gépre? N. L.: A betegellátás érdekében mindenki szívügyének tekinti, hogy minél több beteg jusson korszerű orvosi kezelés közelébe. Ugyanakkor — éppen az anyagi nehézségekre tekintettel -— határt kellett szabni a társadalombiztosítás korábbi finanszírozási politikájáA hit átsegítette a nehézségeken rült, s a vizsgákat is kitűnő eredménnyel tette le. Miután elvégezte a főiskolát — a község plébánosa kérésére — besegített a gyerekek hitoktatásába. Két évvel ezelőtt súlyosan megbetegedett a férje, ágyhoz kötött lett. Azóta nem igen tud közéleti szereplésre vállalkozni. De azért csak azt ne higgyük, hogy teljesen magába roskadt. Nem, belekezdett egy önéletrajz megírásába. Hamarosan kiadót is talált rá. Mondhatom, nagyon érdekes a könyv, én sem tudtam letenni, egy- szuszra kiolvastam. Amikor elbeszélése végére ért, ránéztem az órámra, s nem akartam hinni a szememnek: három órája beszélgettünk nagy egyetértésben, már tegeződve. S ő még mindig nem volt fáradt — pedig nagyon rossz volt az éjszakája —-, csillogó szemmel, mosolyogva búcsúzott el tőlem. Vajon most miben töri a fejét? Árpási Mária áldozatot nak. Ami az esetszám-növeke- dést illeti: mi úgy gondolkodunk, hogy a fővárosi kórházakban olyan nagy a művesekezelésre szoruló betegek száma, hogy a jelentkező igények kielégítésének éppen a Pest megyei páciensek szabnak határt. P. M. H.: Megkockáztatom, nem helyes az a kiindulópont, hogy azért növekszik majd az esetszám, mert megépül a Szent Rókus Kórházban az új dialízisállomás. Az előbbi okát — az éves 30-40 betegszám- növekedést — a főorvos asz- szony magyarázta meg szakmai érvekkel... N. L.: Mégis azt mondom, hogy a pénzügyi korlátáink miatt kell meghatározatlan ideig érvényesíteni ezt az általános rendelkezést. Sajnos az 1994. évi keretszámaink is igen szűkre szabottak, így attól tartok, hogy jövőre sem lesznek a hazai kórházak jobb helyzetben. P. M. H.: Ugyanakkor meggondolatlannak is tetszik 1992-ben egy olyan intézkedést hozni, amely megakadályozza az 1994-ben vagy 1-2 év múlva működésbe helyezendő egészségügyi létesítmény megépítését. Hiszen e tegnap hozott nemleges döntés nem ma, hanem holnap, azaz néhány év múlva fogja katasztrofális következményeit érzékeltetni. N. L.: Visszadobom a labdát: mit tesz az önkormányzat a leendő egészségügyi létesítmények működtetése érdekében? B. J.: Az Önkormányzat — a működtetésen kívül — végtelenül nagy összegeket nyújt a területi egészségügyi létesítmények fejlesztésére, korszerűsítésére. S nemcsak a megyei jogú kórházainkat, de a területünkön lévő városi intézményeinket is támogatjuk, lehetőségeinkhez mérten. U. I.: Ez olyan kérdés, mintha azt kellene eldöntenünk, ki haljon meg, illetve ki maradjon életben: a megyei vesebetegek vagy a fővárosi dialízisre szoruló páciens. Meddig lehet még szívességet kérni a fővárosi kollégáktól? N. L.: Óvatosan fogalmazok egyelőre akkor, amikor a közeljövőről szólok, ugyanakkor bízom abban, hogy a tényleges esetszám-finanszírozás gyakorlatában majd csak a tökéletes helykihasználtsággal működő műveseállomásoknak fogja megérni a működést. A Pest megyei betegek jövőjét akkor látnám biztosítottnak, ha a megyei vezetés fel tudná vállalni az új dialízisállomás működtetésének költségét addig, amíg azt a tb nem tudja. P. M. H.: Ez legalább, olyan bizonytalan vállalás len- Tie, mint amilyen kilátástalan a társadalombiztosítás általános rendelkezésének jövője... N. L.: Pontosan. Ugyanakkor mégsem látom ennyire pesz- szimistán az ügyet. Megmozdult a megyei vesebetegek érdekében a szaktárca is, és a héten már tárgyalt egymással a Népjóléti Minisztérium és az egészségbiztosítási önkormányzat a jövőbeli finanszírozáspolitikáról. Addig is, amíg az ügyben konkrét előrelépés történik, a fővárosi kórházak folyamatosan ellátják a megyei dialíziskezelésre szoruló pácienseket. Maliár Éva
