Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-16 / 164. szám
É PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 16.. PÉNTEK 13 Zsédei atya köszöntése 9 Ritka szép ünnepély volt nemrég a vasárnap esti mise után a ceglédi Széchenyi úti Nagyboldogasszony templom kiskápolnájában. Zsédei atya hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Mise után Cegléd polgár- mestere meleg szavakkal köszöntötte a 70. évét ünneplő Zsédei atyát. Nagy tisztelettel méltatta a hívekért tett áldozatait, a kápolna megépítéséért végzett küzdelmeit, majd megköszönte eddigi fáradságos munkáját, hogy betegen is kiharcolta a kis ékszerdoboz kápolna felépítését, amely Cegléd városnak is büszkesége. Az egész világ összes tájáról érkeznek látogatói, csodálói. Mácz polgármester úr őszinte szavait hatalmas taps köszöntötte. Pintér Erzsébet, aki betegsége miatt nem tudott e meghitt ünnepségen jelen lenni, gondolatait versbe szedve leírta, és egy hívő felolvasta. A vers tartalma, mely az atya eddigi életét méltatta, könnyeket csalt az ott lévők szemébe. Még sokan köszöntötték Zsédei atyát virággal, ajándékkal. Zsédei atya valóban Isten szolgája, betegek vigasztalója, szomorúak vidítója, szegények gyámolítója. Pedig már fáradt, sokat gyengélkedik, de 70 évét meghazudtoló fiatalsággal, hittel-remény- nyel látja el Istennek tett fogadalmát. Naponta kétszer misézik, keresztel-temet, hitet, reményt ad a csüggedők- nek. Szereti is a népe. Kívánjuk, hogy még nagyon sok éven keresztül köszönthessük születésnapján erőben, egészségben. Ferencvári Tiborné Cegléd Elbillent a mérleg ® Ha én volnék Juszti- cia, az igazság istennője, a szégyenhozás miatt lenne bekötve a szemem. Szégyenemben még a mérleget is földhöz vágnám, mert nem töltheti be neki rendelt feladatát. Miként nem tölti be a híd, ha nem lehet rajta biztonsággal végigmenni, a ház, ha tetője bármely percben leszakadhat, és sorolhatnám még a példát. Az igazság abszolút letéteményesének kihirdetett alkotmánybíróság ismét képünkbe vágta: nincs jogunk megbüntetni a kommunista hóhérokat. Nincs jogunk, mert közben eltelt negyven év. Arról már nem szólnak az igazság főpapjai, hogy negyven éven át kinek a hibájából nem lehetett számonkémi a legbrutálisabb bűncselekményt sem. A törvény az törvény, az emberben mégis működik egy érzékeny műszer, amelynek lelkiismeret a neve. Az istentagadó, pogány, minden magasabbrendű erkölcsöt leromboló kommunista rendszer ezt nem ismerte. Szerinte csak érdek létezett, s ennek kellett alárendelni mindent. Most eljött a rendszerváltozás, de továbbra is minden az ő malmukra hajtja a vizet. Úgy élik világukat az egykori — fasizmustól csak névben különböző — bűnözők, mint Marci Hevesen. Már a felelősség terhétől is megszabadulva gyakorolhatják hatalmukat, s csak az alkalmat lesik, hogy újra végezhessék „áldásos” tevékenységüket. S mindez miért lehetséges? Egy törvény, pontosabban egy törvény hiánya miatt. Csak a büntethetőség elévülését kellene eltörölni, máris nem lennének ezek az elvtársak ilyen bő mellénynyel. Szokás ilyenkor liberális és bolsevik részről a türelmet, a keresztényi szerete- tet számonkémi. A megbocsátás maximálisan jogos lenne, ha ők bármikor is gyakorolták volna vagy megbánták volna bűneiket. Enélkül nincs feloldozás. Bűnben megmaradni és megbocsátást követelni egyszerre nem lehet. Miként a farkas, amely nyályas szóval bekéredzkedik a vihar elől, és utána felfalja könyörületes jótevőit. Tisztelt elvtársak! Mi már nem hiszünk maguknak! Volt négy évtized, hogy éljenek a magyar nép bizalmával, de maguk visz- szaéltek vele. Most már legyen annyi gerinc önökben, hogy viseljék a következményeket. Ez talán még megtisztulást hozhat, talán visz- szabillentheti az igazság mérlegét. Földes György Nagykőrös Jó ízlés kérdése... Egy illusztris név- léáfe t sor: Győriványi Kfwfr) Sándor, Gerbovits ^ ' Jenő, Beke Kata, Kupa Mihály. Valamennyien sértett emberek, akik különböző mértékben belekóstoltak a kormányzati „hatalomba”, de könnyűnek találtattak. S azóta, ahol csak módját találják, szerét ejtik, nyüstölik, dorongolják a kormány politikáját. Néha jogosan, ám az esetek döntő többségében alaptalanul, sértett indulattal! Gerbovits Jenő kifejezetten „kekeckedő” kedvében van, szinte szüntelenül, amióta kitelt a kormányhivatala. Gyakran napirend előtt szólal meg, s szinte minden alkalommal interpellál. (Mint a Szovjetszkaja Armija: nem is tölt, csak lő...) Pedig, ha bölcs hallgatással ülne a helyén, megőrizhetne magáról — egy hamis — kedvező képet, a kedves „nagypapáról”, de jelenlegi szereplési viszke- tegségével, modorosságával, egyéniségétől idegen, kabarisztikus mórikálásá- val, s nem utolsósorban elvakult tárgyszerűtlenségé- vel, már göregáboros „imázst” harcolt ki magának! Legutóbb, július 6-án (is) elvetette a sulykot, méghozzá alaposan. A derék volt tsz-elnök a parlament által már hét (!) hónapja törvényerőre emelt, de csak a napokban bevezetett számlaadási kötelezettség ellen háborgott — valakik számára biztos kedvező! — nagy vehemenciával, de a tárgyilagosság legkisebb szikrája nélkül! A kormányon kérte számon a törvényhozás kompetenciáját, ráadásul súlyosan megvádolt, megrágalmazott két minisztert — a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt... Nem tudom, hogy famu- lusa, a jogtudor Torgyán József miként aposztrofálja: a személyiségi jog, milyen fokú megsértése történt?! Nota bene: Horváth Balázst én azért becsülöm, mert bár őt is felmentették a vörös bársonyszék használata alól, nem áskálódik, hanem önkritikusan belátja: miniszterelnökétől három (!) magas labdát is kapott, de egyikből sem tudott igazán poént elérni! Mint ahogy Andrásfalvy Bertalan sem fog soha konfrontálódni a kormánynyal, kiváltképpen volt tárcájával, továbbra is legjobb tudása szerint dolgozik! Igaz, mindez elsősorban jó ízlés és intelligencia kérdése... Brezovich Károly Vác HISTÓRIA John Paget magyarországi útirajza 1835-ból VIII. Utunk egészen Tokajig mosolygó völgyek, kedvesen csörgedező patakok között vezetett; csodálatos erdők zöldelltek a dombokon, s felettük felhőbe borultak a csúcsok. De amint átkeltünk a Tiszán, olyannyira más panoráma tárult elénk, mintha nem is ugyanezen a féltekén volna. Tekintetünk most Debrecen felé fordult: előttünk a puszta, vagy — ahogy ezt más országokban nevezik — a sztyepp. Az ország közepe Pesttől az erdélyi határig és Belg- rádtól a Hegyalja szőlőt érlelő dombjáig egyetlen, óriási síkság, körülbelül 22 000 angol négyzetmérföld terjedelmű... Ha az olvasó arra gondol, hogy ezt a termékeny síkságot Európa legnagyobb folyója szeli keresztül, és hogy északról délnek végigkíséri a Tisza, továbbá, hogy vízi közlekedésre lehetősége nyílik a Maroson át Erdélybe, szinte lehetetlen kiszámítani, a bőségnek és gazdagságnak micsoda forrásává lehet ez az országban. A civilizált világ bármelyik más részén bizonyára sűrűn látnánk itt településeket, és az egész Alföldet élénkké tenné a mező- gazdasági ipar. A környező fejedelmek irigységére, ez lehetne Európa éléstára. Itt mégis éppen ez az ország leggyérebben lakott, legkevésbé művelt, és a legnehezebben megközelíthető része. Több ok közrejátszása hozta ezt létre. Az Alföld lakóinak nagy többsége magyar. A magyarok katonai tulajdonságai közismertek, ezért érthető, hogy éppen ők vállalták a legaktívabb szerepet a csaknem szünet nélküli háborúkban, amelyekben az ország régebben részt vett. Mióta Árpád Magyarországra lépett, azaz ezer esztendő óta, nem hiszem, hogy az országnak — egészen a múlt század közepéig — lett volna akár csak tízéves békeperiódusa. Ilyen körülmények között természetesen meglassult a lakosság szaporodása. Emellett a magyaroknál általában kevés a gyerekek száma. Jómagam sohasem értettem, hogy például az írek miért oly szaporák a nyomorúságban, és a magyaroknál miért oly kevés a gyermek a bőség közepette. Földet könnyű szerezni, olcsó, de a talaj gazdagsága és a lakosság igénytelensége együttesen akadályozza a mezőgazdaság fejlődését. Rosszak az utak, ami egyfelől annak következménye, hogy a szükséges anyagokat messziről kell ideszállítani, de másfelől, s talán még inkább, hogy a törvény igazságtalansága következtében az útépítés minden terhe a parasztok vállára nehezedik, ők pedig, természetesen, nem képesek olyan tőkét előteremteni, amely valóban szükséges használható utak építéséhez. A puszta ennek ellenére, nem teljesen lakatlan, és nem is teljesen megművelet- len. Találtunk itt városokat, nagyobb és kisebb falvakat; nem sok van belőlük, és meglehetősen messze vannak egymástól, de általában nagyok és népesek. A Tokajból Debrecenbe vezető út mentén (inkább nevezhetnénk csapásnak) háromnégy óránként tűnt fel egy- egy falu, de a puszta más részén egész nap is utazhattunk anélkül, hogy akár egy vándorral találkoztunk vagy egyetlen falura bukkantunk volna. Ez a táj még sincs érdekesség híján. Hogy őszinte legyek, oly sok különöset, újat és csodálatosat nyújtott nekem, hogy igaz gyönyörűséget okozott keresztül-kasul utazgatni rajta, és soha egy percig sem éreztem az egyhangúság unalmát. Amikor Tokaj után az első faluban fogatot cseréltünk, nehéz helyzetbe jutottunk. A faluból ugyanis ötven különböző keréknyom vagy ösvény vezetett ötven különböző irányba. Az utak vége, amerre csak a szem ellátott, mindenütt a távoli horizontba veszett. Az a csapás, amelyet végül is a mi kocsisunk kiválasztott, nemsokára halványodni kezdett, és egy negyed óra elteltével tökéletesen eltűnt. Semmiféle olyen jelet nem tudtunk megfigyelni, amelyhez ő hajtás közben igazodhatott volna, és amely segíthette a tájékozódást. Időről időre legfeljebb egy-egy pásztorkunyhó, gémeskút vagy kisebb dombocska törte meg a szín egyhangúságát. (Mr. Spencer: Circassia című könyvében említi a magyar- országi puszta ilyen kis dombjait. Szerinte ezek sírdombok. Én hajlok arra a véleményre, hogy inkább határpontokat jeleznek a falvak között.) Sohasem fogom elfelejteni az első napnyugtát, amelynek tanúja voltam a magyar Alföldön. Már ako- nyodott, és mi még mindig messze voltunk mindenféle emberi településtől, magányosan, a puszta közepén, az emberi tevékenységnek nyomát sem láthattuk, eltekintve néhány keréknyomtól és a pásztorok kútjaitól, amelyek időről időre feltűntek valahol a látóhatár szélén. Láttam már napnyugtát a Rajna-völgyében, amint a Neckar zöldellő partjainál heverésztem, és Heidelberg merész, sötét tornya diadalmasan emelkedett ki az egyre sötétedő, mélyvörös égboltból. Láttam napnyugtát a lagúnák városában, amikor a nap utolsó sugarai arannyal hintették be a nagyszerű Velence háztetőit; láttam, amikor a hatalmas, vörös korong eltűnt a Szent Péter-bazilika csodálatos kupolája mögött, de sohasem éreztem a nagyszerűségnek és erőnek azt az együttes hatását, mint itt, amikor magányos tanúja voltam a naplementének a magyar pusztában. (Folytatjuk) A második váci csata A szabadságharc alatt Vác mellett két alkalommal is volt csata. A Komárom alól visszavonuló fel-dunai hadsereg 1849. július 15-én ütközött meg az oroszokkal. A csata elsó' napján a cári csapatokat a magyar tüzérek visszaverték, de a sereget sebesülten irányító Görgey előtt nyilvánvaló lett, hogy eredeti haditervét — a Gödöllő felé vonulást — nem tudja megvalósítani. A fel-dunai hadseregnek az ország déli részén kellett egyesülni a honvédség ott gyülekező más erőivel. Ezt csak kerülővel lehetett most elérni, úgy, hogy a hadsereg Losonc—Miskolc irányában a Tiszáig halad, majd onnan fordul délnek. Görgey kiadta a parancsot a másnapi elszakadásra. 16-án reggel a főparancsnokot újra meg kellett operálni; fejsebe rosszul gyógyult, és Markusovszky Lajos elvégezte a fájdalmas beavatkozást. A főparancsnok ezután indult szemlére, de kora délután jelentést kapott új orosz erők érkezéséről Aszód irányából. Este ezért haditanácsot tartott. Időközben szórványos összecsapások zajlottak a két sereg között, de a magyarok beszüntették a tüzelést. A haditanács úgy döntött, hogy a fel-dunai hadtest éjszaka elvonul, és a távozó sereget Leiningen és Görgey Armin honvédéi fogják fedezni. Az éjszakai elvonulás azonban nem sikerült harc nélkül. A sereggel tartó polgári menekülők több száz szekere eltorlaszolta a keskeny utat. Az orosz támadást csak véres harcban sikerült megállítani, a magyar honvédek mintegy ezer főt veszteitek, de a sereg végül elérte célját, Görgey elszakadt az orosz főé ráktól. Pogány György
