Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-16 / 164. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1993. JULIUS 16.. PENTEK i Szomáliái pokol Nem lehet kicsit háborúzni... Az egyre inkább elmérgesedő Szomáliái helyzet láttán erősödik Németországban az az óhaj, hogy Bonn gondolja át részvételét a kelet-afrikai országban zajló ENSZ-akció- ban, s minél előbb rendelje haza a pár száz fős német kontingenst. A tegnapi német lapok Szomáliával foglalkozó kommentárjai szinte kivétel nélkül ezt sürgetik. A szemleírók megrettenésének nyilvánvaló oka, hogy a hét elején — glső ízben az ENSZ-ak- ció kezdete óta — német áldozatot követeltek a Szomáliái harcok: az Aidid tábornok lebombázott főhadiszállását megörökíteni igyekvő külföldi újságírókra rátámadt a feldühödött tömeg. Négyen — köztük egy német fotóriporter —: életüket vesztették. Hansi Krauss értelmetlen halála fellármázta a német sajtót. „A Szomáliái ENSZ- akció katasztrófába torkollott, a kéksisakos katonák hadüzenet nélküli háborút vívnak Afrika szarván — állapítja meg a Kölni Express. — A Szomáliái fegyveresek támaszpontja ellen intézett légitámadást aligha lehet békemissziónak minősíteni.” A lap rámutat: Németország békemisszióra vállalkozott, ám ha ez lehetetlen, akkor haza kell hozni a fiúkat, mert „ahogyan nem lehet kicsit terhesnek lenni, úgy kicsit háborúzni sem lehet”. A Mainzban megjelenő Allgemeine Zeitung bírálja az ENSZ-katonák „Rambo- stílusú" fellépését Szomáliában, s kiemeli: senki sem zárhatja ki, hogy Mogadishu után Belet Uen lesz a „boszorkánykonyha” következő stációja — az a helység, ahol a német ENSZ-kontingens előőrse ütött tábort. Porhmtes a világ szemébe A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MURE) nyilatkozatában utasította vissza az UZPR nevű román újságíró-szervezet által közzétett és a Cronica Romana hét végi számában publikált állás- foglalást, miszerint Romániában nem folynak az országban élő magyarságot sújtó politikai perek. Az UZPR a maga részéről a Magyar Újságírók Közösségének e pereket elítélő nyilatkozata kapcsán adott ki nyilatkozatot. A MURE állásfoglalása leszögezi: amint ezt az írott és elektronikus sajtó (Romániában is!) sorozatosan bizonyította, az 1989. decemberi (forradalmi!) és az 1990. márciusi eseményekben bűnösnek mondott magyarok és cigányok, az oroszhegyi, zetelaki és marosvásárhelyi elítéltek egy diszkriminatív „igazságszolgáltatás”, politikai koncepciós perek áldozatai. Az UZPR nyilatkozata tehát porhintés a világ szemébe. A magukat „hivatásosaknak” nevező újságírók e szervezete ilyenformán a politikai manipuláció részesévé válik, élébe helyezi a vélt nemzeti érdekeket a szakmai tisztességnek — szögezi le a MURE elnöksége által Kolozsváron kiadott közlemény. Csupán a magyaroktól fél A Kassán megjelenő „Domino efekt” című ellenzéki lap cikkírója megállapítja: — A Kárpátok Eurorégió természetes létét igazolja az a tény, hogy ha Nyíregyházára, Debrecenbe vagy Hajdúszoboszlóra látogatok el, otthonosabban érzem magam, mint Pozsonyban, jóllehet magyarul csupán néhány szót értek. — Érdekes, hogy „hejszlo- vák” csupán a magyaroktól fél, akik még a kommunista időkben is a leginkább alkalmazkodtak a nyugat-európai civilizációhoz, a nemrég még létező hegemón nagyhatalomhoz tartozó ukránoktól pedig egy csöppet sem tartanak — írja a lap azzal kapcsolatban, hogy a szlovák nemzeti orientáltságú értelmiségiek — a szerző szerint — azért reagálnak olyan ingerülten az eurorégió gondolatára, mert „a nacionalista nacionalista volt mindig, és akkor is az marad, ha buldózerek potyognak az égből”. VÉLEMÉNY A nagyvilág hírei * A jugoszláv illetékesek hivatalosan elismerték, hogy két MÍG 21-es vadászgépük július 9-én Csongrád megye területén megsértette a magyar légteret. A történtekért a jugoszláv fél bocsánatot kért, amit magyar részről tudomásul vettek. Kiengedték tegnap a belgrádi idegsebészeti klinikáról Vük Draskovicot, az ellenzéki Szerb Megújhodási Mozgalom vezetőjét. aki éhségsztrájkkal tiltakozott vizsgálati fogsága meghosszabbítása ellen. * Huszonötödik napjába lépett tegnap Bajgyik László romániai egészség- ügyi szakszervezeti vezető éhségsztrájkja. Bajgyik tiltakozó akciójával az egészségügyi költségvetés növelését akarja elérni. Infúziót a mezőgazdaságnak! „Romlásnak indult, hajdan erős magyar... Nem látod a bosszús egeknek ostorait Nyomorult hazádon?” Berzsenyi Dániel „Holnapra megforgatjuk az egész világot” — készültünk, lidércfény- től megbabonázva vesztünkbe, dalolva, bízón, ifjonti korunkban, mint népi kollégisták. Hát hiszen a világ alaposan megfordult, mondhatnék, felfordult azóta, nélkülünk, mert ebből a forgatásból ugyanvalóst hamar kikapcsoltak bennünket, mint magyarokat, akik előreláthatólag nem jó felé fognak forgatni, s egyébként sincs közük saját sorsukhoz. Ennek a világfelfordulásnak eredője (az eredmény túlságosan pozitív jelentést hordoz), hogy a magától értetődő létalap, a magyar mezőgazdaság szakasztott úgy fest, mint tornádó után a tápéi határ, sáskajárás után Tatárszentgyörgy. Történelemmé vált parasztság, elsivatagosodás előjelei, megsavanyodott talajok, árverések aszott parlagokra, eszközhiány, bezárult piacok és sántító „kárpótlás”. Kómában a beteg, s a betegágy fölött műkedvelők tartanak konzíliumot. * Félreértések elkerülése végett, a magyar mezőgazdasági struktúra már 1867 után beteg volt. A betegség tüneteit csillapította a garantált piac: Magyarország volt a Monarchia gabonaszállítója, és ez a stabilitás lett a „boldog béke” képzet alapja. Trianon után a betegség tünetei előjöttek: a nagybirtokrendszer egyfelől, a parasztság krónikus földhiánya másfelől, s a piacok megrendülése a nagy gazdasági válságban. Minden s mindenki a földreform után kiáltott: kommunisták és szociáldemokraták, nyilasok, kisgazdák, népi írók s még haladottabb kormánykörök is (megszületett egy tizenöt éves „telepítési terv”, akkor, amikor már alig volt három éve a háború csapdájában vergődő országnak). 1945. március 15-én megjelent a földreformtörvény (szegény Nagy Imre írta alá), s mi, népi írók nevelte ifjak, mámorosak voltunk: mentünk földet osztani. Nem tudtuk, hogy a törvény előzménye ez volt: Vorosilov marsall hívatta Vas Zoltánt, legorombította („meddig késnek maguk a földosztással, naponta sok százezer szovjet katona hal meg, mert a magyar hadsereg még mindig ellenáll”), s megparancsolta az azonnali földosztást, mint — elképzelése szerint — hadsereg-bomlasz- tó eszközt. Mi viszont büszkék voltunk, hogy forradalmat csinálunk. Pedig nem azt csináltunk, hanem dilettáns sebészi beavatkozást hajtottunk végre a betegen. Túlélte. Olyannyira túlélte, hogy a földhöz juttatott szegényparasztság „pillanatok alatt” „farmerré” vált és 1949-re, amikor Rákosi Kecskeméten bejelentette a kollektivizálás megindítását, már „az a veszély fenyegetett”, hogy Magyarország igazi polgár-paraszti országgá válik, ha a helytartó elvtársak nem eléggé éberek. Éberek voltak. 1951-ben már egész „téeszcsék” kerekedtek föl s hagyták ott a kollektivizált földet, munkát vállalván a „nagy építkezéseken". A tizenöt-húsz holdas régi gazdák „ku- lákok” lettek és üldözött vadakká váltak, megtöltvén a kényszermunkatáborokat. A mezőgazdaságot a teljes összeomlástól csak 1956 mentette meg. Az inga ideiglenesen újra a magánbirtok felé lengett ki, de nem sokáig: a kádári vezetés az 1960-as évekre teljessé tette a kollektivizálást. Ekkor azonban minőségi változás történt. Mindenekelőtt Fehér Lajosnak, az egykori Győrffy-kollé- gistának lehetett köszönni a kollektív mezőgazdaságnak a szovjet blokkban egyedülálló struktúráját: a nagyüzem és a családi intenzív kisüzem „szimbiózisát”. A teljes földterület alig 10 százalékát kitevő „háztáji gazdaságok” a piacra vitt termék 40 százalékát adták, felszerelés, üzemanyag stb. tekintetében a nagyüzemekre támaszkodva. Ez új felvirágzást jelentett: nemcsak a belső piacot biztosította, hanem az egykori Habsburg-monarchia piacához hasonló garantált piacot épített ki Keleten, a Szovjetunión és a blokkon belül (KGST-piac). Ez a felvirágzás azonban veszélyes jelenségekkel párosult. Az egyik társadalmi volt: ebben a különleges struktúrájú mezőgazdasági termelésben nem vettek részt a harminc éven aluliak. Úgyszólván a falu teljes fiatalsága városba vándorolt s ez előrevetítette egy későbbi munkaerőválság fenyegetését. A másik technológiai jellegű: a szovjet követelmények csak a mennyiségre vonatkoztak, így nemcsak a minőség szorult háttérbe, hanem a kemizálás erőltetésével hajszolták a mennyiségi rekordokat. Ennek következtében elsavanyodtak a talajok és nitrátossá váltak a vizek. A rideg állattartás megszűnt, magas tejhozamokért kényes új szarvasmarhafajták drága istállózása növelte az önköltséget. A mezőgazdasági géppark a nagyüzemi műveléshez alkalmazkodott és szovjet eredetű volt. * 1989-ben és 1990-ben, a választás előtt (s után is néhány hétig) az egész ország tele volt illúzióval. Észerint itt holnaptól „nyugati világ” lesz. Nos, nem az lett, hanem összeomlott a magyar mezőgazdaság piaca, az, amire épült, amin nyugodott. A másik oldalon meg nem nyílt piac, sőt az a kicsi is, ami volt, bezárult. Az új politikai pártok budapestiek voltak s nem ismerték a falut. Azt hitték, mi sem egyszerűbb annál, mint hogy a bekényszerített kollektivizáltak azonnal feloszlatják a tsz-eket, és megkezdődik a családi kisbirtokok tömegére épített farmergazdálkodás. Ehelyett az elöregedett tsz- tagság országszerte megrémült a létbizonytalanság fenyegetésétől. A magyar mezőgazdaság két céltudatos erő közé került, mely kétfelé húzta. Mindkettő számbelileg kicsiny, de akaratra nézve erős és elszánt. Az egyik a tsz-vezető réteg, mely nem hajlandó feladni státusát és létberendezkedését, a másik az a — főleg alföldi — kisebbség, amely megmaradt parasztnak, s amely megőrizte földéhségét. Az utóbbit a Kisgazdapárt (inkább „kisgazdapártok”) képviseli(k), s a legnagyobb kormányzó párt a parlamenti többség megőrzése kedvéért ennek az akaratnak engedett a kárpótlással, amely anélkül zilálta szét a mezőgazdasági struktúrát, hogy újat teremtett volna helyébe. így jött létre az a helyzet, amelyben a fizetésképtelen keleti piac és a még mindig újabb lakatokkal bezárt nyugati piac között sorvad a bizonytalanságba és elkeseredett gáncsosko- dásokba merült mezőgazdaság — nem, nem a parasztság, mert az nincs, s kérdés, ki fogja megművelni s mivel a privatizált földeket. A vákuumba mindig újra meg újra be akar törni a külföldi tőke, s ezzel szemben kétségbeesetten védekezik a maradék nemzeti erő. S nincs valóságos koncepció, évtizedekre előre tekintő, nincs terv a mezőgazdaságnak visszavezetésére a piacgazdaságba anélkül, hogy a kialakult struktúra romba dőlne s vele párhuzamosan ne épülne az új. * Ennek a koncepciónak a hiánya annál vészesebb, mert a természeti feltételekben is merőben új helyzet állt elő. Az országot ökológiai katasztrófa érte, bár erről nem szívesen vesznek tudomást. Minden bizonnyal a felhalmozódott szén-dio- xid okozta „üvegházhatás” következtében megváltoztak az óceánmélyi és légköri áramlási irányok, s e változások hatása Közép-Európára az éghajlat szárazabbá és szubtropikusab- bá válása. Ez együtt jár a talajvízszint és a karsztvízszint süllyedésével, a felszíni vizek elapadásával, a növekvő nedvességhiánnyal, erdők és gyümölcsfák kiszáradásával, a hagyományos gabonakultúra válságával. Ehhez adjuk hozzá a talajok elsavanyodását a több évtizedes túlzott műtrágyázás miatt. (S ne felejtsük el: a gabonakonjunktúra kedvéért már a múlt században eljegyeztük az Alföldet a sivatag-jövővei.) Nézzünk hát szembe a tényekkel: a magyar mezőgazdaság halmozott válsághelyzetben van. Politikai, gazdálkodási, társadalmi, piaci és ökológiai válság együtt. Ez az egész egyetlen komplexus: külön-külön egyetlen összetevőjét sem lehet megoldani. Használhatatlan az a szem, amely csak egyetlen sávra nyitott, s a többire vak. A rögtönzések most már életveszélyesek. Mindazoknak, akikre 1990-ben az ország népe rábízta magát s azóta az önkielégítés kellemes orgazmusaival szolgáló „politizálás”-ban lelik kedvüket, meg kell érteniök, hogy a mezőgazdaság halála a nemzet halálát fogja jelenteni. Az ostorozó bosszús egeknek soha-meg-nem-bocsátását. Annak a koncepciónak, amelynek kidolgozásához egy nagyon komoly, több szakértelmű, felelős csapatnak hozzá kell fognia, a következőket kell tartalmaznia: 1. Hosszú távú termesztéskultúra-változtatási programot, beleértve a gabona-vetésterületnek a legszükségesebbre való korlátozását, ésszerű és növekvő nedvességhiánnyal számoló öntözőkultúra megalapozását és szárazságtűrő növényfajtákra való átállást. 2. Ezzel összefüggő és ehhez alkalmazkodó piacszerzést és piackiépítést. 3. A jelenlegi privatizálási gyakorlat megszüntetését, ehelyett a privatizálásnak a „háztájiból” való kiindítását, nagyon hosszú lejáratú és csekély kamatozású mezőgazdasági hitelezést és a magángazdaságoknak csak olyan ütemű szaporodását, hogy az felszereléssel és gépparkkal lefedhető legyen. 4. Hosszú távú magángazdálkodássá átstruktúráló programot, széles körű gazdaképzéssel, a termesztés-átstruktúrálási irányok és a megcélzott piaci irányok alapján. 5. Mindezt egy kézbe, egy nemzeti elkötelezettségű és igen magas tudományos szintű állami „projektmenedzsment” kezébe kell adni, amely félresöpri az infantilis politikai cívódásokat, és a történelem előtt viseli a felelősséget. (Sándor András)
