Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-15 / 163. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JÚLIUS 15., CSÜTÖRTÖK 7 Ami az arcunkból átmenthető Kunkovács László fotókiállítása Urjanháj sámán (Mongólia, 1990.) jelzi. Járt az ujgur varázslóAz urjanháj sámánt megörökítő felvétel Kunkovács László, Magyar Művésze- tért-díjas fotóművész Táltoserő című kiállításának meghívóján is szerepel — megkapóan szép magyarázó szöveggel: Ült jurtája homályában, nem mozdult — írja megörökítője. -— Oka volt rá, a mongol hatóság háromszor elvette a sámánholmiját, és háromszor hurcolták börtönbe miatta. 1992-ben meghalt, és megadatott neki, hogy sámánként temessék el. Budapest ad otthont július 12-től egy héten át a második nemzetközi sámánisz- tikai világkonferenciának. A rendezvény a sámánizmus és az előadóművészet kapcsolatát vizsgálja. Ebből az alkalomból a Várban a Magyar Kultúra Házában (Budapest, Szentháromság tér 6.), több mint száz előadás hangzik el, amelyek fölölelik a sámánizmus távol-keleti és tengeren túli, de ide vonatkozó elemeit is. Kunkovács László kiállítását ugyanitt Buda Ferenc költő nyitotta meg. Rendhagyó módon erre az alkalomra írt versét olvasta föl az egybegyűlt közönségnek. Azért nem választotta a prózát — jelezte —, mert szerinte Kunkovács nemcsak a fotózásnak mestere, de írásban is magas művészi fokon fejezi ki magát. Erről tanúskodnak a képek mellé írt magyarázó-értelmező szövegei. A fotóművész lírai vallomása a Csodaballada című képpel kezdődik, azaz a csodák földjével, a Magyar Alfölddel, ahol Kunkovács László született. A Kárpátmedencének a mértani közepén — 20 km-re innét elfelejtett kis emlékmű jelzi a régi Magyarország centrumát. Majd életútjának fontos állomásait egy-egy kép nál, az Urjanháj sámánnál, megörökítette a Turáni tulipánt, a Hanti medveünnepet. (Ezen a képen a finnugor kongresszusra érkezett távol-keleti nyelvrokonaink egy csoportja mutatta be a szertartást a budapestieknek, amely a földkerekség legszebb megnyilvánulása a medvekultusznak.) Láthatunk a kicsiny, de jól szerkesztett kiállításon farsang végi húshagyókeddi magyar népszokást is, úgy, ahogyan Fejér megyében — és Pest megyében is — élt. A maskarások, a „bolondok” megkergetik a tyúkokat, hogy tojásaikat, az új élet jelképét megszerezzék. Az értékmentő munka, amit Kunkovács László évtizedek óta végez magára hagy ottan, anyagi támogatás nélkül, felbecsülhetetlenül fotnos. Sokszor az utolsó pillanatban, a huszonnegyedik órában örökíti meg az ősi magyar kultúra, a szokások még föllelhető elemeit itthon és a legtávolabbi Keleten, a valamikori magyar őshazában. Ha kell, egyedül is nekivág a nagy Keletnek, Ázsiának, ő a ma Juliá- nusz barátja és Körösi Csorna Sándora együtt. Ami még föllelhető a rokonoknál a közös múltból, azt ő biztosan megtalálja. Valamikor ő fotózta Törökországban a Magyarok Világtalálkozójának nagy szenzációját, azt a három férfit, akik magyar elődeik révén nyelvünknek vagy kétszáz évvel korábbi állapotából őriztek meg töredékeket, és tavaly azt hozták el nekünk. Hogy Buda Ferenc nyitotta meg Kunkovács kiállítását, az törvényszerű. Nem csak régi barátok ők, de szellemi rokonság is egymáshoz fűzi őket. Rokon a gondolkodásmódjuk, az elveik, s mindenekelőtt rokonok ők a hagyományokhoz való egészséges kötődésben, s az értékmentésben. „...Micsoda szél fúj Micsoda idő! Lobog szalad a láng Ropogva legel a gyepen A kiaszott füvön Égcsattanás villanó vas-su- dara vág vakszemen Fültövön Fal roggyan reped Dől a ház Szakad a tető Mentsük testvér Mentsük ki hát Ami még kimenthető...” Üdvözöljük mindig és mindenütt őket, a hagyománymentőket és -őrzőket. Igaz, Kunkovács Lászlónak sem a múltban, sem ma nem sikerült munkájához intézményes támogatót találnia, állandó munkahelyet, ahonnét kiadásainak legalább egy töredékét fedeznék. Reméljük azonban, hogy példátlan magángyűjteményéből valamit láthatunk majd az 1996-os világ- kiállításon, hiszen a világ minden tájáról idesereglő nemzetek „küldöttei” kíváncsiak lesznek eredetünkre, előéletünkre, ősi kultúránkra. Ezt pedig a fotónál közérthetőbben és képszerűb- ben egyetlen műfaj sem képes közvetíteni. Ónody Éva Hetven esztendő Kezdem e sorokat. Tóth István, valahol Kecskemét és Nagykőrös között, egyedül tanyázva az éjszakában, gyertyavilágnál. Gyertyavilágnál, mert a nóta szerinti ragyogó csillag mellett aligha írhatnám meg a levelet, mint városod hajdani leghíresebb látogatója tehette. Hetven év! Hát igaz lenne ez? Bizony, betöltetett. S csak eltöpreng tépelődve az ember: mi minden fér bele hetven esztendőbe? Immáron hányadik történelmi fordulat a felgyorsult idő sodrában? Vagy inkább ne is számolgassuk? Hisz a szemvillanás töredéke alatt exponált képeid -— paradox módon? — a szó jó és igaz értelmében vett maradandóság tanújelei: a maradandóságé — a múlandósággal szemben. Őrzik arcunkat, arcunk megőrizni érdemes emberi vonásait, éber, álomlátó, derűs, borongós, tűnődő vagy élesre kifent tekintetünket: arcunkat, lelkünket, s egyben a szülőföld arcát és lelkét — édesanyánkét s mostohánkét. Mert mienk mindenestül e tanya-haza, e vidék-haza, ez a lenézett, ez az általunk mégis (vagy talán épp ezért?) el- hagyhatatlan, mienk futóhomokostul, szikföldestül, tele- vényestül, virágban reménykedő meggyfáival s gyomlepte parlagföldjeivel együtt. Bennne, csak benne lakozik szégyenünk, szerelmünk, örömünk, extázisunk és nyugalmunk, tragédiánk és bizakodásunk, elkívánkozásunk és visszavágyódásunk. S ha téged a kerek világ elismeréssel fogadott — mert úgy fogadott —, az épp a hűséged okán történt: nem tudtál s nem is akartál innét soha elszakadni. Gazdag művészi munkásságod egyik legfőbb tanulsága: csak azt érdemes a nagyvilág elé vinni s ott fölmutatni, ami legsajátabban a mienk. Életünk, István, telvén telik, de nem könnyebbedik. Nagy várakozásaink után rablók regnálását is megértük. Ha idáig nehéz út volt, köny- nyű ezután sem következik. Vigaszul szolgáljon, hogy megmarad az, ami elrabolha- tatlan: a tehetség s a lélek ereje — mert azt a mindenkori fosztogatók ellen maga a Teremtő biztosította. Gyertyavilágnál kezdtem írni, napvilágnál végzem be levelemet. Ragyogjon rád ez a napvilág még időtlen időkig. EMLÉKEK TÓTH ISTVÁN fotóművészről Kecskemét-Talfája, 1993. Tavasz havában Buda Ferenc Előszó a nemrég megjelent Tények, emlékek Tóth István fotóművészről című kétnyelvű kiadványhoz. A Cegléden élő alkotót, aki 1923. július 26-án született a Pest megyei Nyáregyházán, barátai és tisztelői ezzel a kötettel köszöntik születésének 70. évfordulóján. Cikkeink nyomán Erkelé az érdem! „Kié az érdem Budakeszin?” —teszi föl cikke címében a kérdést (veszelszky) a Pest Megyei Hírlap június 18-i számában egy megdöbbent, névtelen(!) telefonáló nyomán, aki égbekiáltó bűnömül rótta föl, Tarnayné Hedry Mária volt kolléganőm bűnrészessége mellett, az idei Erkel-napokkal kapcsolatos nyilatkozatomban elfelejtettem említést tenni a szóban forgó kulturális rendezvénysorozat egykori kitalálójáról, szervezőjéről, spiritus rectoráról, megvalósítójáról stb., stb.,: Mossóczy Vilmos karnagy úrról. Sőt, nem átallottam „Herein Gyuláéknak" (sic!) tulajdonítani az ötletet. Nos, nézzük konkrétan a vádakat! „Herein Gyuláék hívták fel figyelmünket Erkel budakeszi kapcsolataira.” Ezt az állításomat fenntartom. Ha az újságíró ezt a saját maga által is idézett mondatot (nem különben a továobiakat, már ami a nyilatkozatomat illeti) gondosan elolvasta volna, ami, köztünk legyen mondva, igencsak elvárható attól, hogy az nem jelent se többet, se kevesebbet, mint ami abban vagyon, azaz: Erkel budakeszi kapcsolataira Herein Gyula (és a Szépítő egyesület tagjai hívták föl a figyelmünket. Pont. „Ez adta az ötletet a fesztivál megszervezésére” — folytatódik az idézett nyilatkozat. Ebben a második mondatban csak általános alany van, nincs kifejtve tehát, hogy pontosan ki vagy kik. Részünkről mindenesetre ez és a többi rendezvény is egy szolgálat. Ami a Mossóczy karnagy úr szerepét illeti a tekintetben, hogy az éledező, (egyébként nem csak a Herein Gyula vezette Szépítő egyesület, hanem Balogh Géza hathatós közreműködése jóvoltából is) Erkel-kultuszra egy zenei fesztivált kellene fölépíteni, az érdem kétségkívül Mossoczy Vilmosé. És — nem utolsósorban — Tarnayné Hedry Máriáé!, (aki négy alkalommal szerkesztette és szervezte az Erkel-napokat). Miként az is kétségtelen, hogy a karnagy úr elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az első Erkel-napok rendezvény (1988) sikerrel megvalósuljon. (Az már más lapra tartozik, hogy a karnagy úr ezenkívül 1990-ben vezényelt még egyet Tarnayné Hedry Mária ajánlására, mellesleg egyenes adásban közvetítette a Magyar Televízió. Kolléganőmnek ez volt az egyetlen szakmai tévedése.) De ugyanilyen kétségtelen tény, hogy a jeles karmester ebbéli érdemeiről még a tavalyi fesztivál sajtótájékoztatóján is megemlékeztem! Nem tudom, a kedves telefonáló szerint ezt a tény időben vajon meddig kellene emlegetni. Ne adj’ Isten emléktáblát, netán szobrot állíttassunk a karnagy úr egykori szerepvállalásának emlékére? (Nem hiszem, hogy rászorulna, sem azt, hogy ezt igényelné!) A buda- kesziek, azok, akik szintén tettek egyet és mást az elmúlt években a helyi Erkel-kultusz kibontakoztatásáért és kulturális fesztiválunkért, s akiknek neveit helyhiány miatt nem írom ide, pedig megérdemelnék, de nem hiszem, emiatt neheztelnének, nos ezek a budakesziek emléktáblát és szobrot inkább Erkel Ferencnek állítottak. Merthogy úgy gondolják, övé az érdem. A legfőbb! Egyébként örülök, hogy községünk zenei rendezvénye immár akkora rangot vívott ki magának, hogy az apaságért már meg is indult a tülekedés. Fogadatlan prókátorok jóvoltából. Mert például Mossóczy Vilmos karnagy urat nagyobb művésznek gondolom annál, minthogy rászorulna a cikkben idézett, névtelen, ámde „szerény hangú” védelmezőkre. Pék Lajos Szentendrei barokk ev A szentendrei barokk év rendezvényeinek a sorában holnap este 7-től Tomkins Énekegyüttes hangversenyét hallgathatják az érdeklődők Szentendrén, a Szerb Püspökség kertjében. Műsoron: részletek Glinka, Csajkovszkij, Sztravinszkij, Rimszkij-Kor- szakov műveiből, valamint az orosz liturgikus zenéből. A Bata Erzsébet naiv festő munkáiból állítanak ki szombaton, július 17-én délelőtt (10 órától) a művelődési házban. Ugyanitt délután 3-tól a budapesti Fabula Bábszínház előadásában Tarbay Ede bábjátéka, a „Citromka” tekinthető hónap végén, július 30-án (a Ferenczy Múzeum kertjében) a Sonora Hungarica kamara- zenekar fellépésére kerül sor, majd augusztusban (13-án és 20-án) a Gabriel Rézfúvós Kvintett, illetve a Szentendrei Kamarazenekar mutatja be műsorát az Ámos Imre és Anna Margit Múzeum kertjében, valamint a református templom kertjében. meg. Este 7-kor Dudits Pálor- gonaművész és a Nota Bene kamarakórus lép fel a barokk plébániatemplomban; 9-től pedig Bornemisza Péter „Magyar Electrá”-ját mutatják be a romtemplomnál az Arviseu- ra Színházi Társulat tagjai. Zebegényi nyár ’93 Pénteken, július 16-án este 9-től a Kálvária kőszínpadán az Az Oltár eléíkép (Terem- tés-Re-Kreáció) — multi-mé- dia-poézis-játék — szabadtéri változata látható, 7 plusz I képben. Utána táncház következik A kékülő ég alatt címmel, moldvai és gyimesi csángó táncok bemutatásával. Szombaton, ugyanebben az órában kezdődik Németh Péter Miklós „meditációs” költői estje, Credo ut intelligam címmel a Kálvária-kápolnában. i. Zsámbéki szombatok
