Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-13 / 161. szám
14 PEST MEGYE! HÍRLAP VELEMENY 1993. JULIUS 13.. KEDD A féligazság egész hazugság Mint arról az újságok már több ízben beszámoltak, Kéri Edit művésznő azt állította Pető Iván apjáról, hogy ÁVH-s tisztként, pontosabban főtisztként szolgált Rákosi elvtárs legfontosabb elitalakulatában, az Államvédelmi Hatóságnál, melyet büszkén neveztek a „Párt öklének”, amely oda sújtott, ahol „ellenforradalmárok” voltak. Illetve akiket lesújtottak, azok „hivatalból” voltak vagy lettek ellenforradalmárok és népellenségek. Ennek a vörös elitalakulatnak meglehetősen érdekes a természetrajza; Megéri, hogy néhány szót vesztegessünk rá, annál is inkább, mert feltűnően tartózkodók vagyunk a kommunisták gyalázatos tetteivel kapcsolatban. A magyar százezrek vidékre és Szibériába juttatásában, néposztályok, társadalmi rétegek eltüntetésében kiemelkedő szerepe volt a vörös elitnek, a párt öklének. Ez az intézmény az „R-gárdisták” önkéntes pártfegyvereseiből nőtt ki a hatalom átvétele után ÁVO-vá, Államvédelmi Osztállyá, melyből rövid idő alatt egy külön hatalom, egy tetszés szerinti jogokkal felruházott erőszakszerv alakult ki, az egész országot behálózó és ellenőrző ÁVH, közkeletű szó- használattal ávó. Az ÁVH állománya három kasztra tagozódott. Azért írok kasztot, mert óriási különbség volt az egyes kategóriák között. Legalul helyezkedtek el a sorkatonaként bevonultatott kiskatonák, akik szintén ÁVO-snak számítottak, holott jó részük csupán katonarendészeti feladatokat látott el. (Intézmények őrzése, állami szervek kiszolgálása, börtönvédelmi feladatok, járőrtevékenység, és ide sorolták be a honvédség sorhatárőreit is.) A szemmel is jól látható különbség a paroliszínben jelentkezett, a határőrök voltak ugyanis a „zöld ávó” - ahogy akkor mondták, míg az elnyomószervekben, a pártapparátus védelmében, a börtönrendészetben és a „belső ellenség” ellenőrzésére szolgáló szervekben az úgynevezett „kékávósok” szolgáltak. A kiskatonák jó része akarata ellenére került e szervekbe, ahol belekényszerítették őket a népellenes bűncselekményekbe is. A fegyelem, az ellenőrzés és főleg az agymosás, valamint az „ellenségpropaganda" olyan volt, hogy nem lehetett kitérni, kilépni ebből a keretből, mert az ilyeneket egy életre lesöpörték a szocialista érvényesülés tereiről. Közülük sokan „bezupál- tak”, és belőlük lettek a hivatásos vagy továbbszolgáló börtönőrök, verőlegények és a főnökök fullajtárjai, személyes szolgálatuk tagjai. A második kategória a tisztek kasztja. Az ÁVHTs tiszt abszolút erőfölényben volt minden más fegyveres alakulathoz tartozó tiszttel szemben. A rendőr- és honvédtisztek alsóbb rendű káderek voltak. Egy ÁVH-s hadnagy bármikor kioktathatott vagy lekezelhetett akár egy rendőr, vagy honvéd ezredest is, mert szót sem mertek emelni ellene. A zöldávós tisztek többen voltak, mint a rendőr- és katonatisztek, de hatalmuk meg sem közelíthette a kékávóso- két. Az emberek tulajdonképpen a zöldeket is a kékek miatt gyűlölték. A „kékávós” tisztek maguk is három élesen elkülönülő kasztot alkottak. Legalul voltak az ávós kiskatonák tisztjei, tehát az ÁVH-s csapattisztek, kiknek munkája „katonai” tevékenység volt, csak éppen nem a harctéren vetették be alakulataikat, hanem „kulá- kok”, papok és más „népellenségek” ellen, mint pl. a pócs- petri botránynál. Felettük helyezkedtek el a párt- és állami vezetők testőrségét képező kékávósok „technikai elit” tagjai, akik biztonsági feladatokat láttak el. Mellettük, de jelentőségükben felettük voltak a kékávós „politikai elit” tagjai, az úgynevezett operatív tisztek. (A jól ismert III/III-as tisztek is ide tartoztak.) Ezek az operatív tisztek képezték a párt titkosszolgálatának, a hazai „KGB-nek” a legfontosabb szervét. Ez egy rendkívül bonyolult szervezet volt, mely teljesen „lefedte” az országot, így csápjai, antennái (besúgók és informátorok) minden szervezetben jelen voltak. Két nagy feladatukról azonban külön kell szólni. Az egyik; a III/I. Csoportfőnökség volt az ÁVH hírszerzése, mely többnyire külföld felé dolgozott. (Nem tévesztendő össze a hadsereg hírszerző szolgálatával!) Ezek voltak a szuperelit. Zömmel diplomás, nyelveket beszélő, magasan kvalifikált emberek. A II1/III. Csoportfőnökség foglalkozott többek közt az úgynevezett belső reakcióval. (Ide tartozott a sajtó. az egyház és a tájékoztatással kapcsolatos minden szerv is.) A III/IV. volt az úgynevezett technikai csoportfőnökség, mely a titkos szolgálatoknak szükséges minden fajtá' anyagokat, felszereléseket (a technikát) biztosította. Ha kellett, előállítottak mindenféle okmányt és iratot, melyek többnyire „jobbak voltak”, mint az eredetiek. Például hamis útleveleket is gyártottak. A III/II. Csoportfőnökséggel külön kívánok foglalkozni, mert itt „dolgozott” a Pető papa is. Ez a testület volt az úgynevezett elhárítás. Az elhárítás mindenütt a kémek elleni védelmi tevékenységet jelenti, így az ország minden katonailag fontos szervében jelen van. Teljesen természetes, hogy a katonai és nemzetgazdasági szempontból fontos intézményekben ott voltak a világ minden országában, így nálunk is. Szerepük és tevékenységük cseppet sem volt könnyű. A kék ÁVH e területen dolgozó elvtársaival „szakmailag” nem is lett volna probléma, csak hát a kommunista diktatúrákban mindent megelőzött és átszőtt a politika. Ezen felül pedig az egész tevékenységet kompromittálta az a tény, hogy ez az elhárítás, nem a magyarok érdekében dolgozott, hanem a nemzetközi kommunizmus érdekében. Elsősorban természetesen a szovjet hatalom érdekében, melynek „képviselői” e szervek legfőbb szintjét! mindig is jelen voltak. Az ÁVH-elhárítás a fegyveres erőkben is helyet kapott az úgynevezett „D-tisztek” (Defenzív-tisztek) révén, akiknek a tevékenységét az illetékes parancsnokok ismerték, de semmiféle utasítást nem adhattak nekik. Ezeken felül voltak még beépített elhárítok minden olyan kényes helyen, ahol országos fontosságú információk áramlottak. Ezek a kékávós elhárítótisztek tehát jelen voltak a rendőrség, a honvédség és a határőrség tisztikarában is. Személyi anyagaikat a pártközpontban teljesen külön kezelték, ezért nem lehet róluk ma sem közvetlen dokumentumokat előszedni, mert szupertitkos anyagokról van szó. Ezek a tisztek tehát a kék- ÁVO legmegbízhatóbb, különlegesen felkészített, sokszorosan kipróbált káderei voltak. Mindig közvetlenül a kékávós-központhoz tartoztak, fizetésüket, előléptetésüket, ügyeiket ott intézték. Ha a „kinti” státusukban kevesebb fizetés járt nekik, úgy a központ adta a különbözetet. Természetesen katonáknak, rendőröknek és határőröknek voltak „álcázva”. Minden okmányuk, minden felszerelésük megfelelt az ottani „rendes” tisztekének. T örténelemszemlélet? „Magyar Nemzet” 1993. május 22-ei számában „Történelem- szemlélet” címmel Hajdú Tibor — Szabó Miklós cikkére támaszkodva — vitázik Károlyi Mihály szerepéről Vigh Károly történésszel. Elsősorban azzal a téves nézettel szeretnék szembeszállni, hogy aki dicséri Károlyit, az demokrata, aki bírálni merészeli, nacionalista netán, fasiszta. Károlyi Mihály nem volt hazaáruló, jóindulatúan naiv. becsületes, környezete által könnyen befolyásolható politikus volt, abban az időben, amikor 1918 őszén, 1919 tavaszán egy Churchill-, Clemenceau-típusú politikusra lett volna szüksége az országnak. Padovától 5 km-re fekvő Villa Giusti nevű főúri kastélyban írta alá 1918. november 3-án a fegyverszünetet a monarchia részéről Weber Győző gyalogsági tábornok, az antant részéről Pietro Badiglio tábornok (1943-ban az olasz hadsereg főparancsnoka). Az aláírás az Osztrák—Magyar Monarchia és a császári és királyi hadsereg részéről történt. Durva csúsztatás, hogy a magyar kormány megbízottját oda sem engedték, osztrák politikus sem volt jelen. IV. Károly csak november 13-án mondott le az államügyek intézéséről, de a trónról nem. Hazánkban november 16-án kiáltották ki a köztársaságot, IV. Károly eddig az időpontig Magyarország királya volt. A fegyverszüneti feltételek szerint Ausztria 10, Magyarország 10 hadosztályt fegyverben tarthat (kb. 200 000 főt országonként). A haderőnek az 1914-es határokra kell visszavonulni, de ki kell üríteni Dalmáciát, Triesztet és Isztriát. A közigazgatást hazánk területén a helyi hatóságok intézik, csendőrség- rendőrség helyben marad. Teljesen egyértelműen a fegyver- szünet Magyarország ezeréves határait érintetlenül hagyja. Linder Béla már november 1-jén Károlyi nevében kiadta a parancsot, hogy a magyar csapatok tegyék le a fegyvert. Wurm vezérezredes Isonzó frontcsapatai a fegyverszünet után is fegyelmezetten együtt maradtak, túlnyomórészt magyar katonákból állt a hadsereg. Teljes harci felszereléssel fegyelmezetten indultak Magyarországra. November 2-án a tisztek esküt tettek az új kormányra. Az országház előtt Linder beszédet mondott: „Nem kell többé hadsereg! Soha többé nem akarok katonát látni!” Utána Károlyi beszédében kijelentette: „...nem lesznek többé katonák, jól mondta a miniszter úr.” Linder és Károlyi megfosztották a nemzetet a védekezés lehetőségétől. akkor, amikor az utódállamok lázasan fegyverkeztek. szervezték a hadsereget. A fegyelmezetten hazatérő hadosztályokat is Linder fegyvereztette le, agitátorai a pályaudvaron züllesztették az alakulatokat. Szó sem volt a fegyverszüneti feltételekben biztosított tíz hadosztály felállításáról, fegyverben tartásáról. Az olasz hadszíntérről 17 hadosztály tért haza, a balkáni és ukrajnai megszálló, és az itthon lévő hadosztályokkal legalább 30 hadosztály állt rendelkezésre. Idézem Ga- bányi János kiváló hadtörténészünket: „A teljes hadosztályok fegyelmezetten tértek haza, a züllés jelei csak a trénnél és a nemzetiségi hadosztályoknál mutatkoztak.” Két példa: a budapesti 40. hadosztály 8400 puskával, 101 géppuskával érkezett, all. honvéd lovas hadosztály 6000 karabéllyal, 120 géppuskával és 101 löveggel érkezett Pestre. A fővárosban ezt a két hadosztályt is lefegyverezték. (Gabányi: Világháború története. Utolsó felvonások II. kötet 101—125 o. Budapest évsz. nélkül.) A továbbiakban Jászi Oszkárra. Károlyi minisztertársára, Gellért Andorra, az 1919-es Barinkay-kormány sajtófőnökére, Borbándi Gyulára és Gosztonyi Péterre, a Svájcban élő kiváló történészünk Károlyi-tanulmányára támaszkodom. Azt hiszem senki nem vonhatja kétségbe, hogy ők demokraták. „Miniszterelnöki tevékenysége során Károlyi szerencsétlen baklövések egész sorát követte el” — írja Gosztonyi — „Károlyi... a megtestesült tehetetlenség volt.” (Gosztonyi: Politikusok, katonák, események 55—56. o. München évsz. nélkül.) Károlyi 1919. március 20-án átadta a hatalmat Kun Bélának, kezdetét vette a magyar történelem sötét korszaka. Károlyi proklamációja szerint: „A hatalmat Magyarország népei proletáriátusának adom át.” — írja Gellért Oszkár sajtófőnök. (Kortársaim 103. o. — Budapest 1954.) Jászi Oszkár minisztertárs szerint: „Volt benne (Károlyiban) valami Dosztojevszkij idiótájából” (Gosztonyi 61. 1.). Emigrációban 1920 tavaszán felvételét kérte a kommunista pártba. Kérelmét maga Lenin bírálta el: „Nem engedélyezem.” (Klemens Béla: Lobogó 1972. év 25. szám.) A II. világháború alatt Londonban élt. Az Új demokratikus Magyarországért nevű, csekély jelentőségű és létszámú mozgalmat irányította. Politikai szűklátókörűsége megint csak kárt okozott Magyarországnak... személyes áskálódásával. határtalan gyűlöletével Magyarország ellen vétett. Hátráltatta Kállay Miklós béketörekvéseit. „Megint az Idióta árnya kísért Károlyinál” (Gosztonyi szavai). Amíg Böhm Vilmos, az 1919-es hadügyi népbiztos angol diplomáciai szolgálatban mindenben segítette Kállay béketörekvéseit, Károlyi azt mindenben hátráltatta. (Gosztonyi 62—63. o.) A háború alatt megalakult Londonban Révai András újságíró vezetésével az „Anglia Szabad Magyarok Egyesülete”. A háború alatt magyar célokért dolgozott, mindenben segítette Kállay béketörekvéseit. Károlyi élesen támadta az egyesületet. Áskálódásait Londonban és Washingtonban meg sem értették. (Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945—1985. — 30. o.) Károlyi Mihály, a vörös gróf, 1918—19 politikai epigon- ja... mégsem lett lakója a nagy magyar szellemi pantheonnak. Dr. Horváth László Ezek az operatív tisztek azonban pl. többféle igazolvánnyal voltak ellátva. A határőrségben dolgozó kékávós operatív tisztek minimálisan is rendelkeztek a kék-ÁVH „rendes” tiszti igazolványával és határőrtiszti (zöldávós) igazolvánnyal is. Tekintettel arra, hogy pl. a határőrség állandó kontaktusban volt a honvédséggel, biztosan volt szabályos honvédtiszti igazolványa is. Ha pedig „politikaioperatív” érdekből szükség volt rá, akkor bármilyen igazolványt vagy okmányt megkaphatott. Ezért van az, hogy az „ilyen” volt ÁVH-s operatív tisztek minden okmányt, iratot be tudtak szerezni maguknak. Ez a magyarázata annak, hogy az ilyen operatív tisztek nem hazudnak, amikor megesküsznek arra, miszerint ők határőrtisztek voltak, és ezt még okmányolják is, hisz valóban ott teljesítettek szolgálatot. Ez igaz és mégis hazugság, mert ők ott nem határőrök voltak, hanem határőregyenruhába öltöztetett kékávósok. Feladatuk pedig nem határőrfeladat volt, hanem a határőrtisztek közé beépített besúgórendszer működtetése. E szervezetet most nem kívánom értékelni, mert az vaskos köteteket igényelne, de egy példával illusztrálni szeretném a „munkájukat”. Az egyik tiszti iskolán az ötvenes évek elején avatásra vártak a tisztjelöltek. Már mindenki tiszti egyenruhába volt öltözve, csupán a válla- pok voltak a zsebben, mert azokat csak az avatáskor lehetett felrakni. Az avatás reggelén már az udvaron hemzsegtek az új tisztjelöltek, amikor megjelent egy „D-tiszt” elvtárs és két fiatalt diszkréten elvitt. Erről a két emberről hosszú évekig semmit sem tudtunk. Természetesen soha sem lettek felavatva. Eltűntek az ÁVH titokzatos infrastruktúrájában. Tíz évvel később egy bírói vizsgálat kapcsán a nevezett tiszti iskola archívumában kellett adatok után kutatnom. Kezembe került az iskola „D-tisztjének” a munkakönyvé és más dokumentumok. Az egyik jelentésben a fent említett fiatal nevét vettem észre. Ebben szerepelt, hogy az illető Rákosi elvtársról egy toalettel összefüggő állapotot említett többek előtt. Kiderült az is, hogy a másik az akkoriban bevezetésre került gimnasztyorkáról mondott elmarasztaló véleményt. A jelentés „felzetén” pedig a „D-tiszt” írása szerepelt: „Azonnal letartóztatni és Hadbíróság elé állítani!” Ez a „D-tiszt” például honvédtiszti egyenruhában szolgálta azt az érdeket, melynek semmi, de semmi köze nem volt sem a magyar néphez, sem a magyar hazához. Práczki István
