Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-01 / 151. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS L, CSÜTÖRTÖK 13 Megbékülni sem könnyű Ültünk az ötvenes évek lélekölő börtönvilágában, részemről abban a meggyőződésben, hogy a mi életünkben semmi sem fog megváltozni, és örökre ki vagyunk rekesztve ebből a társadalomból, amely körülvesz bennünket, és amelyhez tartozunk. A legtöbb rab derűlátó álomképekkel próbálta a jelen sivárságát és a jövő kilátástalanságát színessé tenni, bízva abban, hogy egyszer mégis minden jobb lesz. Ha néha velük játszottam ezt az ábrándozósdi játékot, két dolog mellett törtem lándzsát. Az egyik a megbékélés: végre egyszer olyan új világ jöjjön, amely akasztófák, börtönök, és — divatos szóval élve — mindenféle kirekesztés nélkül próbál új körülményeket teremteni, a másik pedig az Európai Egyesült Államok gondolata volt. Bár abban is tökéletesen biztos voltam, hogy a rendszer felszámolása néhány naiv humanista óhaja ellenére sohasem történhet meg bosszúállás nélkül, mint ahogy az Egyesült Európa megteremtése — minden tiszteletre méltó kezdeményezés ellenére — ugyanolyan hiú ábránd, mint az, hogy az emberiség pacifista vágya egyszer a háborúk megszűnéséhez vezet. Néhány éve a rendszer mégis megváltozott. Ahogy mondogatni szokás, békés úton zajlott le a rendszerváltozás, ugyanakkor a múlt nemcsak a lelkekben, az emberek erkölcsi világképében hagyott kitörölhetetlen nyomot, hanem a gazdasági szerkezetben is, a közigazgatási felállásban, a viselkedéskultúrában, sőt még az egyes emberek egymás közti viszonyában is. Tehát a hosszú múlt nagyszámú meghurcoltjainak meg kellene békülniük egykori megkínzóikkal, és tudomásul kellene venniük, hogy a bűnök elévültek. Az elaggott gyilkosok felelősségre vonása sokkal inkább sajnálatot ébresztene irántuk a sok szempontból közönyös tömegben, semmint az eredeti célnak megfelelően az igazság diadalát jelentené. Gondoljunk csak arra a szánalmas szerepjátszásra, amely Honecker személye körül zajlott le. Az igazságszolgáltatás paródiája volt. Sem a lelki megalázás, sem a testi gyötrés kínjainak emléke nem törölhető ki az emberi emlékezetből, mégis meg kell békülni a bűnösökkel, hiszen sokat közülük tetszetős ideológiai zagyvalékkal vezettek félre, és akadtak néhányan, akik őszintén hittek abban az eszmében, amely nem annyira céljaiban, mint inkább a célok elérésének módjában vált teljesen embertelenné. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a magyar történelemben először lejátszódó békés rendszerváltozás rengeteg problémát is akkumulált, kezdve a szakértelmet túlméretezetten fetisizáló felfogástól a politikai és gazdasági hatalmat ügyesen átmentők bravúrjain át a sajtószabadság ürügyén bekövetkezett ritkábban alapos, néhány esetben teljesen légből kapott vagdalkozásig. Soha a történelem során baloldali diktatúrát nem váltottak fel még békés úton, tehát mindazok a visszásságok, amelyeknek tanúi vagyunk, szükségszerűen elkerülhetetlenek. Az a helyzet, hogy a baloldal, amely nem azonos a diktatúrát képviselő szélsőballal, nyilván mindent kifogásol, amit az új kormány elrendel vagy végrehajt, miközben állandóan a baloldali értékekről áradozik. A jobboldal pedig, amely viszont nem azonos a szélsőjobbal, azért elégedetlen, mert szerinte a kormány az elitváltáson kívül semmit sem tett. A baloldalian gondolkodók egy szociáldemokrata ízű kormányon kívül mást nem tudnak elképzelni, a jobboldaliak pedig a baloldal minden megnyilvánulását azonnal egy az egyben a bolsevizmussal azonosítják. Valahogy rá kellene ébrednünk arra, hogy egymás fékevesztett támadása nem túl okos dolog, hiszen voltaképpen mindkét oldal ennek a szerencsétlen történelmű kis országnak a javát akarja. Hogy a majdnem ötven éven át belénk sulykolt eszmei örökség nem törölhető ki azonnal az emberek leikéből, ez természetes. De talán az is természetes, ha a keresztény és magyar szó kimondása nem a legsúlyosabb bűn, amelyet ez ellen a nemzet ellen el lehet követni. Nem kívánok felelősségre vonni és büntetni senkit, de azért ki lehetne mondani hangosan azok nevét, akik az ártatlanokra zúdított sor- tüzet elrendelték, vagy akik hazug vallomásokat csikartak ki ártatlanokból, ezzel hóhérkézre juttatva őket. Egy kicsit egyoldalú felfogás a szocializmus magyar- országi negyvenegy-néhány évét a páréves kádári jóléttel azonosítani, megfeledkezve az ártatlanul vagy szinte semmiért kivégzett ezrekről, a Rákosi-éra zsúfolt börtöneiről és táborairól, és a meghurcolt százezrekről. Elismerem a reformkommunisták érdemeit, elismeréssel adózom azért is, hogy velünk ellentétes nézeteiket ritka kivételtől eltekintve európai csomagolásban nyújtják át. Azt is méltányolom, hogy a beléjük sulykolt előítéletek nyomasztó terhének jó részétől megszabadulva tárgyalóképes politikai erővé váltak. Arról sem szabad azonban elfeledkezni, hogy szenvedésekkel kikövezett hosszú és véres úton jutottunk el a rendszerváltozás pillanatáig. Nem szeretjük a diktatúra szellemi örökségét, de tisztában vagyunk azzal is, hogy ennek a szellemi örökségnek a felszámolása hosszú évtizedek munkája lesz. Ugyanakkor hagyja abba a baloldal is, gondolok most a vörösök mellett a halvány rózsaszínűekre, a keresztény kurzus gyermeteg ijesztgetésével való teljesen indokolatlan játékot, és mindkét oldal törődjék bele, hogy minden éremnek legalább két oldala van. Tiszay Géza Budapest Európa jövője — csak Kecskeméten? Az idén már második alkalommal rendezik meg Kecskeméten az „Európa jövője” gyermektalálkozót. Európa országaiból látogatnak ide gyerekek, s a következő évben az itteniek mehetnek világot látni. Napjainkban, amikor nem túl sok gyerek juthat ki külföldre, ezt a nemes indíttatású kezdeményezést csak üdvözölni tudom. Valami keserűség mégis beárnyékolja örömömet. Ez késztet arra, hogy toliamat epébe mártva megírjam „zsörtölődéseimet”. Mivel e rendezvény gazdája — az eredeti megállapodás szerint — minden alkalommal Kecskemét, a többi — nem kevésbé értékes — város eleve ki van zárva a lehetőségből. Lehet, hogy hazabeszélek — debreceni vagyok ugyanis —, de például a négy évtized alatt csak hátrányt elszenvedő Hajdúság és Nyírség miért nem kaphatta meg ezt a jogot? Az itt élő gyerekeknek talán nem éppen olyan elemi vágya, hogy megismerje a tá- gabb világot? Véleményem szerint minden alkalommal más városban kellene megrendezni a találkozót, így senki se lenne kizárva az esélyből. A mostani gyakorlatban azt a tendenciát érzem továbbra is, amit a kommunista időkben. Felfuttatták a fővárost és környékét, valamint a Nyugatról idelátogató — most már példaképpé lett — „imperialisták” miatt a Dunántúlt. Ha továbbra is ez a káros, minden alapot nélkülöző megkülönböztetés folyik, akkor Magyarország lassan a múlt századi Amerika sorsára jut: keleti rabszolgákkal és nyugati mágnásokkal. Ha valami, akkor az ilyen hasznos kezdeményezés jó alkalom lenne a kulturális hátrány felszámolására, s arra, hogy a Tiszától, illetve Dunától nyugatra élő lakosság ne csak „sötét Szabolcsról” meg „sötét Biharról” tudjon, hanem ismerje meg ennek a tájnak a — több száz éve igenis meglévő — kulturális értékeit, hagyományait. Ha ez így lesz, akkor valóra válik Csengey Dénes mondata: „Európába, de mindany- nyian!” Földes György Nagykőrös HISTÓRIA Emlékezés a Pesti Hírlap-os Márai Sándorra I. Márai Sándor tragikűs halála mélyen megrázta a hazai művelt közvéleményt. Földi maradványát nem lehetett hazahozni, hamvait elnyelte az óceán, de megtörtént végre írói hazatérése. Az 1988. november 13-ai Márai-ülésszakon méltatások, emlékezések foglalkoztak vele. Műveinek újrakiadása is szükségszerűen bekövetkezett. Bennem is egyre erőteljesebben érlelődött a szándék, hogy megírjam kapcsolatunknak azokat a részleteit, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot, s hozzájárulhatnak Márai jobb megismeréséhez. Ismeretségünk 1939 szeptemberében kezdődött, amikor a Pesti Hírlap újságírói tehetségversenyének egyik győzteseként a lap belső munkatársa lettem. A szerkesztőségben Farkas Imre asztalát kaptam örökül, a szerkesztőségben ugyanis minden egyes íróasztalnak története volt, s viselte egykori híres gazdája nevét. A lapnál az élet öt órakor kezdődött. Dr. Benda Jenő volt a Pesti Hírlap felelős szerkesztője, ő vitt be Porzsolt Kálmánhoz, Márkus Miksához, Bállá Antalhoz, Ajtay Józsi bácsihoz. Bónyi Adorján mutatott be Lányi Viktornak, Szegi Pálnak, s a többi munkatársnak. Egyik délután Márai Sándorhoz kopogtunk be. Szobája a szerkesztőség hosszú folyosójának jobb oldali részén volt, Porzsolt szobája mellett. A bemutatkozás után Bónyi magunkra hagyott bennünket. A lap által meghirdetett országos tehetségverseny széles körű érdeklődést váltott ki, és Márai a jelek szerint kíváncsi volt arra, hogyan jutottam 428 pályázó között a második helyre. Valósággal faggatott, s én elmondottam neki, hogy a Külügyminisztériumban ügyködtem, ahol a Nemzetközi Vegyes Döntő- bíróságok mellett működő Kormánymegbízottak Hivatalában az olasz kormány- megbízott titkára voltam. Főnököm dr. Gajzágó László rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter volt. Márai megemlítette, ismeri ezt a hosszú nevű hivatali egységet, mely párhuzamosan nemcsak a Külügyminisztériumhoz, hanem a Miniszterelnökséghez is tartozott, mert unokatestvére, dr. Grosschmid Sándor is ott működik, mint az Igazságügyminisztérium nemzetközi osztályától odavezényelt törvényszéki bíró. Felderült Márai arca, amikor megtudta tőlem, hogy unokatestvére nemcsak kollégám volt, de barátom is, sőt tanítványom, akit 1933 óta olaszra tanítottam. Márai szobájának ablaka a Klotild utcára nézett. Miközben beszélgettünk, kint lassan szürkült, de Márai nem gyújtott lámpát. Beszélgetésünk a félhomályban nyílt, közvetlen, derűs volt, s ennek azért is örültem, mert Bónyi közölte, hogy Márai nem beszédes, magatartása mindig előkelő, hangvétele néha a komorságig komoly. Beszélgetésünk során elmondottam Márainak, hogy mint volt „külügyért”, Lég- rády Ottó főszerkesztő a külpolitikai rovatot jelölte meg fő működési területemnek, szabad közlést biztosítva minden egyéb irányú írásomnak. E közlésemre megjegyezte: — Ezek szerint szoros munkatársak is leszünk, mert szigorúan vett szépírói munkálkodásom mellett rendszeresen részt veszek a főcím alatti tömör külpolitikai összefoglalók — a „kop- fok” — írásában. így is történt. Amikor Márai volt a soros „kop- fos”, megkapta a teljes távirati irodai külpolitikai kőnyomatos anyagot, valamint azokat a gépiratokat, amelyeket a Pesti Hírlap külön, házi rádiófigyelő szolgálata készített. Ez a szakmai kapcsolat 1939 fordulóján annál is inkább rendszeressé vált, mert Légrády rám bízta a külpolitikai rovat szerkesztését. S ez a már teljes erővel működő cenzúra miatt semmiképpen sem volt könnyű feladat. Naponként gondot okozott a 4 vagy 5 hasábos külpolitikai főcím. Ezen a lap négy munkatársa ügyködött: dr. Benda felelős szerkesztő, dr. Berecz Lajos politikai szerkesztő, jó magam, mint rovatvezető, s a soros „kopf’-író. Hét órakor pontban találkoztunk dr. Berecz szobájában. íróasztalára tettük „flekkünket”, mindegyiken az 5-6 javasolt főcímváltozatot. Közösen döntöttük el, mi kerüljön a cenzúra elé. Gondosan mérlegeltünk, minden szót, ügyelve a mondat rendjére. Arra törekedtünk, hogy már a főcím kifejezze a Pesti Hírlap demokratikus, liberális, független szemléletét. A lap nemhogy nem volt németbarát, ellenkezőleg, a szerkesztőség minden egyes tagja Hitler- ellenes volt. A szerkesztésnek mindig vannak rövid szünetei, ilyenkor a hosszú folyosón cseréltük ki gondolatainkat. Vélekedésünk a mindenkori helyzetről azonos volt, és az napról napra azonos módon alakult. (Folytatjuk) Tombor Tibor A váci püspöki uradalom összeírása II. József egyházi rendeletéi Vác életében és társadalmában is jelentős változásokat hoztak. A reformer király 1785. július 1-jén a püspöki és káptalani uradalmakat lefoglaltatta, és a királyi kamara igazgatása aiá helyezte. A püspökök csak az egyházi ügyekben voltak illetékesek, az uradalmak élére a kamara által kinevezett személyek kerültek. A váci egyházmegyében is ez történt, Anchely János lett a birtok vezetője. Ekkor készült az uradalom összeírása, mely — Karcsú Antal Arzén, a híres váci helytörténész megfogalmazása szerint — a „város történelmének valódi, igen gazdag kútforrásául tekintendő". Az uradalom földjei magában a városban, valamint Pest és Nógrád vármegyékben terültek el. A birtokon élők „nagyobb részlten magyarok, tótokkal és németekkel vegyítve”, de akadt néhány svéd is Mogyoród községben. Foglalkozásukra nézve a „vácziak mesterségeket és különféle üzérkedést visznek, a többi helyek lakói pedig részint csupán földmí- velésből, részint pedig a helyek fekvésénél fogva fakereskedésből, szőlőmívelésből és fuvarozásból élnek". Az uradalom évi jövedelme 87 726 forintot tett ki, a terhek pedig 33 775 forintot. A bevételek jelentős része abból adódott, hogy az egyházmegyéhez tartozó falvak készpénzben váltották meg a dézsmál, összesen 16 017 forint értékben. Jelentős bevételi forrást jelentett a várostól, Váctól befolyt összeg is: 23 505 forintot fizettek a váciak különböző bérleti djjak fejében. Pogány György
