Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-29 / 149. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JUNIUS 29.. KEDD A kétarcú liberalizmus Szabad-e felháborodnunk? ..Szabadság, szerelem — e kettő kell nekem!" Nálunk ezek már ikerszavak, majdhogynem elválaszthatatlanok. Nem véletlen, hogy nagy a vonzerejük. Főleg ott, ahol nem a poli'tikai lényeget, hanem az érzelmi töltést látjuk. Például a plurális pártrendszerről közvetlen tapasztalatokkal nem rendelkező, a kommunizmustól alig szabadult naivista társadalmakban, és ott is az idealista fiatalság soraiban nagyon népszerűek. Évek múltán természetesen lehull a hímpor, s a naivok kezdenek rájönni arra, hogy a szép szavak mögött rendszerint profán tartalom rejtőzik. A francia forradalom hármas jelszavának első szava talán a világ legismertebb kifejezése: Liberté! Szabadság! A liberalizmus, a sza- badságelvűség, majd pontosabban fogalmazva a szabadelvűség, a modern társadalmak alapeszméje lett. A demokrácia alfája és ómegája egyaránt. Minden korszerű társadalmi mozgalom vele kezdődik. A liberalizmus, mint általános politikai oldószer kikezdi, majd feloldja a kötöttségeket, a bekonzervált, a megkövesedett kereteket és korlátokat. Szétmarja az előítéleteket, előjogokat és kiváltságokat. A feudalizmust és az abszolutizmust dezin- tegrálva teremtette meg a klasszikus kapitalizmus rendszerének politikai szervezetét, a demokráciát. Bizony úgy tűnik, hogy minden oly szép és felhőtlen a liberalizmus virágainak elíziumi mezőin. Pedig nem az. Főként azért nem, mert a liberalizmus, mint minden emberi alkotás, a legszebb oldalát igyekszik felénk fordítani. Térben és időben egyaránt. Térben azért, mert ha a liberalizmust, ezt a politikai oldószert jól adagoljuk, akkor lebontja a káros kövületeket és lehetővé teszi az értékek kibontását, a valódi szépség megjelenítését. Ám ha tovább folytatjuk a liberalizálást, az oldószer túladagolását, úgy járhatunk, mint a savtúltengé- ses beteg, akinek a gyomrát szétmarta a gyomorsav. Az időtényező ugyanilyen fontos. A szétesett kommunizmus után megalakult a demokratikus állam a maga kormányával és intézményeivel. Elkezdődött az elemeire szétesett panelek összerakása, összekötése, hogy a régi anyagból egy elfogadható rendszer épüljön. A liberalizmus azonban tovább oldott. Amit a kormány nappal összekötött a parlamentben, azt a liberalizmus az elnök és az Alkotmánybíróság segítségével szétoldotta. Mi pedig itt állunk a negyed és féligkész szerkezetben. és nem győzzük a szétcsúszó elemeket fogcsikorgatva összetartani. Miért van ez így? Mi történik itt? Tulajdonképpen semmi más, mint aminek történnie kell. Amíg az egyik oldal az idealizált politika mindenkire mosolygó képét mutatja, hisz mindenkinek többet, szebbet, jobbat és kötetlenebbet ígér, addig a másik oldal korántsem ennyire bájos. , A másik oldalon az idealizált szabad gondolat aranyba öntött vulgáris valósága, a „pénz szabadsága” küldi felénk cinikus vigyorát. A pénz szabadsága ugyanis olyan rendszersemleges hatalmat jelent, amit nem a demokrácia szelleme tesz lehetővé a többségi akaratot kifejezve. hanem a pénzt birtokló kisebbség szándéka és akarata. A diktatúrák és a kasztrendszerek liberalizmus nélkül nem bonthatók le. Nem véletlen, hogy az emberiség legnagyobb gondolkodói és államtérfiai liberális elveket vallottak. Liberális volt Voltaire, Kossuth Lajos, Benjámin Franklin, és Hans-Dietrich Genscher is az. A liberális államférfiak nagyságát az adta meg, hogy miként tudták szolgálni a nemzeti érdekeket. Az ország építése ugyanis tradíciókra épülő, a nemzeti tapasztalatokat ösz- szegező, hosszabb távra való építkezés, melyet általában a konzervatív típusú pártok valósítanak meg. A liberális jelenlét szükségképpen oldja a merevségeket, de ha öncélúan gyengíti a szerkezetet és a tartóelemeket, akkor veszélyes, akkor már a nemzeti érdekek ellenében hat. Nem véletlen, hogy liberális pártok (Japán kivételével) nincsenek többségként hatalmon, legfeljebb koalíciós partnerként. A liberalizmusnak két válfaja van aszerint, hogy nemzeti vagy kozmopolita elkötelezettségű-e. Amíg a nemzeti elkötelezettségű liberalizmus az ország vitális érdekeit tartja szem előtt és a szabad versenyt korlátozott és szabályozott formában is el tudja képzelni, addig a nemzetközi, pontosabban nemzetek feletti liberalizmus a leválthatat- lan hatalomnak, a pénznek a szolgája. így már nem a gazdasági szuper- hatalmat megjelenítő pénz hatalmát akarja qldani és azt kisemberközeibe hozni, hanem fordítva, a pénz hatalmát korlátozó nemzeti struktúrákat, a védekező mechanizmusokat oldja, hogy az abszolút szabadverseny keretében biztos győzelmet arathasson a mindig gyengébb nemzeti tőke és a nemzeti érdekek felett. A kiegyensúlyozott demokráciákban ez talán nem szembetűnő, bár a pénz túlhatalmának birtoklása sok manipulációra, spekulációra ad alkalmat, mégpedig mindig a felkészületlenek vagy kevésbé szervezettek rovására. Ugyanis ügyes tőzsdemanipulációkkal — a liberális szabadpiacnak hála — egy nap alatt akár 100 millió dollárokat is lehet nyerni, minden munka és beruházás nélkül, „csak éppen” rendelkezni kell azokkal az információkkal, melyek lehetővé teszik, hogy a nem- zetekfeletti „lottóban" előre tudjuk, melyik öt szám fog nyerni. A liberalizmus tehát szükséges és nélkülözhetetlen a régi. túlhaladott szervezet lebontásában, de veszélyes, ha nem csökkenti az oldóhatását az építkezés időszakában. Ha viszont hatalomra kerül, akár egyedül, akár a pénz abszolút hatalmának képében vagy képviseletében, vigyázni kell vele és védekezni kell ellene. Elsősorban ott, ahol — mint a kezdő demokráciákban — a szabadverseny, azaz a teljesen liberalizált piac biztos vereséget jelent a nemzeti, a népi, az éppenhogycsak ébredező gazdaság részére. Práczki István Elég sok idő eltelt már azóta, hogy a volt budapesti főrabbi ominózus kijelentését megtette. Éppen ezért nem szeretnék abba a hibába esni, amelyben az egész ellenzék egységesen a feje búbjáig elmerült, amikor ki tudja hányadszor játszatta le a televízióban ugyanazt a képet az október 23-ai tüntetésről. Tehát mint mondtam, nem kívánok ezzel az ügygyei kapcsolatban az Isten tudja hányadik megbotránkozó lenni. Főképpen azért nem, mert vallási ismereteim szerint nemcsak a megbotránkoz- tatóriak, de a megbotránkozónak is jajEngedtessék meg nekem, hogy most a joggal igen sokat bírált sajtó javára írjam: cikkek özöne tükrözte vissza azt a felháborodást, amelyet ez az enyhén szólva nem szerencsés megállapítás kiváltott. Az előbb céloztam arra, hogy jaj a megbotránkozónak is, ezt most meg kívánom toldani azzal, hogy voltaképpen nem is vagyok felháborodva. Erről én már a börtönben leszoktam, mert ha zsidókkal beszélgetve az ember olyan véleményt mert hangoztatni, hogy a zsidók bizonyos pozíciókat messze számarányukon felül foglaltak el, erre egyetlen-megnyilatkozásuk volt, hogy ezt állítani fasizmus. Ebben az egész kérdésben abból indulok ki, hogy a zsidóknak valóban nehéz sors jutott osztályrészül Hitler hatalomra jutásától a szenvedések szörnyű keresztútján át a majdnem sikeres Endlösungig. Meg tudom érteni a zsidók félelmét minden olyan előjeltől, amely arra utal, hogy a zsidóüldözés lehetősége még mindig nem múlt el. Az is érthető, hogy a sokéves félelem nyomán minden apró, jelentéktelen tünetet hajlamosak felnagyítva látni, holott csak felületes, nagyjából alaptalan handabandázásról van szó. Régi probléma az is, hogy vallásról vagy etnikumról van szó, de én ebbe nem kívánok belemenni, bár a volt főrabbi ismert kitétele szerencsétlenül megint a politikai csatározások mezejére terelte ezt a problémát. Nem hiszem, hogy az első vallási méltóság Csurka malmára kívánta volna hajtani a vizet, de rossz időben és rossz helyen tett taszító és bántó véleményével nyilván sok zsidóból is ellenérzést váltott ki. Hiszen néhány hónappal azután, hogy Csurka-tanulmány a magyar zsidóság néhány negatív vonását emelte ki, a zsidóság prominens képviselője voltaképpen megkérdőjelezi a magyar kultúra létezését zsidók nélkül. Számomra a következő rossz kép a május 6-ai Össztűzben Thürmer hetyke, bár kétségtelenül nem ügyetlenül összeállított szófüzére volt, teletűzdelve persze a szocialista imamalom unásig ismételt tartalmatlan közhelyeivel. Az egész beszélgetés stílusát minősítve, azt hiszem, nyugodtan használhatnánk a frech jelzőt is. Azt már megszoktuk Orbán Viktortól, hogy a választáson meg fogja háromszorozni képviselőinek számát, most körülbelül hasonló hangnemben nyilatkozik a Munkáspárt vezére is. Ha már a névnél tartunk: a Magyar Kommunista Párt utolsó nevén a rendszerváltozás előtt a Magyar Szocialista Munkáspárt ketté válván, a változást vezető részleg a munkást hagyta ki, míg Thürmerék a szocialista szót, talán éppen azért, mert a létező szocializmus nem létezett? Szerinte mindegy, hány százalékot kell elérni, úgyis benne lesz a parlamentben. Bár a baloldali jelképek betiltása tíz százalékban meg fogja rettenteni a szimpatizánsokat, 90 százalékuk azért is ki fog állni mellettük. Mint mondta, Horn kivételével tárt karokkal várja az MSZP tagjait is, én azonban úgy sejtem, hogy a baloldali szimpatizánsok nagyobb részének bizalma inkább fog Horn felé, mint Thürmerék idejét múlta sztálinizmusa felé fordulni. Különben ami Hornt illeti, neki is vannak éppen hibái, de történelmi szerepe nem tagadható le, és az is elismerést érdemel, amilyen életút után jutott oda, ahova jutott, míg Thürmer élte a kádergyerekek gondtalan életét. Ez a két életpálya nyugodtan állítható párhuzamba. Bár sok mindenben nem tudok azonosulni Hornnal sem, hogy kettőjük közül ki érdemel inkább tiszteletet, az sem lehet vitás egy pillanatra sem. Szóval szabad-e felháborodnunk, tettem fel a kérdést az előbb. Nem. de ahhoz igenis jogunk van, hogy amikor szerencsétlen kijelentések özönével árasztják el pánikra amúgyis nagyon hajlamos társadalmunkat, józan érvekkel, „európai színvonalon” szálljunk szembe ezekkel a valóban egy kicsit beteg közéletünket mérgező tünetekkel. Én azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy sem az ellenzéki képviselők zöme, sem néhány kormánypárti képviselő nem veszi észre, hogy amikor vonzónak látszó érvekkel destabilizálni igyekszik a társadalmat, cselekvő- képtelenné teszi ezzel a tömeget, márpedig a tömeg segítsége és lendülete nélkül hiábavaló minden erőfeszítés. Tiszay Géza Régi nóta, új dalnok Szól a régi nóta Bukarestben. Igazság, törvényesség. a jogok tiszteletben tartása — jó húsz esztendeig áltatta ezzel a nagyvilágot Ni- colae és Elena. Már régóta egy szavukat sem hitték királyi udvarokban, államfői rezidenciákon, s még mindig diplomáciai szertartásokkal hitelesítették őket. Kézfogás, ölelés, közös ebéd, közös vacsora — ó, szalonképes lehet a hóhér is, ha a politikai érdek úgy kívánja. Ha úgy kívánja a kényelem, a jólét. Imádkozni a rab népekért — egy fillérbe sem kerül. Megváltani őket a szenvedéstől — akarta-e, gondolta-e komolyan a szabad világ? Szól a régi nóta Bukarestben. Akik ma még az emlékét is felednék, hogy Ceauses- cuval paroláztak, az utóddal, Iliescuval ülnek asztalhoz. Az 1989-es bukaresti véres operett főrendezőjével. Egy kis tétovaság még, egy kis várakoztatás, de hallgatják, megint meghallgatják a bukaresti nótát, amit a fülükbe húznak. A nóta így hangzik most: „Románia eleget tett az Európa Tanács igényeinek, amikor kinyilvánította: csatlakozik az Emberi Jogok Egyezményéhez, és annak kiegészítő jegyzőkönyveihez...” Akik Iliescuval tárgyalnak, egy pillanatra mégis felütik a fejüket. Emberi jogok? De hiszen König úr, akit kiküldtünk az Európa Tanácstól — ahová Iliescu úr olyannyira igyekszik —, szóval König úr, az Európa Tanács raportőre hírt hozott a tizenöt-húsz esztendőre börtönbe zárt zetelakai, oroszhegyi. marosvásárhelyi magyarokról. Akikre éppen az Iliescu úr által aláírt 1990. január 4-ei amnesztiatörvény felrúgásával szabták ki az ítéleteket. Az amnesztiatörvény ugyanis minden 1989. december 22-én éjfélig elkövetett politikai cselekményre közkegyelmet ad. Arról nem is szólva, hogy a rács mögé juttatott magyarok a Ceausescu-rend- szer megdöntésében, forradalmi cselekményekben vettek volna részt —■ ha részt vettek volna. De csak ünnepeltek. Kiáltozták, hogy: „Szabadság!” Elragadta őket az általános eufória. Elhitték, hogy forradalom van. Az örömben és a boldogságban úszva nem akadályozták meg, hogy az egyik zetelakai legényt hasba lövő milícista öngyilkos legyen, hogy az oroszhegyieket a rendőrség pincéjében kínzó milicistával végezzen a népharag, nem akadályozták meg, hogy az anyanyelvi oktatásért békésen tüntető marosvásárhelyi magyarok védekezzenek a rájuk rontó görgényi vasvillások és bunkósboto- sok ellen. 1 Ezért letartóztatták és bilincsbe verve bíróság elé cipelték őket. A nóta így hangzik most Bukarestben: „A perek a törvényesség szigorú tiszteletben tartása mellett zajlottak le.” A Ceausescu-féle törvényességről már tud egyet s mást a világ. Az lliescu-félét egyelőre még az Európa Tanácsban is kóstolgatják. Még el kell dönteniök, hogy tárgyalóasztalhoz ülnek-e azzal, aki az agyon- veretés és az agyonlövetés, a halálra gázolás és a tizedik emeletről való kilökés helyett az ártatlanok élve eltemetését próbálja törvényesíteni. Az lliescu-féle törvényesség engedékeny. Megengedi, hogy a bukaresti legfelső bíróságon odavessék a mentő tanúnak: „Ha beszélsz, te is a likba kerülsz!” Megengedi, hogy a kórbonctani látleletet, amely a zetelakai vádlottak ártatlanságát bizonyítja, mosolyogva félrevessék: Megengedi, hogy tizenöt esztendőre ítéljék a háromgyerekes oroszhegyi családapát, holott bizonyítani tudja, hogy ott sem volt a milícia előtti tüntetésen. Ez a törvényesség megengedi, hogy a bukaresti tárgyalás előtt a börtönben addig verjék a hét magyart, amíg aláírják az eléjük tolt vallomást. Az lliescu-féle törvényesség megengedi, hogy az ártatlanokat elítélő bukaresti legfelső bíróságon Constantin Lucescu ezredes elnököljön. Aki nem más, mint az 1989-es emlékezetes decemberi bírósági színjátékban Elena Ceausescu védője. Szól a bukaresti nóta a törvényesség szigorú tiszteletban tartásáról. Régi nóta, új dalnok. Szól a nóta az Európa Tanács ablaka alatt. Kinyitják ezt az ablakot? Kitárják az ajtót is? Nem akarok, nem merek Boszniára gondolni. Kosa Csaba
