Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-29 / 149. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1993. JUNIUS 29.. KEDD A ceglédi példa egyedülálló / Uj élet a laktanyában A krónikás Cegléden 1991. január 30-át történelmi dátumként jegyezhette fel. E jeles na­pon a parancsnok, Ali Abduljev ezredes 16 órára a vasútállomásra invitálta a város veze­tőit. A fontos eseményen nyolc-tíz magas rangú szovjet tiszt, egy Budapestről érkezett tá­bornok, a polgármester és egy-két munkatársa, valamint néhány kíváncsiskodó ember vett részt. Mácz István polgármester búcsúzáskor ezt mondta: bort, búzát, békességet. Mindenütt jó, de legjobb otthon. S pár perc múlva a harmincnégy évig lecövekelt szovjet ezred utolsó tankja is elhagyta a várost, február 7-én pedig az átadás és átvétel izgalmas órái után alighanem végleg lezárult egy fejezet. A „testvérek” távozását köve­tően a Kincstári Vagyonkeze­lő Szervezet képviselői igen kellemesen csalódtak az átvé­telkor. Országszerte a kivonu­ló alakulatok a legtöbb telepü­lésen lepusztított, esztelenül megrongált létesítményeket hagytak maguk után. Ehhez az elkeserítő képhez képest a ceglédi százhatvankét lakás és a laktanya épületei nem mutat­tak annyira siralmas látványt. Az önkormányzat szándé­ka kezdettől tisztességes volt: enyhíteni az égető lakásgon­dot. Hiszen több százan re­ménykedtek abban, hogy né­hány évi várakozást követő­en végre saját otthonhoz jut­nak. A képviselő-testület egyik ülésén hosszan tárgyal­ta, mi legyen a szovjet pénz­ből magyar beruházásban ké­szült — három panelépület­ben — százhatvankét lakás­sal. Aztán a testület elfogadta azt a határozati javaslatot, hogy az önkormányzat vállal­ja a lakóépületek társasházzá alakítását és az értékesítések szervezését. Az ügy a múlt év októberé­ben végkifejletéhez érkezett. A korábban az átalakításra ki­írt pályázatot a Pest Megyei Építő- és Szerelőipari Válla­lat nyerte el. A három épület­tömbből egyet — hatvan la­kást — a honvédség vásárolt meg. A két másik létesít­mény százkét hajlékába több­ségében helybéli polgárok kí­vántak költözni. A két objek­tum műszaki állapota megle­hetősen eltért egymástól. Míg az egyik kevésbé elhasz­nálódott, addig a másik igen­csak „lelakott” volt, ráadásul beázott. A megállapodás sze­rint meg kellett csinálni az önálló víz-, elektromos és gázbekötést. A lakások közös­ségi helyiségeinek korszerűsí­tését, valamint bejárati ajtajá­nak kicserélését; a tetőszigete­lés kijavítását; ahol az esővíz befolyt, a tisztasági mesze­lést; a földszinti épületek ab­lakainak helyrepofozását; s az egyik lakótömbben a gáz­tűzhelyek cseréit. A fűtéspróba nehézségei és egy váratlan csőtörés miatt a műszaki átadás késett. A há­romhetes csúszás kellemetlen­ségeit akként enyhítették, hogy a lakók már előtte meg­csináltathatták (ki-ki ízlése és pénztárcája szerint) a bel­ső átalakítás szükséges mun­kálatait. A negyvenkét egy-, tizen­öt másfél-, és a negyvenöt két-, valamint két és fél szo­bás otthon vételára hatszáz­huszonnégyezer és egymil- lió-négyszázharminchétezer forint között váltakozott. A végösszeg a lakás értékéből, a telekárból és a rekonstruk­ció költségéből jött össze. Az előbbinek a tíz százalé­kát, míg a felújítás teljes summáját fizették ki a ve­vők. Az önkormányzat segé­lyezési bizottsága — rászo­rultság alapján — ötvenkét lakónak adott segélyt, ame­lyet mindjárt átutalt a kivite­lezőnek. A legkevesebb befi­zetett összeg körülbelül két­száz-, a legmagasabb pedig hatszázezer forint volt. A vé­telár fennmaradt részét legké­sőbb húsz esztendő alatt le­het visszafizetni. Az újdonsült lakók beköl­töztek. Ám jó néhányan fele­más érzésekkel vették birtok­ba otthonukat. Ennek kap­csán a képviselő-testület rend­kívüli ülést tartott. Ezen nem­csak a tervező és kivitelező képviseltette magát, megje­lentek a tulajdonosok is. Az elején tisztázódott, hogy a polgármesteri hivatal csupán ügynökként működött közre az egykori szovjet lakások ér­tékesítésében. Senki nem vet­heti a hivatal munkatársai sze­mére, hogy nem a lakók érde­keit képviselték. Ugyan elő­fordultak bosszantó hibák. Ám ezek helyreállítását nem kérhették a kivitelezőtől, mert nem szerepelt a szerző­désben. Hosszas érvelések után végül kimondatott: a tu­lajdonosok forduljanak bármi­féle gonddal az építő céghez. Utóbbi a jogosan kifogásolt hibákat kijavítja, a hiányossá­gokat pótolja. Mindenkinek külön karton­ja volt az átadásról, amelyet akkor zártak le, amikor az il­lető nyilatkozott arról, hogy minden rendben van. Napjain­kig a dolgok — akár a mesé­ben — "szerencsésen elrende­ződtek. Az elmúlt hónapok­ban semmiféle kifogás nem érkezett a polgármesteri hiva­talhoz. Közben a honvédség által megvásárolt hatvan la­kást is átadták, a lakók beköl­töztek. Az egykori szovjet lakta­nya — a vasút, a Törteli és Szolnoki út bezárta mintegy huszonhárom hektár terület, s a rajta lévő ingatlanok — tel­jes egészében gazdára talált. Ez az országban alighanem egyedülálló példa. A legna­gyobb részt egy kft. vásárolta meg, amely egy bel- és kül­földi szállítmányozási centru­mot kíván létrehozni. Hama­rosan elkezdi tevékenységét egy időseket és betegeket el­látó intézmény. Működik már egy ABC-presszó, egy sütöde, néhány raktár. Egy vállalkózó egyes létesítmé­nyeket — felújítás után — la­kásként hasznosít. Az önkor­mányzatnak egy épület ma­rad, amelyet szükséghajlék­nak kíván kialakítani a rászo­rulóknak. Egyelőre a fűtés- és csator­narendszer, valamint az elek­tromos hálózat újjáépítése a nagy feladat. Ez kevésbé lát­ványos. Az év második felé­ben talán látható jelei lesznek is annak, hogy az egykori szovjet laktanyában új élet kezuodik. F. F. Vologya bácsi Kopjafa és emléktábla Kivégzett mártírok Sásdon Natasát igyekeztünk minden­hová magunkkal vinni. Láto­gatta a családjainkat, részt vett a kirándulásainkon. Saj­náltuk. Beleszeretett egy bo­zontos hajú leningrádi ma­gyar egyetemistába. Az meg a diplomájával együtt haza- diozta feleségnek, de a bo­hém természetű mérnököcs- ke az első gyerekkel elhagy­ta, gálánsul átadva azért a ta­nácsi lakást is. Natasát min­den évben meglátogatták a szülei, akik tizenkét hónapig erre gyűjtögették nyugdíjuk kevés kopejkáit. Gizi. az üdü­lési felelősünk egyszer elin­tézte neki, hogy a vállalati üdülőben töltsön egy hetet az öregekkel. Nagy volt az örömük. Töb­ben tartoztunk abba a cso­portba, együtt indultunk a Nyugati pályaudvarról. Az öregekkel a vonaton is­merkedtünk meg. Vologya bácsi joviális megjelenésű, barátságos idős ember volt, felesége tipikus . orosz asz- szony, 'Nyinocska. Életvi­dám és szintén nagyon köz­vetlen. Hamar, elkezdődött a dis­kurzus. Natasa tolmácsolt. Egy-két üveg sör is előke­rült. Vologya bácsi a rövid nyakú kisüveget vette elő, hogy kóstoljuk meg az igazi, orosz vodkát. Végre, némi késéssel elindult a vonat. Szolnokon ismét sokáig állt a szerelvény. A feszült csendben Vologya bácsi elő­vette a zsebóráját, és valamit megjegyzett. — Mit mondott? — néz­tünk kíváncsian Natasára. —t Azt, hogy a szovjet vo­natok mindig pontosak. A másnap esti közös va­csorát az asszonyok főzték. Nyinocska figyelte, hogy ké­szül a paprikáscsirke nokedli- vel. Amikor az asztalt körül ültük, Géza teletöltöltötte a pálinkás poharakat. — Pálinka. V enger szki vodka — magyarázta. Ezt meg kell kóstolni. — Pálinka, pálinka —- is­mételgette az öreg és felhaj­totta. A délutánt kint töltötte a fürdőben, így most jó ét- vággyaf falatozott. — Vacsora után bor ke­rült az asztalra. Az öreg erős- ködött, hogy vodka is lenne itt, de arra Géza azt mondta: — Holnap reggel azt isszuk a früstük előtt. Aztán a kellő pillanatban hozzánk fordult: — Tudjátok azt a szép kis nótát, hogy Eej uhnyeni? Tudtuk és belementünk a já­tékba. Énekeltünk. Az öreg kerekre nyitotta a szemeit. — Hát azt, kérdezte Géza aztán, hogy; — A folyónál áll Dunjuska, Dunjuska, de Dunjuska? — Otyed Ti to- zse — szólt rá nótázás köz­ben és az öreg oroszul kezd­te dúdolni. Aztán hirtelen magyar nótákra váltottunk. Ez is tetszett neki, de nem tu­dott velünk tartani. — Ne is törődj vele — vi­gasztaltuk a kicsit szomorú Vologya bácsit. K.T.I. Valami mindig történik, még­is amolyan mozdulatlan földin­dulás képét mutatja a sásdi ki­rakat-rendszerváltás tegnapot sirató képe. A nem véletlenül kitört mé­diaháború idején is a helyi saj­tó illetékesei — begombolt ró­zsaszín „átmeneti” kabátban úgy szolgálják az „új világot”, hogy a történelmi kiskorúság, mely a forradalom vitathatat­lan igazságait is megkérdőjele­zi, nem ad helyet a helyi újság- 'ban a „felszabadítók” által 1944. december 1-jén kivég­zett mártírok kopjafaavató gyászünnepségére írt szabály­talan nekrológnak sem, mely­ben a megszállók gyalázatá­nak első napjait tárgyilagos őszinteséggel írtam meg — a „dicsőséges felszabadító had­sereg” dicsőítése nélkül az utó­kor számára. Igaz, negyvennyolc év ké­séssel nem újságot írtam a kor tanúinak, amit mindenki tu­dott, de senki sem mert róla beszélni! Csak a fájdalmas tra­gédia történéseit elevenítettem fel főleg azok számára, akik akkor még nem éltek, akiknek az iskolai oktatás keretében sem szólt erről a kötelezően előírt hivatalos hallgatás. A több mint négy évtizedig álló „tilalomfa” helyére kopja­fát és márvány lapos emléktáb­lát állított a Honismereti Szak­kör hazafias kezdeményezésé­re, az önkormányzat támogatá­sával a falu társadalma. Leróttuk adósságunkat a mártírok emlékének! A gyalázatos gyilkosság színhelyével szemben, az az­óta kiszáradt Gödrei-árok túl­só oldalán áll a kegyeletes megemlékezés emlékműve. Azért ott, mert a fájdalmas és felejthetetlen tragédia történel­mi színhelyét a tanács eladta — az emlékhely tervezőinek tiltakozása ellenére is!!! — au­tójavító-műhely létesítése cél­jára. Az emlékmű szürke már­ványlapján, gyászfekete betűk­kel: Éredrich János, Hein- ching János, Jurasics Márton, Schaff Árpád, Paidek Károly, Schramm György, Fülöp László és Lévay Zsigmond neve olvasható. Áz első négy sásdi lakost, valamint a két utolsó, hazafelé tartó vidéki katonát a helyszínen lőtték tar­kón, míg Paidek Károlyt a háza előtt, Schramm György cipészmester pedig a műhelyé­ben kapott egy gyilkos gép­pisztolysorozatot, mert a ron­gyosra gyalogolt ruszki csiz­mából nem tudott újat vará­zsolni. Az órás szerencsésebb volt. Ő sem tudott a zabrált vekkerből két karórát csinál­ni, mégis életben maradt. Azoknak a neve olvasható a fájdalmas emlékű márvány­táblán, akikért akkor haran­gozni sem volt szabad! Aki­ket a szó szoros értelmében úgy kellett kilopni a temetőbe. A gyógyítatlan sebű család­tagok fájdalmában osztozó, együttérző részvéttel ott volt a falu színe-java. Azok is, akik a tragédia utáni években és év­tizedekben születtek, hogy az iskolában — felsőbb kényszer­ből — tanított hazugságok után szembesüljenek a történe­lem fájdalmas igazságával. Akiknek a szomorú emlé­két idézi az emlékmű, nyugod­janak békében — a négy évti­zedes sötétség túlvilági ke­gyetlen várakozása után —, mert most már a magyar sza­badság örök világosságának fényessége ragyogja be mártí- romságuk emlékét. — ÁMEN Rabkovács Tibor ny. min. tanácsos

Next

/
Oldalképek
Tartalom