Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
nH Amíg el nem felejtjük „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, / S az agg föld talán vendéghajat vészén.” Vörösmarty Mihály a vesztett remények után, 1850—51 telén, amikor az Előszó című költeményt írta, nem hihetett abban, hogy ami elpusztult, újjászületik. Azóta verse többször időszerűvé vált, közvetve bizonyítva, hogy tévedett. A katasztrófák után a sebeket a nemzedékek, mint egymásra épülő hámrétegek gyógyítják be. Természetes folyamat ez, a létfenntartás ösztönéből fakad, ám az már az akaratunkon múlik, hogy a nemzet fel- emelkedéséhez is vezessen. Addig él az ember, amíg el nem felejtik, mondjuk, de tudjuk, a halhatatlanság elsősorban költőknek, politikusoknak, tudósoknak adatik meg. Ők műveikben élnek tovább, míg a „hétköznapi emberek” emléke néhány korosztályban rögződik. Legfeljebb a dédszü- leinket ismerjük, de vannak, akik édesanyjukat, édesapjukat sem láthatták. Rettentő kín lehet múlt nélkül élni. És a múlttal könnyebb? Milliók váltak békében felnőtté. Sokan úgy érezték, szabadon. A kalitkába született állat is szabadnak érzi magát. Hát akkor az emberfia, akinek szülei, nagyszülei tudatosan azon fáradoztak, hogy a gyerekek, unokák elkerüljék azt, amit ők átéltek. Inkább el sem mondták, mi történt velük a második világháborúban és közvetlenül utána. Erről ma már nem újdonság írni, ami nem jelenti azt, hogy nem is érdemes, bár akadnak, akik ezt sugallják. Nagyapám testvérétől például abban a tudatban búcsúztam a ravatalozóban, hogy Oroszországban esett fogságba. Egy-két éve mondták el, hogy Pest megyében, már a front mögött, a felszabadított országban. János bácsi pedig az utcából, ahol lakom, tavaly merte megkérdezni, hogy őrizze-e tovább a vitézségi érmet, amit a brijanszki erdőben harminc katonatársa megmentéséért kapott, vagy majd még bajt hoz rá. (Elképzelem, hogy örülne, ha egyszercsak csengetne a postás, mert visszaküldték keletről az 1934-es leventebajnokságot nyert zsebóráját, amit a felszabadítás közben emeltek el a házából, amíg az aszódi állomáson végzett egy kis robotot). E sorokat az udvarra néző ablak előtt vetem papírra, s a tujafát látva már azt is tudom, hogy a másik kettőt az orosz parancsnok sátra elé vitték dísznek. Háborúban ezen persze nem szabad fennakadni, más nemzetek parancsnoki sátrait is feldíszítették, és sajnos feldíszítik még. Nincsenek bűnös nemzetek, csak bűnös rendszerek és bűnös emberek. Holnap Mohácson, a magyar szabadság napján is vendégeink lesznek azoknak a nemzeteknek a fiai, melyek egykor megszállók voltak. Emlékezni azért kell, hogy a bűnökből tanuljunk, hogy árnyaltan lássuk múltunkat, hogy ne csak a hadirokkantak figyelmeztessenek a rajtunk és másokon ütött sebekre. A láthatatlan sebeket — írtam már — sokan vitték magukkal a sírba. Amikor a fenti gondolatokat fogalmaztam, nálunk járt az unokatestvérem lánya, hogy megmutassa kisbabáját a dédnagyapjának, nagyapámnak. A fekete hajú, csillogó szemű kis tündérrel számomra ékesen bizonyította, hogy a sebeket a nemzedékek teljesen el tudják tüntetni. De tudom, hogy egy titkot még fel kell mondanom a fiatalasz- szonynak, amely talán arról szól, hogyan születhetett meg az ő édesanyja. Évek óta őrzöm egy magnószalagon dédnagyapja vallomását arról a szörnyű estéről, amit 1945 nyarán éltek át. Három orosz katona betört a házukba. Összeszedték, ami elvihető, majd a dédnagyapának és fiának — a fiatalasszony nagyapjának — összekötötték a kezét, s a szomszéd szobában a várandós nőre — nagymamájára — támadtak. Férje, erejét összeszedve fejjel rontott a bezárt ajtónak, ami kivágódott, s a katonák elmenekültek. Ha egy téli beszélgetésen nem terelődik a szó a háborúra, mi, unokák és dédunokák rájuk, mint csak elismert mesteremberekre emlékeznénk. Pedig az sem volt kis érdem. Vörösmarty versét átírva hiszem, hogy függetlenségünkben ünnepre fordul majd a természet, s ami szép és jeles benne, újra megjelenik. De el kell számolnunk boldogtalan fiaival! (lt) Ők el. Az egyenruhások az egyre kopottabb, rozsdásabb teherautókon járók, az alföldi, éjjeli vendégfogadók előtt teli benzineshordókat árusítók, a hajnali bekötőuta- kon tankokkal csörömpölők. — Istenem! — mondogattuk évtizedeken át —, ha ezek egyszer elmennek, micsoda ünnep lesz itt! De hát, amikor elérkezett a nagy nap, a nagy pillanat, mintha mindenki érezte volna, hogy nem lehet csak úgy elmenni: itt voltam negyvenhat esztendeig, hipp-hopp, holnaptól nem leszek itt! Mintha mindenki érezte volna: sokáig, nagyon sokáig tart még a kivonulás. A laktanyákból ki lehet költözni, a vaskapukat döngve be lehet csapni, de a lelkekből, az agyakból, a zsigerekből nem a szerződések parancsolják ki a megszállókat... Hét-nyolc esztendeje lehet — áll még a varsói szerződés, mint az ércfal —, a dunántúli tóparti faluban vásárolni megyek. Kicsiny vegyesbolt, fűszer- és szappan- illatt, hagymás felvágott szaga. Falusi boltszag. Beszélgetünk a boltossal, ketten vagyunk, ráérünk. Hátam mögött csengettyűszóra nyílik az ajtó, két hadfi nyomul a pulthoz, egy tiszt meg egy közlegény. Inkább óvakodva jönnek, jobbra-balra tekingetve, nem figyeli-e ki őket valamely feljebbvaló. Nem, meggyőződnek róla, megnyugodnak. A boltos töri az oroszt, nem messze nagy laktanya van, de az is lehet, hogy még a hadifogságban tanulta a közhasznú szavakat. Mit kémének, mit óhajtanának? Gyors a bevásárlás, céltudatos: a tiszt ujja az italospultra bök. Két üveg rum, háromnegyed literes. Kiló kenyér, hozzá harminc-harmincöt centis szalonna. Fizetés, szpaszíva. — Mindig sietnek — mondja a boltos. Mintha az Atlanti-óceánhoz indulnának. — S meddig jutnak? — Hát, ha akarnának, elmehetnének odáig két nap alatt. De csak ide mennek a ház mögé, a szederfák alá... Kosa Csaba Elmentek? Ahogy kilépek a boltból, látom, ott tanyáznak valóban. A terepjáró, az ütött-ko- pott GAZ az egyik lombkorona alatt, ők ketten a fűbe heverve, fél vállal a másik fa törzsének támaszkodva. Nyár van, perzsel már a kora délelőtti nap is. A két rumosüveg a két hadfi szájára tapasztva, a titkos élvezet eltünteti a rangbéli különbséget. Hivatalos úton lehetnek? Küldeményt visznek valahová, futárpostát? Valahogy kiszabadultak a laktanyából, ketten, a győzhetetlen ármádia két tagja. Két rettenthetetlen világhódító. És elhevernek itt az árnyékban. A boltos szerint végeznek a szalonnával és a kenyérrel, benyakalják a rumot, aztán hanyatt vágják magukat és alusznak. Nézem őket, és megértem: Európa nem retteg tőlük. Nem, mert bizonyos lehet benne, hogy amíg itt kortyolják a rumot Közép-Euró- pa izzó ege alatt, nem kerekednek föl tankjaikkal megnézni az óceánt. Megelégednek ezzel a dunántúli tóval, meg a két eperfa vetette árnyékkal. Kitalálta ezt Nyugat-Euró- pa ügyesen... Hét-nyolc napja ugyanebben a dunántúli faluban vásárolni megyek. A régi falusi bolt helyett önkiszolgáló, de- sodor- és kávéillat. Az egyik polcrendszer telis-teli itallal. Csak vodkából négyfélét számolok össze. Gorbi-vodka, Jelcin-vodka, amerikai vodka, lengyel vodka. Parázsló júniusi délelőtt. A bolt háta mögött, a két eperfa alatt terepjáró, kétfe- lől kicsapva az ajtó, a kocsirádióban tánczene szól. Az egyik eperfa tövénél, a fűben heverészve két overál- los férfi. A Vízművektől lehetnek? A csatornázóktól? A gázosoktól? Mellettük a földön két vodkásüveg, felfelemelik, a szájukra tapasztják, kortyolnak, mintha hűsítőt öntenének magukba. Aztán a hátukra feküsznek. Elmentek? Ők el. De a kivonulás még sokáig tart, nagyon sokáig. Európa nyugodt lehet: ahogy fél évszázada óhajtják, nem zavarkodunk. Egyelőre nem. Az Atlanti-óceánhoz még sokáig nem kerekedünk föl. Az agyakban, a lelkekben, a zsigerekben itt. vannak. A kastély Kafka híres-hírhedt kastélya századunk elembertele- nedett és megfoghatatlan hatalmát jelképezi, az ember vergődését az elszemélytelenedett világban. Rideg és irracionális. A gödöllői Grassalkovich-kas- tély sorsa és mai helyzete azonban nagyon is valóságos: egész újkori történelmünket fémjelzi. Itt a múlt, az elődök teremtő szándéka. Gyönyörű kastély, hatalmas park, s az emléktáblán a sokat sejtető hír: gyakran fordult meg e falak között az átutazó vendég, gróf Széchenyi István. A közelmúlt történetét a megszállás, a rombolás és a szerepzavar írta. És a jelen? Kíváncsi nézelődők százai járkálnak a lepusztult falak mellett, buckákat kerülgetve sétálnak az elvadult parkban, s ha csodálkoznak is, mégsem szomorúak. A kastélykápolna és a főépület kupolájának lemezei már napfényben csillognak, a mellék- épületet állványerdő borítja. S a látogató képzeletében, aki negyven évig az épület közelébe sem léphetett, múlt és jövő szinte eggyé válik: már most hallja a szökőkút csobogását, látja az ápolt kert szemet gyönyörködtető növényeit, várja a kastély újbóli ragyogását. Olyan szépen és nyugodtan, ahogy volt és ahogy lesz. Mert ez a természetes.
