Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
A mi dolgunk az életünk rendbetétele Makovecz Imre az oroszok kivonulásáról, a megszokásról, a másságról, belsó' fogódzóinkról A nyolcvanas évek közepén lehetett... Kedves barátom, az egyik havilap szerkesztője megkeresett, készítenék már interjút valamely köztiszteletben álló személyiséggel a magyarság sorskérdéseiról. Sajátos jellemvonásairól, múltjáról, értékeiről, a hazaszeretetről, a nemzettudatról. Térnék ki a nacionalizmus fogalmára is, mert úgy érzékeli, azonnal nacionalizmussal vádolják egyesek azt, ki az előbbiekről szólni merészel. A telefonhoz ültem. Az Akadémia akkori alelnöke, ismert történész rendkívül ideges lett „ötletem” hallatán; ha tudja előre, miről van szó, talán a kérdésemet sem hallgatja meg. A tanár úr, nemzeti históriánk tragikus sorsfordulóit elsőként és bátran feldolgozó könyvek szerzője annak a véleményének adott hangot, hogy még nem jött el az ideje a témáról beszélni. A tudományos intézet igazgatója, ugyancsak becsült történész azzal hárította el a felkérést, hogy alkalomadtán, ha lesz ideje, megírja maga a véleményét, a saját folyóiratában. Makovecz Imre építész készséges volt. „Uram, akár holnap felkereshet. Csak attól tartok, nem lesz szerkesztő, aki leközölné azt, amit én mondanék.” Megköszöntem a válaszát, s mert tudtam, hogy igaza van és valóban nem kapnának nyomdafestéket a gondolatai, elálltam az interjú elkészítésétől. — Kedves Makovecz Imre! Ma akadna fórum, amely közreadná gondolatait? — Azt hiszem, akadna néhány. Például az ön lapja. — Ezek szerint az utóbbi években változott valamicskét a világ? — Rengeteget. Rengeteget. Ami a legfontosabb: elmentek az oroszok. Ennél jelentősebb változást nem tudok mondani, érdekes azonban, hogy ezt nem mindenki érzi így. Az emberek nagy része ugyanis — bármilyen furcsán hangzik, tény — az évtizedek során hozzászokott ahhoz, hogy megszállt ország vagyunk. „Jó, hát itt vannak az oroszok, na és!” Ebbe születtek bele, eszmélé- sük óta azt látták, már-már természetes állapotnak tekintették, hogy itt vannak az oroszok. Nincs, nem volt ez másként Németországban, Lengyelországban sem. Sajátos történelmi helyzet: bizonyos országoknak meg kellett szokniuk, hogy megszálló hadsereg van a területükön. Gondoljunk bele: Angliában, Sheffield és Manchester között leáll a forgalom, míg végigvonul a megszálló szovjet hadsereg gépkocsikonvoja. Ugye, ez elképzelhetetlen? Az viszont már megszokott volt, hogy „ideiglenesen” hazánkban állomásozik a szovjet déli hadseregcsoport. Súlyos torzulásokhoz vezetett ez az emberek lelkében, tudatában, személyiségében. Vonuló ármádia Ám, magamról szólva csupán: én azért nem szoktam meg soha az évtizedekig tartó állapotokat, viszont elképzelni sem tudtam, hogy az életemben a szovjet hadsereg innen kivonul. De megtörtént, s ez számomra még ma is szinte felfoghatatlan, megfogalmazhatatlan esemény, élmény. Biztos vagyok abban, hogy hatása általánosan érzékelhető lesz, az emberek mindennapi életében, a személyes kurázsiban, vagy például a tulajdonhoz, a közügyekhez való viszonyban. Egyébként hogy mennyire meg lehet mindent szokni, bizonyságul szolgálnak a falusi temetők. Valaha díszes kapuikat rég kifordította sarkukból az idő, megkopva, foghíjasán hirdetik a feliratok, hogy Feltámadunk, s figyelje meg, a hulladékot a kapuk mellé szórják le az emberek. Szemétlerakóhelyek lettek a temetők bejáratai. S ott mennek el mellettük rendre, ünneplőruhában a gyászolók, a temetési menetek és senkinek nem tűnik fel, hogy mennyire kegyeletsértő a környezet. Megszokták az emberek. Lassan, nagyon lassan biztosan rájönnek majd arra, hogy nem jól van ez így, de ehhez idő kell. Lassan, fokozatosan mind általánosabbá válik az a felismerés is, hogy elmentek az oroszok, s a mi dolgunk — senki másé — az életünk rendbetétele, mert a saját képünkre és hasonlatosságunkra szeretnénk élni. Bizonyos, hogy mindennapi valósággá lesz az emberek számára a történelmi esemény, az hogy a kezünkbe került a sorsunk. — A tartós szovjet katonai jelenlétnek volt egy sajátos vonása. Az átlagpolgár alig-alig találkozott a katonákkal, az utcán vagy az üzletekben. Gyakran elhangzott a ’60-as, ’70-es években, ügyes ez a Kádár, moszkvai barátaival bepa- rancsoltatta az ármádiát a laktanyákba, hogy a látványuk se hergelje a népet. Mi erről Makovecz Imre véleménye? — Az, hogy nem Kádár volt olyan „ügyes”, a szovjet rendszer, a szovjet vezetés nem engedte, hogy a megszálló hadsereg érintkezzen a benszülöttekkel. Másrészt az átlagpolgár, főleg a parasztember sajnos meglehetősen gyakran találkozott a katonákkal, csak ezeknek a találkozásoknak nem volt nyilvánossága. Mondok egy példát. A ’80-as években egy ideig Dunaföldváron főépí- tészkedtem, gyakran leutaztam a városkába. Egy alkalommal hosszabban kellett várakoznom Jáki Péter barátomra, a tanácselnökre. Jön mindjárt, mondta a titkárnője, csak ide, az egyeztető bizottságba ment. Amikor megjött, kérdem hol voltál te? Á, mondja, kellemetlen ügy. Tudod, éjszaka, ha vonulnak az oroszok, meg-meg- állnak a földek, a zártkertek végében, s akkor nem marad gyümölcs a fán, káposzta, burgonya a földben s néha még a televíziónak is lába kél a hétvégi házból. Van egy megállapodásunk a parancsnoksággal, ilyenkor jegyzőkönyvezünk, felmérjük a károkat s az egyeztető bizottság kártalanítja az embereket. És ki fizet? Nagy kerek szemekkel nézett rám Péter barátom: hát mi! A város. Nem a szovjet parancsnokság? Nem. Na most. aki tudta, hogy milyen időközönként és merre jár a konvoj, nem puskával állt oda megvédeni az értékeit, nem eresztette a hívatlan látogatókra a kutyáit, hanem szépen tudomásul vette, hogy megint kifosztják, szépen összeírta a dolgokat, bevitte a papírokat ahová be kell vinni, majd hazament, mert megnyugtatták, jól van Jancsi bácsi, meg fogja kapni a kártérítést. Mindehhez persze ép szívvel és lélekkel nem lehet hozzászokni, csak meghajolni lehet a tények előtt. És hallgatni róla. Ez a mindennapi megszállás. Szelíd ez a nép — Bocsásson meg: „ideiglenes" itt-tartózkodás. Ezt a jelzőt a sajtóban kötelező volt használni. Hihette azt Kádár, hogy ez megnyugtatja az embereket? — Pedig inkább ingerelt, mint nyugtatott, de nem dühöt váltott ki, hanem gyakran tréfát, iróniát. A magyar ugyanis egy nagyon szelíd nép. Gyerekkoromban mindig azt hallottam: harcias, hősies. Az utódállamokban büszkeségünktől, úrhatnám- ságunktól, mint mondják: úrnemzet mivoltunktól tartottak, tartanak. Én megéltem ötvennyolc évet, beleértve az ’56-os forradalmat is, s meg kell mondjam, a magyarnál szelídebb népet még nem láttam. Az orosz katonákról magam is hányszor hallottam: azok is emberek; szegény szerencsétlenek, akiket idevezényeltek, laktanyákba zártak: tehetnek ők valamiről is? Sok mindent kitaláltak az emberek, egyrészt, hogy a maguk számára erkölcsileg elviselhetővé tegyék a helyzetet, másrészt mert mint mondtam, szelíd nép a magyar. Nem volt az emberekben düh, bosszúvágy és harag a megszálló hadsereggel szemben s ma sincs. Lehetne tűnődni az okokon és okozatokon, lehetne pszichológiai magyarázatokat keresni, de ez a tényeken nem változtat. — S mégis, hányszor lena- cionalistázták ezt a népet, határainkon belül és kívül. S teszik ma is... Agresszíven nacionalista, hangzott el már ilyen vád is... — Néha felötlik bennem: lehetne bennünk egy kicsivel több civil kurázsi, olyany- nyira szelíd ez a nép. Nacionalista, agresszíven nacionalista!? Amióta élek, ilyet nem tapasztaltam, márpedig 1935-ben születtem, tehát az én életem tíz éve az úgynevezett Horthy-rendszerben telt el. Ilyet én soha nem tapasztaltam, s hogy ilyen lenne a magyar nép, velem ezt nem lehet elhitetni! Nekem nem kell beszélni a másság tiszteletéről, én ezeket a szövegeket mérhetetlenül unom. Ha hallom, azonnal felmerül: ez az ember olyan dolgokat próbál a tudatomba betáplálni s engem magammal szemben gyanússá tenni, amelyek nálam céljukat vesztik. Miről beszél ez az ember? Mit akar tőlem ez az ember? Vajon, nem ő lát engem másnak, vajon nem ő néz le engem azzal, hogy állandóan ezt duruzsolja a fülembe? Vajon nem ő tekint engem félig állati intellektusnak, nem neki vannak rasszista gondolatai? Miért provokál engem? Mit szeretne belőlem kihozni? Valami olyasféle megnyilatkozásokat és jellemvonásokat, amelyek őt jellemzik? S akkor elégedett lenne, hogy a másságok ösz- szecsaptak?! Én elégedett vagyok a — teremtéssel. Én nem tudok jobbat kitalálni, mint a Teremtő Úristen. Nekem nincs szükségem olyan tudatfokozásokra, bizonyos területeken, amelyeket eleve megkaptam. Én tudniillik nem vagyok kiválasztott, én egy vagyok a sok közül. Ha viszont valaki önmagát kiválasztottnak tartja valamilyen oknál fogva, forduljon egy másik kiválasztotthoz, mert én nem vagyok vele beszélő viszonyban. Elegem van az ilyen pesti kiválasztottakból, akik ráadásul nem is azt mondják, hogy ők mások, hanem, hogy én nem figyelek oda mások másságára. Szórakozzanak valaki mással, ne velem. A Újra elindulni — Nem gondolja, hogy a magyarság évtizedes béketűrése mögött ott volt az a kimon- dott-kimondatlan parancs is, hogy „tudomásul venni”, „nem beszélni róla", „hallgatni"...? — De igen, Magyarország ugyanis egy provincia volt a nyugati végeken. Azok, akik a II. világháború után Moszkvából ide érkeztek, kiképzett emberek voltak. Pontosan tudták, hogy miként kell egy legyőzött országot provinciává átalakítani; a mezőgazdaságot fokozatosan és teljesen szövetkezetesíteni, az ipart államosítani, a népet pszichológiailag megdolgozni. Az úgynevezett agit-prop. tevékenység Révai, majd később Aczél „elvtárs” irányításával átfogta a kultúra minden ágát; nagyon felkészült emberek nagyon magas színvonalon számolták fel Magyarországon a kultúrát, amennyire ez csak tőlük tellett és ameny- nyire ez lehetséges. A Moszkvából érkezettek itthoni segítőikkel tudták, hogyan kell egy idegen hatalmat kiszolgálni. Nagyon keményen dolgoztak. Ehhez az emberek egy idő után ugyancsak hozzászoktak; az életformájukat megváltoztatták velük, de maguk is visszavonultak. Ebből most egy egészséges és természetes társadalmi lélegzést újra létrehozni nem könnyű; sokakba valósággal beleivódott a kiszolgáltatottság, a talajvesztés érzése. — Úgy érti, sokak számára hiányzik az a bizonyos jelképes kályha, amitől elindulhatnának? Amitől újra, új irányba elindulhatnának? — Igen. Belső kályháikról folyton-folyvást azt hallották: hamis, „szubjektív”; a mi generációnk életmódja, életformája például — jól emlékszünk — „kispolgári” volt. A paraszti létfonna a „kapitalizmus melegágya” volt, s addig nem nyugodott a rendszer, míg földönfutóvá nem tette a parasztságot. Sikerült megkérdőjelezni, meggyengíteni a magyarságtudatot is, amely évszázadokon keresztül, török, osztrák elnyomás, annyi baj és szenvedés ellenére is ennek a népnek a sajátja volt és erőt adott. S mégis, mindennek ellenére — szinte hihetetlen és érthetetlen a számomra is — az élet Magyarországon fantasztikus módon beindult. Magyarország él! Deregán Gábor Erdó'si Ágnes felvétele
