Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
XXXVII. ÉVFOLYAM, 147. SZÁM Ára: 13,50 forint 1993. JÚNIUS 26., SZOMBAT ÜNNEPI SZÁMUNK TARTALMÁBÓL 2. oldal Sándor András CSALÓDÁSOK 3. oldal Vödrös Attila NEM KELL MEGIJEDNÜNK, HOGY EGYEDÜL VAGYUNK Beszélgetés Für Lajossal 4. oldal Deregán Gábor A MI DOLGUNK AZ ÉLETÜNK RENDBETÉTELE Interjú Makovecz Imrével 5. oldal SZÁRSZÓ NAGY VIZSGA LESZ... Szerkesztőségi kerekasztal-beszélgetés Pozsgay Imrével 6. oldal Benedek István NO MÉG EZ HIÁNYZIK NEKÜNK 7. oldal Bánó Attila exkluzív interjúja Szokolay Sándor zeneszerzővel 8. oldal Ónody Éva AKI HAZAKÜLDTE AZ OROSZOKAT Látogatóban Orosz István plakáttervezőnél 9. oldal Fekete Gyula JÚNIUS 30. 10. oldal Mailár Éva PEST MEGYEI KÖRKÉP AZ EGYKORI SZOVJET INGATLANOKRÓL 11. oldal Kosa Csaba ELMENTEK? 13. oldal A PETŐFI SÁNDOR SAJTÓSZABADSÁG-DÍJ KITÜNTETETTJEI Felnőni lélekben Nem vitás, a pápa sokkalta több gazdasági támogatást — magyarán pénzt, pénzt és mégegyszer pénzt — adhatott volna a török áfium elleni orvosságként. Elvégre — mint ahogyan 1456 után annyiszor — nem csupán Magyarország, egész Európa volt a tét. Bár a Szentszék tanácsadói arra is gondolhattak, némi blasz- fémiával, hogy ide az Isten pénze sem elég. (Alig tévedtek). És mégis, a pápa rendeleté, amely meghagyta, hogy a nándorfehérvári diadalt a déli harangszó hirdesse és hírelje, emlékét fenntartsa, hosszú távú adomány. Az örökkévalóságot megkísértő', hatalmas gondolat: zengéssé terebélyüló' anyagtalan hangokból emlékművet állítani. Mert az lerombolhatatlan, bemocs- kolhatatlan. Megrendítő' erővel jut el a lélekig s a lélek által a szellemig, amely emlékezik, tehát megőriz, s az aktív emlékezés a jövő' energiatelepe. És ha már lankadna, a harangkongás újra éberré teszi, mint ahogy felriasztja — olykor még a júdás-janicsár lelkekben is, bár azoknál a lélek fényűzés — a lelkiismeretet. És emlékeztet a hiányra. A szabadság hiányára, mint tette azt a legyó'zetés, a kétségbeesés, a megaláztatás évtizedeiben. Amikor a legféktelenebb kommunista terror idején betiltották, félrevert némasága még zengóbben szólt, mert belülről szólt, sugallva, hogy van remény, hogy az antikrisztus uralma nem tarthat az idők végezetéig, ez a remény megtestesülni látszott az 1956-os forradalom és szabadságharc heroikus napjaiban. Aztán a művelt Nyugat gazdaságilag jól megalapozott, az összes emberi szabadságjogokkal kipárnázott páholyából végignézhette ölhetett kezekkel, hogy miként dübörögnek be az orosz tankok, lövik szét Budapestet, amely azokban a napokban a világ fókusza volt. Bevonulva egy új Európa születésének esélyét bombázták szét. A Nyugat végignézhette, mint szállnak ki a vasszörnyekből a gyávák kretén mosolyával a hatalomba visszahelyezett szánalmas kis vörös cselédek. Közülük az egyik apró — tv-műsor dokumentálta —, kiszállván a tankból, a kérdésre, most hogyan tovább a szocializmus útján, annyit válaszolt: újra kezdjük, Kádár elvtárs. És újra kezdték. Miként Rákosiék néhány évvel azelőtt, csak még irtózta- tóbban. A vérbírákhoz képest Haynau 1849-ben hun- garofilnek bizonyult. A példátlanul bestiális megtorlás után a forradalom minden vívmányát visszavették, de a nemzet vérén megváltott harangszó maradt. Mint a szabadságvágy folytonos, kiöl- lietetlen kinyilatkoztatása, konok mementó. És az maradt később is, az elnyomás, a nemzetroihasztás rafináltabb periódusaiban is. És milyen diadalmasan szólt 1991. június 30-án, amikor „a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok” kivonultak az országból! A Nándorfehérvár alatt megkongatott harang jóslata beteljesült, miként a költő szava: Lesz még ünnep a világon! Igen, megrendítően zengtek a harangok, de szavuk egyben arra is figyelmeztetett engem, hogy a kiböjtölt szabadság megléte, megélése legalább akkora kihívás, mint a hiánya. Mostanában úgy érzem, nem tadunk méltóképpen és hatékonyan megfelelni ennek a kihívásnak. Számomra az orosz hadak kivonulása erkölcsileg nemzetmérő etalonná lett. Nem hiszem, hogy új ellenségképpel kéne betölteni — bár erre most sokan baziroz- nak, sanda politikai érdekből, így ügyködvén népünk leminősítésén — az oroszok, vagyis a valamikori szabadság hiányát. Nem szabad bedőlni ezeknek a sugalmazásoknak, sulykolásoknak, mert akkor elhisz- szük: a szuverenitás nem természetes állapota a magyarságnak, ha éppen nincs leigázva, gyűlölködik. Pedig ez nem igaz, igenis alkalmasak vagyunk teremtő erővel megművelni ezt a szabadságot. Valaki, színházi rendező nemrég azt nyilatkozta, mint annak idején Károlyi hadügyminisztere — tudjuk, mi lett a következménye —, hogy nincs szükség hadseregre, úgymond, cso- komyakkendőben kell fogadni az ellenséget. Ebben a körülöttünk lángoló térségben, örök revans-vágyak melegágyában. Számomra ez az ötlet bornirt képtelenség, mert a nemzeti lét önfeladása, mintha az illető' azt tanácsolná — igaz, sose tette meg —, mintha arra akarná rávenni mondjuk az arab gyűrűbe fogott Izraelt, hogy szerelje le a nemzeti létét biztosító hadseregét. Nos, fáj ez az egyoldalú nagyvonalúság némely értelmiségiek részéről, főként, hogy ismerem, e tájon nagyon is ismerjük a történelem menetét, a győztesek bestiális koncéhségét és a legyőzőitek mérhetetlen kiszolgáltatottságát. A történelmi múltból világító igazságok maradnak — bár a jelenben többnyire olyanok élnek, akiknek nincs szemük a látásra — és furcsa, megismételhető, tehát rendre megismételt tévedések, no és mágikus relikviák, erejüket erkölcsi patinájuk adja. Ilyen például a nagyapám horpadt rohamsisakja, az édesapám lovagkeresztje vagy avatási kardja, amit több száz társával együtt eskü után rántott ki a Ludovika-kertben, vallva és vállalva a Szent István-i gondolatot. Akkor előre menekült az ország. A történészek azóta bebizonyították, e térségben senki nem maradhatott igazából semleges, mi főként nem, Trianonnal ■ a hátunk mögött. Mert lélekölő a bizonyosság, hogy amíg a zsenüílis Szent István fölzárkóztatta e népet a Nyugathoz, addig az orosz tankokat kétszer is meglovagló kommunisták leszakították Magyarországot Európáról, és ezt azóta nyögjük nemzedékeken át. Ennek „köszönhetjük”, hogy a korai, brutális kapitalizmus szakaszát, amelyet egyszer már átélt a nemzet, napjainkban újra kell élnünk, megint elölről kell kezdeni mindent; mi, az utódaink és azok utódai fizetnek ezért a leszakításért. Ezzel a történelmi bűnnel ki számol, ki számoltatható el? Az átlagember életösztönből felejt. Meg akar élni, fel akarja nevelni ivadékait. Elfelejti, hogy a kommunisták által annyira emlegetett lét- biztonságnak mi volt a taktikai alapja, és hogy milyen rettentő az ára, az csak most derül ki. A jelszó: mi uralkodunk Moszkva parancsai szerint, a nép az internacionalizmus maszlagja mellé zabáljon is valamit, ne pofázzon, ha tele a gyomra, nem politizál. Ezt a jólétet” a dédunokáink tejjegyére felvett kölcsönökből teremtették meg, persze jócskán lefölözve; aztán, amikor ez már nem ment tovább, a csődért nem vállalták a felelősséget, ráadásul az áthárítást arcátlanul gesztusnak tüntették föl. Az ember felejt, a föld nem. Kimentek az oroszok, és a föld tele van kerozinnal, méreggel, de meg vannak mérgezve a lelkek is. Apáink zöme — egyrészük elesett a háborúban, a másik belehalt az utána következő álnok békébe, nem kapta meg az elégtételt, hogy megérhesse: kimentek az oroszok. És mi, utódok úgy születtünk bele e szörnyű gyarmatbirodalomba, hogy örökkévalóságát meg se kérdójeleztük, nem hittük el, hogy létezik egy olyan természetes állapot, mint a függetlenség, ahol nem idegen hatalom nyomására vonatnak kötélre magyarokat, ahol nem kötnek a nemzet alapvető érdekei ellenében gazdasági szerződéseket, ahol nem szolgáltatják ki az országot. Most ránkszakadt mindem, kimentek az oroszok. Fáj, hogy akik behívták őket, bejöttek velük, valamikori magyarok és álmagyarok, nem éreznek lelkiisme- ret-furdalást és tragikus, hogyha ezt elnézi, elviseli a nemzet. Mert ha nincs legalább erkölcsi következménye a bűnözésnek, holnap, holnapután mások ugyanúgy elkövethetik azt a népirtással egybekötött nemzetárulást. Hogy mit jelent nekem, nekünk az orosz ármádia kivonulása? Azt hiszem any- nyit, újjá kell születnünk, úgy kell élnünk, mintha sosem igáztak volna le minket, ha sikerül ehhez fölnőni lélekben, akkor Kossuthtal elmondhatjuk: MAGYARORSZÁGON A POKOL KAPUI SEM VEHETNEK ERŐT. Döbrentei Kornél A Pest Megyei Hírlap szerkesztősége Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjban részesült
