Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-25 / 146. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP HITELET 1993. JUNIUS 25., PENTEK Keresztelő' Szent János születése Tegnap, június 24-én volt Keresztelő János születésé­nek ünnepe. Érdemes az ő alakját magunk elé felidéz­nünk, mert sokat tanulhat jelleméből a modern ember. Születésének történetét Lukács evangéliumának 1. fejezetében olvashatjuk, ezért ennek részletes elbeszélé­sétől eltekintek. Gyermekkoráról nem sokat tudunk. A Szentírás csak annyit mond róla, hogy a pusztában élt addig a napig, amíg nyilvánosan föl nem lépett Izrael­ben. A holt-tengeri tekercsek fölfedezése után valószí­nűnek látszik, hogy Chirbet Qumranban, az esszénu- sok közösségében nevelődött és élt nyilvános fellépésé­ig­Hivatásának és küldetésének tekintette, hogy előké­szítse Jézus álját. Ezért a Jordán folyó mentén a meg­térést és a bűnbánatot hirdette, s — a lelki megtisztu­lás külső jeleként — aki ezt kérte, azt a folyóban meg­keresztelte. Mikor Jézus is odament, hogy a bűnbánók közé állva kérje a keresztséget, János rámutatott Jézus­ra: „íme az Isten Báránya. Ő az, aki elveszi a világ bű­neit. ”— Jézus fellépésével tudta, hogy az ő küldetése befejeződött. Élete végén azonban még bizonyságot tett lelki erősségéről, szilárd jelleméről. Heródes elfogatta Jánost és kivégeztette, mert fejére olvasta bűnös életét. János halálának körülményeit el­olvashatjuk Máté evangéliumának 14. fejezetében. Itt mutatkozik meg az igaz ember, aki nem hazudik, nem beszél mellé, és szívében az igazság él. Ki az igaz em­ber? Aki éhezi és szomjazza az igazságot, akiben nincs álnokság, kétszínűség. Akinek vannak elvei, s azok sze­rint is él. Kövessük ebben Keresztelő Szent Jánost! Mai vilá­gunkban tapasztalhatjuk a kétszínűséget, a mellébeszé­lést, az elkendőzést, az alakoskodást, sokszor nem me­rünk szembenézni az igazsággal. Legyen segítségünk­re Keresztelő Szent János személye és példája abban, hogy mindig őszinte és igaz életet éljünk. Réczés András plébános Budakalász Egyházi—vallási kislexikon II. A Codex Iuris Canonici (1917) alapján: Eretnek, aki megkereszte- lése után keresztény volta dacára az isteni és katolikus igazságokból egyeseket áll­hatatosan tagad vagy kétség­be von. Hitehagyott, aki a keresz­tény hittel teljesen szakít. Szakadár, aki a legfőbb főpap hatósága alól kivonja magát, s az egyházi közös­ségétől elszakad. Az Ökumenikus Központ 2. tanulmányi füzetéből: A szekta (latin „secare” elvágni és „sequi” követni) vallásos csoport, mely elkü­lönül, elkülönített a többiek­től. Ezzel gyakran a törté­nelmi egyházak fogyatékos­ságaira hívja fel a figyel­met, s ha képviselőikkel a párbeszéd egy bizonyos ponton túl nem is látszik le­hetségesnek, az önvizsgálat a torzulások, kísértések fel­tárásához, gyógyításához, helyreigazításához vezet­het. Jelenleg körülbelül 168 szektát, vallást, egyházat is­mernek a világon. A fundamentalizmus, mint irányzatot jelölő foga­lom angolszász eredetű. Már a XIX. században olyan csoportokra utalt, me­lyek a Biblia abszolút téved­hetetlensége (verbális inspi­ráció) mellett álltak ki. A mozgalom a „liberális teoló­gia” elutasítását, az egyházi és világi modernizmus elle­ni fellépést jelentette,, külö­nösen az USA-ban, ahol az evolúciós származáselméle­tet is támadták. A Szentírás tartalmát szó szerint és min­den részletében Isten hatá­rozta meg, s így minden em­beri tévedéstől mentes, bele­értve a világképet, kronoló­giai és földrajzi adatokat is — vallják. A karizmatikus kifejezés hátterében elsősorban Pál apostolnak a karizmákról mint a Lélek kegyelmi aján­dékairól szóló tanítása áll. Az egyes felekezeteken be­lül jelentkező olyan szemé­lyeket és csoportokat jelöl, akik saját állításuk szerint á Szentírásban is ismertetett lelki ajándékok — nyelve­ken szólás, gyógyítás — bir­tokosai. A karizmatikus mozgalmak elsősorban in­tézményes egyházakban je­lentkeznek, általában azok keretein belül maradnak, sőt megújulásuk a céljuk. A fogalmat átvette és a kereszténységen kívüli je­lenségvilágra is alkalmazta a vallástörténet, vallásszo­ciológia, illetve szocioló­gia. Ma már a vallástól füg­getlenül is használják. (Folytatjuk) Kovács Mária Kezdetben magánházban miséztek Inárcson Lelkészlakás egy év alatt Szépen fejlődik az inárcsi római katolikus egyház- község: két évvel ezelőtt, 1991-ben — a gyülekezet történetében először — plébános költözött a falu­ba, Dombi Ferenc. A leg­aktívabb hívek elhatároz­ták, hogy méltó lakást emelnek a gyülekezet ve­zetőjének. Elhatározásu­kat tett követte: alig egy esztendő alatt gyönyörű parókiát építettek. A fejlődést igazán ak­kor tudjuk értékelni, ha is­merjük a gyülekezet közel­múltjának történetét is. Egészen 1990-ig Kakucs- ról, a szomszéd település­ről járt át a pap. Kezdet­ben nem is a templomban tartották az alkalmakat, ha­nem a katolikus iskolában, pontosabban szólva az ott kialakított kápolnában. 1948-ban, amikor az isko­lát államosították, az egy­háznak is „ki kellett men­ni belőle”. Az egyik egy­háztag, Greman József sie­tett a gyülekezet segítségé­re: lakásából ajánlott fel egy szobát a misézésre. Odatették be az oltárt, ott misézett a pap. Az inárcsi- ak azonban nem nyugod­tak bele az áldatlan hely­zetbe. Kijárták, hogy az egyháznak még a háború utáni parcellázáskor jutta­tott telkére végre templo­mot építhessenek. Nehéz időkben, 1957-ben kezd­tek a munkába. ’60-ban már fel is szentelték az épületet. A parókia építé­sére azonban nem kaptak engedélyt. Csak egy ta­nácstermet „húzhattak föl”. Öt évvel ezelőtt a kaku- csi pap lebetegedett, s azon túl az ócsai plébá­nos, Tóth Péter Domonkos látta el a szolgálatot. Néha többedmagával érkezett: magával hozta Dombi Fe­rencet is, aki azelőtt Du­nántúlon paposkodott. Dombi megszerette az inárcsiakat, s 1991. szep­tember 1-jétől a faluba köl­tözött. A gyülekezet legaktí­vabb tagjai nem „tűrhet­ték”, hogy papjuk a sze­rény tanácsteremben, pon­tosabban az abból kialakí­tott kis házacskában lak­jon. Hamar elhatározták: új parókiát építenek. Telek volt az építkezés­hez, pénz azonban már ke­vesebb. Mit lehetett tenni? A gyülekezet 200 ezer fo­rint kölcsönt kapott az egy­házmegyétől, 1 millió fo­rintért eladta a kis házat az önkormányzatnak, s a meglévő, körülbelül 1 mil­lió forintos vagyonához még további csaknem 2 milliót gyűjtött. Inárcs ön- kormányzata 50 ezer fo­rinttal és különböző aján­dékokkal — székekkel, függönyökkel, szőnyegek­kel — járult hozzá az épít­kezéshez. A tervet Zsíros István kőműves, templomgazda készítette el. Ezenkívül szaladgált, intézkedett, tár­gyalt, egyszóval irányítot­ta az építkezést. (Ahogy Béki Jánosné, az egyházta­nács tagja elmondta: ha ő nincs, még ma sem volna lelkészlakás). De kivette a részét a munkából Vár­nagy József, az egyházta­nács elnöke is. S persze -— ahogy annak idején a templom­építésnél — a gyülekezet számos tagja. Ki segéd­munkával, ki másképpen, ahogy tudott. A munka az elmúlt év őszén kezdődött az alapok lerakásával, idén húsvét- kor már álltak a falak. E hónap közepén a váci püs­pökség helynöke szentelte fel az épületet. H. P. Barakktemplom is érkezett Nyugatról Ötvenéves az Ökumenikus Tanács Ünnepi istentisztelet és közgyűlés keretében emlékez­nek meg holnap délelőtt tíz órakor a budapesti Kálvin téri református templomban az Ökumenikus Tanács megalakulásának 50. évfordulójáról. A szervezet főtit­kárát, s egyben a dunavarsányi és délegyházi reformá­tus gyülekezet lelkipásztorát, Bóna Zoltánt az Ökume­nikus Tanács elmúlt évtizedeinek történetéről kérdez­tük. Református és evangélikus lelkészek gyűltek össze 1943 nyarán a budapesti Kálvin téri református egyházi központban. A háború egyik szomorú következményéről, a menekültügyről tanácskoztak, arról, hogy miképpen se­gíthetnének. A problémákat felekezetek felettinek tekintet­ték, ezért jó szívvel tudtak ökumenikus szellemben együtt gondolkodni a segítségnyújtás lehetőségéről. Munkájuk szervezeti formát is öltött: megalakították az Ökumenikus Bizottságot. Lépésüknek azonban más célja volt: a század első felé­ben évtizedeken át a „levegőben lógott” az Egyházak Vi­lágtanácsának (EVT) megalakulása. Az előkészítő bizott­ságnak az volt az elképzelése, hogy a világszervezet meg­alakulása előtt mindenütt hozzák létre a nemzeti ökumeni­kus szervezeteket is. A Kálvin téri összejövetel ezt a célt is szolgálta. Az Ökumenikus Bizottság tagjai még 1943 decemberé­ben Mátraházán konferenciára gyűltek össze. Témájuk: A keresztény ember á' válságban. A tanácskozás anyagát ki­juttatták Genfbe, de itthon csak a háború után, 1946-ban tudták megjelentetni. Ugyanebben az évben, február 4-én tovább szervező­dött a bizottság, s fölvette a Magyarországi Ökumenikus Újjáépítési Bizottság nevet. A szervezet főtitkárává Pap László református lelkészt választották. Ekkor csatlako­zott a mozgalomhoz a görögkeleti szerb egyház. A szerve­zet gyakorlati tevékenysége a Nyugatról érkezett segély, ruha-, élelmiszer- és pénzelosztás volt. Emellett folyama­tosan tájékoztatták a külföldi testvéregyházakat a magyar­országi egyházi és társadalmi fejleményekről. Az akkori, háború utáni időkre jellemző, hogy két fából készült ba­rakktemplom is érkezett a szükséget szenvedő két nagy protestáns egyház részére... Közben folyt az Egyházak Világtanácsa 1948-as amsz­terdami alakuló ülésének előkészítése. A magyar tagegy­házak „kitettek magukért”, a nagygyűlés sikeréhez egy 400 oldalas tanulmányi anyaggal járultak hozzá. A refor­mátusok küldöttségében még ott lehetett a püspöki tisztsé­géből eltávolított Ravasz László, de utódát, Bereczky Al­bertet is kiküldték. Az evangélikusok lemondták a részvé­telt, így tiltakoztak az ellen, hogy Ordass Lajos püspökük útlevelét bevonták. „Csak” a külföldön tanuló diákjaikkal képviseltették magukat. 1948 után aztán ez a szervezet is — hasonlóan a többi egyházi és társadalmi szervezethez — kényszerpályára szorult. Tevékenysége azonban nem szűnt meg teljesen. Továbbra is lehetősége volt a Nyugatról érkezett pénzado­mányok elosztására, s fontosnak, sokszor életmentőnek bi­zonyult a gyógyszersegélyezés megszervezése. S a Ráko- si-években ez nem volt lebecsülendő. A forradalom után, 1957-ben a szervezet fölvette a Ma­gyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevet, s el­kezdte magyar egyházak közötti koordinációs munkáját. Megindította lapját, a Theologiai Szemlét. Szervezte a ke­letnémet és a svájci, valamint a magyar gyülekezetek lel­készeinek csereüdültetését. Feladatai közé tartozott az ökumenikus bibliafordítás munkájának összehangolása. Közben csatlakozott a szervezethez a Szabad Egyházak Tanácsa (SZÉT) is, a maga kilenc kis egyházával. Emlí­tésre érdemes az is, hogy az Ökumenikus Tanács segítsé­get nyújtott a kallódó, elsősorban drogozó fiatalok gyó­gyulásához. Bóna Zoltán, aki 1991 óta a szervezet főtitkára, igen ko­moly eredménynek tartja, hogy a római katolikus és az unitárius egyházak ma már megfigyelői tisztséget tölte­nek be az Ökumenikus Tanácsban. (hardi)

Next

/
Oldalképek
Tartalom