Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-25 / 146. szám

XXXVII. ÉVFOLYAM, 146. SZÁM Ára: 13,50 forint 1993. JUNIUS 25., FENTEK Ultimátum a fővárostól Csepel válni akar? A csepeli vezetők — de mint megtudtuk nem csak ők, ha­nem az újpestiek és az erzsébe­tiek is —, erősen fontolgatják, hogy leválnak a fővárosi köz- igazgatásról, s a továbbiakban önálló településként kívánnak gazdálkodni. Ebben az ügyben tartanak július elsején egy köz­meghallgatást, ahol majd megis­merhetik a lakosság elszakadás­sal kapcsolatos véleményét is. Elhatározták, hogy augusz­tus 25-éig összehívnak egy rendkívüli képviselő-testületi ülést, ahol — már az ott lakók álláspontját is figyelembe véve — döntenek: legyen-e népsza­vazás e tárgyban. Azt még nem lehet ponto­san tudni, hogy milyen okok váltották ki ezt az elhatározást, az azonban sejthető, hogy a fő­város szennyvíztisztítóval kap­csolatos ultimátuma egészen biztosan közrejátszott a döntés­ben. Hogy mi is történt valójá­ban? Még a hatvanas években jelölték ki a Csepel-sziget észa­ki részét e berendezés helyszí­néül. A terület azonban azóta gazdaságilag és pénzügyileg egyre értékesebb. A csepeli ön- kormányzat vezetői végül is til­takoztak a szennyvíztisztító megépítése ellen. Ezt azonban a fővárosi közgyűlés nem vet­te figyelembe, ultimátumot nyújtott be: „A fővárosi közgyűlés — úgy dönt, hogy a központi szennyvíztisztító telepnek a csepeli szigetcsúcson történő megvalósításától eláll, ameny- nyiben a csepeli önkormány­zat a hátrányok kompenzálása­képpen a csepeli gyártelepen, vagy egyéb helyen a célnak megfelelő, előkészített építési telket biztosít a fővárosi önkor­mányzatnak, térítésmentesen (!)•” Ezzel természetesen nem érthet egyet a csepeli önkor­mányzat, mert mindkét megol­dás esetében csak veszítene. Á. M. Gazdaképző intézet Cegléden Eredményes „verekedés” Kétesztendei kemény, l kitartó küzdelem, szám- ' tálán tárgyalás és érve­lés után végleg elhárul­tak az akadályok. Réti Miklós, Cegléd országgyűlési képviselő­je elől, hogy megvalósulhasson dédelgetett álma. A békességet árasztó madárfüttyel andalító li­getben megbúvó szőkehalmi kú­rián végre létrejöhet egy gazda­képző intézet, a Török János Me­zőgazdasági Szakközépiskola gyakorló oktatási központja. Most már az újdonsült tulajdono­son, a ceglédi önkormányzaton múlik, hogy az ég felé nyújtózko­dó som- és platánfák, fenyők, tu­ják zöld derűjében, félig leenge­dett zsalugátereivel hunyorgó, az idő horzsolásaitól szomorú Hild-épület megfiatalodjék. A honatya szíve mindig fájt amiatt, hogy a szép műemléld „ékszerdoboznak” —' amit Hild József álmodott meg — nincs gazdája. Pedig fénykorában 1846-tól 1852-ig a szőkehalmi kúrián itt működött nagyszerűen a Török János-féle gazdaképző intézet. Ez az intézmény indítot­ta el a szőlő- és gyümölcster­mesztési kultúrát a Duna—Tisza közén. E tájékon kezdődött el a fuíóhomok meghódítása. (Folytatás a 4. oldalon) Tervezet a helyi védettségért É A váci városházán megvitatásra vár az a ) nemrég elkészült hatá­rozattervezet, amely helyi védelem alá vonná a vá­ros hátteréből merész-merede­ken kiemelkedő Naszály-hegy jelentős részét, a Kompkötő-szi- getet, a Gyulai-rétet, és az alsó­városi házak, üzemek közé zöld szigetként beékelődő Rádi úti vadgesztenyesort — tudjuk meg Bíró Györgytől, Vác kör­nyezetvédelmi vezetőjétől. A tájékoztatás szerint erre azért van szükség, mert a koráb­bi megyei védettséget biztosító határozatot a megszűnt Pest Megyei Tanács hozta, s hogy a védettség a jövőben se csak pa­píron rögzített tény legyen, azt most már helyileg kell megol­dani. A geológus, növény- és ál­lattani, gazdasági, idegenfor­galmi szakemberek értékvizs­gálata, és a tervezet indokoltsá­gát alátámasztó véleménye alapján a képviselők a közeljö­vőben hozzák meg döntésüket. Ha igennel voksolnak, akkor a korábbiakkal ellentétben a Naszály védelemre szoruló ré­szének a jövőben nem csupán az egynegyedét, hanem a töb­bit is védetté nyilvánítják, még­pedig július 1-jei hatállyal. Csupán azok a bányaterületek és korábban behatárolt bánya­telkek maradnának meg kiter­melésre számbavehető terület­ként, ahonnan a DCM nyeri (és nyerheti továbbra is) a mun­kájához szükséges nyersanya­got. (r. z.) Tőkés László főtiszteletű úr és a Pest Megyei Hírlap levélváltása Szerkesztőségünket — tudatjuk ezúton is kedves elő­fizetőinkkel és olvasóinkkal — nagy megtiszteltetés érte. Ma, a kora délutáni órákban Gödöllőn átvehet­jük a Pest Megyei Hírlapnak megszavazott Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat. A díjat a Magyar Új­ságírók Közössége második alkalommal osztja ki, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásá­nak évfordulóján. Ebből az alkalomból egy későbbi időben állófogadást adunk szerkesztőségünkben, s eredeti tervünk szerint ennek időpontját Tőkés Lász­ló püspök úr Budapesten tartózkodásához szerettük volna igazítani. Azt szerettük volna, ha Tőkés Lász­ló jelzi, mikor ér rá, s arra az időre hívtuk volna Pest Megyei Hírlap Vödrös Attila főszerkesztő úrnak Budapest Kedves Főszerkesztő úr! Mindenekelőtt gratulálok a Hír­lap megérdemelt kitüntetéséhez. Egyben köszönöm mindazt, amit ügyeink és küzdelmünk szolgálatá­ban ez ideig írtak és tettek. A „barát­ságtalan” és értetlenkedő anyaorszá­gi sajtó viszonylatában jóleső érzés tudni, hogy a „közszolgálati médi­ák” tevékenységébe ez esetben maga az elkötelezett szolgálat is be­meg mindazokat a jeles politikai, közéleti és a mű­vészvilágból ismert személyiségeket, akik kézirataik­kal, nyilatkozataikkal támogatták, segítették lapun­kat abban, hogy lehetőleg tisztességes módon tájé­koztassuk kedves olvasóinkat mindennapjainkról. Amikor lapunk főszerkesztője ezt telefonon elmond­ta Tőkés Lászlónak, ki egy korábbi levelében azt ír­ta, hogy lapunk szellemiségét osztja, örömmel vette meghívásunkat. A telefonbeszélgetést követően né­hány nappal viszont levelet kaptunk a Főtiszteletű úrtól, amelyben közli: nem jöhet el szerkesztősé­günkbe. Tőkés László levelét, s arra írt válaszunkat nyilvánosságra hozzuk. radnom.. Nem célszerű újabb mél­tánytalan támadásoknak kitennem magam az ellenséges érzületű sajtó­beliek részéről. Annak reményében, hogy a Fő- szerkesztő úr és munkatársai megér­tik magatartásomat, tisztelettel és szeretettel küldöm jókívánságaimat, Isten áldását kérve további közszol­gálati tevékenységükre: 1993. június 10. Tőkés László Ui.: Ha jónak látják, olvassák fel vagy hozzák nyilvánosságra levelemet. lefér — s ez nem föltétlenül jelenti a tárgyilagosság hiányát, részrehajlást vagy elfogultságot. Köszönöm szíves meghívásukat az említett kitüntetéssel kapcsolatos fogadásra. Ezúton tisztelettel és sze­retettel üdvözlöm azon jeles szemé­lyiségeket, akik jelen lesznek ünne­pélyes rendezvényükön. Sajnálom, hogy én magam nem lehetek ott. Hosszas megfontolás után döntöttem úgy, hogy nem veszek részt, mivel — megítélésem szerint — a jelenle­gi mérgezett közéleti-politikai viszo­nyuk között jobbnak látszik távolma­Kedves Tőkés László püspök úr! Szívből köszönjük elisme­rő sorait. Jólesik tudomá­sul venni, hogy az a Tő­kés László, aki számtalan­szor emelte fel szavát — olyankor is, amikor életve­szélyben volt, s az egész művelt világ aggódott éle­téért — a nemzeti kisebb­ségekért, akinek magyarsá­ga igenis példát szolgálta­tott sokunk számára, tevé­kenységünket úgy méltat­ja, hogy kijelenti, nem va­gyunk részrehajlók, elfo­gultak, elkötelezett szolgá­latunkban a tárgyilagos­ság dominál. A Pest Megyei Hírlap­nál Püspök úr tevékenysé­gét figyelemmel kísérjük, jól ismerjük. Az Ön maga­tartása nem egy alkalom­mal volt számunkra példa ahhoz, hogy miként vé­szeljünk át úgy nehéz idő­ket, hogy közben tartá­sunk ne roggyanjon meg. Munkatársaimmal hisz- szük, hogy tevékenysé­günkkel nem egyes szemé­lyek avagy kisebb-na- gyobb csoportosulások ér­dekeit szolgáljuk, hanem azét a nemzetét, amely év­századok után először él­vezheti a szabadságot, an­nak a jóleső tudatát, hogy idegen csapatok nem tar­tózkodnak hazánkban, s hisszük, semminemű ránk erőltetett gazdasági kény­szernek sem vagyunk kité­ve. Ezzel együtt szabadság­érzetünk — s ezt Püspök úr levele is jól bizonyítja — nem teljes. A Pest Me­gyei Hírlap szerkesztősé­gében ugyanúgy tisztában vagyunk vele, mint Ön Nagyváradon, hogy van barátságtalan és értetlenke­dő anyaországi, azaz ma­gyarországi sajtó, amely­nek prominens személyisé­gei a Pest Megyei Hírlap ténykedését, lapunk szelle­miségét kifejezetten rossz szemmel nézik. Sajnálatos módon a rossz szemmel nézők nemcsak a hírlapí­rók köreiben találhatók meg. Vannak közöttük fe­lelős beosztású hivatalno­kok is, akik gyakorta úgy tűnik önnön érdekeiket a nemzeti érdekek elé képe­sek helyezni. Vannak hon­atyák, akik a Pest Megyei Hírlapot nemzeti elkötele­zettsége miatt szélsőjobb- oldali sajtóterméknek tart­ják, s hangjuk miközben ezt mondogatják oly erős, hogy lám Főtiszteletű úr is jobbnak látja, ha szer­kesztőségünkbe nem láto­gat el, hisz azzal, mint ír­ja, újabb méltánytalan tá­madásoknak tenné ki ma­gát. Számomra és kollégáim számára ez azért megdöb­bentően tragikus, mert fe- ketén-fehéren mutatja: olyan idők jöttek el Ma­gyarországra, amilyenek­re — például azon az éj­szakán amikor a magyar és a keresztény szellemisé­get vállaló koalíciós pár­tok, ha nem is kétharma­dos többséggel, de meg­nyerték a választásokat — nem gondoltunk volna. Nem hittük volna, hogy egy maroknyi úgymond perifériára szorított újság­író csoport, kik nyíltan vállaljuk nemzeti elkötele­zettségünket és keresz­tény neveltetésünket, óva­tosságból nem találkozha­tunk Tőkés Lászlóval. Ta­nácsosabb ezt titokban ten­nünk, esetleg egy magán­lakásban, hogy ne szima­tolhassa ki az „értetlenke­dő anyaországi sajtó”. Mindenesetre Püspök úr megfontoltsága számunk­ra komoly példa, ám meg­jegyezzük: itthon va­gyunk, s nem kívánunk olyan fajta kisebbségi poli­tikával élni, mint amilyen­re Főtiszteletű úr Románi­ában kényszerül. Történ­jék bármi, nem mondunk le arról, hogy abban a lap­ban amelynél dolgozunk, ne azokat az értékeket kép­viseljük, amelyekért nem­zetünk igenis megszenve­dett. Nem mondunk le ar­ról, hogy írásainkban azt közöljük olvasóinkkal, amit érzünk: a magyar nemzet egyetlen más nem­zetnél sem alábbvaló, ha­zánknak nem helye lesz Európában, hanem ott he­lye volt és e pillanatban is helye van. Ám e hely még korántsem lehet olyan ké­nyelmes mint például a svédeké, a svájciaké, avagy az angoloké, ám ná­luk sosem állomásoztak szovjet csapatok, sosem is­merték a tervgazdálkodás tébolyát, sosem kénysze­rültek arra, hogy olyankor is korbácsolják magukat, amikor arra semmi okuk nem volt. Petőfi Sándor, akinek nevét a Sajtósza­badság-díjunk is viseli, ezt így fogalmazta meg: „Európa színpadán mi is játszottunk, s mienk nem volt a legkisebb szerep”. Végtelenül sajnálom, s ezt minden kollégám nevé­ben mondhatom, hogy szer­kesztőségünkben a július 3-ai állófogadáson nem szoríthatjuk meg Tőkés László kezét, ám tartózko­dó magatartását megértjük. Valamennyien bízunk ab­ban, hogy eljön még az idő, amikor nem kell tarta­nunk barátságtalan és értet­lenkedő újságíróktól, hi­szen megértik: ha négy-öt magyar összehajol abból még nem feltétlenül követ­kezik a jobbratolódás, a ki­sebbségek kiszorítása, ha­nem uram bocsá’ mert sok kisebbségnek, de nem a magyarországiaknak pont arra van, a sátrakon, a ru­ha- és élelmiszercsomago­kon túl szüksége, hogy el­mondjunk értük közösen egy Miatyánkot. Püspök úr elhatározását, döntését megértve, egy em­beribb jövőben, sajtóban bízva, fájó szívvel küldöm üdvözletemet. Budapesten, 1993. június 24-én Tisztelettel: Vödrös Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom