Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-23 / 144. szám
i PEST MEGYE/ HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚNIUS 23.. SZERDA 13 A- váci Szent István- szobor m A városépítészeti , jfia együttesek egyik leggyakoribb eleme a tér, amelynek művészi alakítása olyan követelmény, amely a legkisebb részlettől az egészre kiter- jeszkedő kompozícióig terjed. A legkisebb részlet és az átfogó kompozíció között is széttéphetetlen kötelék feszül: a részek hierarchikus rendjét az egészben meghatározó láncolat, mely a tér egyéniségére általában jellemző. A részeket egységbe kapcsoló összefüggéseknek, az együttes harmóniájának életre keltője az önmagában is viszonylag körülhatárolódó tartalom. Amit formai ösz- szetartozásnak érzünk, valójában mindig valamilyen tartalomnak formába kivetülő, organizáló erejétől létrehozott kompozíció. Egy tér elemzésénél nagyon lényeges továbbá az, hogy mivel a hatások nincsenek egy szemléleti ponthoz rögzítve, a teret akarva, nem akarva mozgás közben szemléljük, éljük át. Mozgás közben pedig, új és új viszonylatba kerülnek az elemek egymással, s a szemlélővel. Éppen ebben a tényben kell keresni a tér jellegzetességét és egyúttal értékét is. A kompozíció tehát élménysorrá bővül, amelyben az organizáló szerepet már nemcsak a térbeli vizsgálatok, hanem az időbeli tagozódás játssza. Az elemek nemcsak egymás mellett, hanem az időben egymás után is kompozíciót alkotnak. Az élmények szervesen összetartozó láncolatából pedig egy szemet sem szakíthatunk ki önkényesen. A Szent István-szobor kapcsán (a szoborral kapcsolatos meglátásait Petővári Gyula budapesti olvasónk lapunk június 9-ei számában fejti ki — A szerk.) tehát meg kell vizsgálni ezen elvi megközelítés alapján a téregyüttes kompozícióját, hogyan jut kifejezésre az építészeti együttes sajátos tartalma. Ezt ki kell terjeszteni a térbeli rendszer elemzésére, annak kompozíciós elveire, a főtéma beállítására, a feltá- rulás, rávezetés módjára, a tömeghatás és térhatás kérdéseire, s mindazokra a problémákra, amelyek az esztétikai élmény szempontjából lényegesek. Ezen hosszabb elvi megközelítés alapján vizsgálva ezt a szigorú ünnepélyessé- gű, klasszicista jellegű egyházi főteret, megállapítható, hogy az uralkodóan meghatározó momentum, a Dóm környezete leképezte annak rendszerét. Ebből a szigorú törvényszerűségből mintegy „kifordul” a Püspöki Palota, annak hattengelyes oldal- homlokzata, valamint az építészetileg szépen kiképzett nyolctengelyes kváderezett kerítése (a középtengelyben Migazzi-címeres attikával díszített félköríves kapuval) néz a tér felé. Ezen túlmenően a palota nemcsak síkban, hanem térben (tömegében) is felborítja az egyensúlyt. Hiesz Géza alkotásának 1962-ben történő áthelyezése igen nagy mértékben oldott ezen a feszültségen, de azt teljesen nem oldotta fel. A palota tömegének ellenpontozásaként értelmezhető Szent István-szobor jelenlegi helyén szervesen illeszkedik környezetébe. A kompozíció kiszakítása innen megbontaná a tér egységét. A kiemelt térrész természeti háttere sem tömegében, sem színezetében nem tudja befogadni a szobrot, illetve olyan mértékű tenne ez a befogadás, hogy a szobor „eltűnne”. Összegezve tehát, a Szent István-szobor minden tekintetben a jelenlegi helyén nyújtja azt az esztétikai élményt, amely a szűkén vett környezetét tekintve ünnepélyes és ugyanakkor intim, szinte interieur-szerű bensőséges építészeti hatásában, valamint a fegyelmezetten megfogalmazott Konstantin tér építészeti ellentmondásának feloldásában rejlik. Philipp Frigyes Vác főépítésze-----------------------------V allásgyalázás Kezdetben vala a Magyar Narancsnak becézett éretlen sajtótermék, amely gátlástalanul árasztotta el a társadalmat a kihívó gyalázkodások sorával. Később ez a „kínálat” egyre bővült... Pedig a jóízlésű olvasók (hiszem, hogy a többség!) már akkor is „kielégültek” ezzel a stílustalansággal, amikor még „csak” Eörsi István alulmúlhatatlanul ocs- mány versét olvashatták a pápalátogatás okán! A „jó példa” nyomán a „Beszélő”, a „Hócipő”, az „Új Hölgyfutár”, és ki hinné, még az „ÉS” nevű „irodalmi” hetilap is előrukkolt olyan írásokkal, melyek humornak szellemtelenek, komoly témának olcsó paródiák voltak! S ez a szellemi terror hétről-hétre szüntelenül folyik, s kényszerítő hatást gyakorol más orgánumok — jóllehet erre fogékony — HISTÓRIA Az üldözöttek szervezett segítése II. Sophianum intézet 80 nőt és 40 gyermeket rejtegettek a, kedves máterek, majd később 10 férfit is befogadtak. Egész ostrom alatt élelmezték a bujdosókat, igen sokat teljesen díjtalanul. Zugligeti rendházukban előbb 20-an kaptak menedéket, majd mikor a Sión zárdából menekülniök kellett az üldözötteknek, 80-an szintén itt rejtőztek el. A nyilasok mirujjcét helyen több ízben próbáltak behatolni, de a máterek erélyes fellépése mindig megmentette a helyzetet. Mindnyájan épségben érték meg a megszállást. Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége (Bencés obláták) Tíz politikai menekült és 82 üldözött személy lakott az intézetben, kik közül lakás hiányában többen még ma is a ház lakói. Különösképpen semmiféle kellemetlenségük nem volt. Sión zárda (Sashegy) A rejtegetettek száma 110 volt. közben a Gestapo felfedezte a rejtekhelyét, de még volt annyi idejük a nővéreknek, hogy kilopják védenceiket a zárdából. Részben az Irgalmas nővérek rendházában, részben magánlakásokban helyezték el őket. így mindnyájan megmenekültek a biztos haláltól. Hermina úti Ferences nővérek zárdája Október közepén nyitották meg rendházuk kapuit az üldözöttek előtt. 120 gyermeket és 30 felnőttet fogadtak be a nővérek. A gyermekekkel egy tanítónő-nővér rendszeresen foglalkozott. Minthogy a rejtőzők nem rendelkeztek élelmiszerjegyekkel, a nővérek a sajátjukat adták át, magukra vállalva a nélkülözést. December 10-én rájuk törtek a nyilasok, s néhány felnőtt és nagyobb gyermek kivételével, akik megszökek a razzia gyűrűjéből, mindnyájukat elhurcolták. A nővéreket pedig „büntetésül” rengeteg holmijukból kifosztották. A kár meghaladta az 50 ezer aranypengőt. A nővérek részt vettek Köhler atya hegyeshalmi expedíciójában, mikor a pápai védetteket hozták vissza. Midőn autójuk a gettóba ért, a nyilasok durván bántalmazták a nővéreket, rájuk fogva, hogy angol kémek. Szent Erzsébet apácarend kórháza Több mint 100 üldözöttet fogadtak be betegség címén kórházukba. Noha a nyilasok gyakran tartottak kutatást, nem jöttek rá semmire, olyan ügyesen rejtették el a nővérek védenceiket. Az óbudai téglagyárból, mely az üldözöttek gyűjtőhelye volt, igen sok védlevelest hoztak ki a nővérek, köztük sokat fel is ruháztak. Mindnyájan életben maradtak. Kapucinus egyház A németek már a nyáron katonai célokra foglalták le a rendház nagy részét, azért senkit nem lehetett befogadni, ellenben igen sokat helyeztek el magánlakásokban. Jézus Szíve Népleányok Társasága A náluk jelentkezőket, mivel hely szempontjából igen szűkösen voltak, a szomszédban levő jezsuita rendházba utalták. Ellenben az általuk vezetett „Korda” könyvkereskedés, mint elhelyező iroda szerepelt. A Szent Kereszt Egyesület, valamint a plébániák egy része ide utasította a bujkálókat, ahol a nyilvántartott lakásokban, melyeket áldozatos lelkű hívek ajánlottak fel, kaptak elhelyezést. Mintegy kétezerre tehető a nővérek által iratokhoz és lakáshoz juttatott bujdosók száma. A Vöröstorony utcai lelkigyakorla- tos házukban 20-an kaptak helyet, s körülbelül naponként 200 ebédet osztottak az arra rászorulóknak. Mindezt a nyilasok állandó zaklatása közt, végig teljes biztonságban. Collegium Marianum Száz leány kapott elhelyezést és ellátást minimális,dí- jért, de a rászorulók teljesen ingyen. Mindnyájan épségben maradtak. Szent Anna Kollégium Pejachevich grófnő vitte hozzájuk az üldözötteket. Különösen a vidékről idemenekültek kerültek hozzájuk. 150 volt a számuk. Az tollnokáira is. így például nem kerülte el a „végzet” a független, politikamentes (?) sportújságírás reprezentáns lapját sem, amely pedig jól tenné, ha méltónak mutatkozna nevéhez, s elsősorban a „Nemzeti”-jelzőhöz! Legutóbb például e lap június 14-i számában, Lakat T. Károly (szerkesztőbizott^ sági tag!) vetette el a sulykot, oly módon, hogy mélységesen megsértette vele számos, vallására érzékeny ember érzésvilágát! A jeles tollforgató egyébként is hajlamos rá, hogy komoly dolgokat oda nem illően kifigurázzon, bizony őkelme inkább a „Hócipő” szerkesztőségébe illenék... (Esetében, nagyon messze esett az a bizonyos alma a fájától, ugyanis boldog emlékű édesapja, nemcsak a futballpályán volt „Tanár úr”, hanem a valóságban, és világlátásában elsősorban!) A fentebben jelzett lapszámban ugyanis a szerkesztő úr, mint a női kosárlabda Eb tudósítója, egy „jópofáskodó” hangulatában ezt vetette papírra. (Még leírni is szörnyű, de kénytelen vagyok megtenni, hogy érzékeltethessem a publicista otrombaságát): „Az pedig, ki hányadik helyen végez, kb. olyan szerepet játszott életünkben, mint Ciccollíná- éban a szeplőtelen fogantatás...” Szeretném Lakat T. Károly úr figyelmébe ajánlani (bár egész biztos, tud róla!), hogy a mondat második része egy dogma, azaz hittétel, az Immaculata Councep- cion, amellyel nem illik ékelődni, végképp nem olyan szövegkörnyezetben, mint ahogyan ezt Lakat úr tette! Mert a gyalázatos mondat első részében megidézett nőszemélyre még a jelzők használata is fényűzés! Eltöprenghetünk azon, hogy az ilyen és még ilyenebb publicisták kapják általában a „Pu- litzer”-díjakat, akik hol svájcisapkát illesztenének címerünkre, hol lecápázzák a pápát, hol gúnyolódnak a Turullal, az István királyi szellemiséggel és így tovább vé- gestelenül... Ám még belegondolni is szörnyű, micsoda felzúdulás, és hisztériakampány törne ki, ha felelőtlen személyek a másik oldalról, például a sátoros ünnepekkel és széderestékkel ékelődnének... Csak reménykedünk, bizakodunk, vajha egyszer megtisztul a magyar sajtó, de a mocsok, a letörölhetetlen szenny csak árad, csúfondárosan szamárfület mutatva „rendszerváltó”-vágyainknak! Brezovich Károly Vác állandó nyilas veszedelem- elé állt, mintegy hivatalos tői csak úgy menekültek jelleget kölcsönözve az in- meg, hogy a szomszédság- tézetnek. Itt sem történt sen- ban levő román követséget kinek bántódása. őrző jó indulatú rendőrök (Folytatjuk) egyike a kollégium kapuja Sándor Dénes Törvény a kunokról A 13. század második felének egyik meghatározó kérdése volt az országban a kunok helyzete. A keresztény Magyarország szívében élő, no- madizáló, pogány kultuszoknak hódoló kunok integrálása a feudális magyar társadalomba nehéz feladat volt. Az ifjú király, IV. (Kun) Imsz- ló csak nehezen, a pápa, III. Miklós erélyes fellépése után szánta el magát. 1279. június 23-án Budán királyi tanácsülést tartottak az ország főemberei, ekkor készültek el azok az artikulu- sok, amelyek később, augusztusban törvénnyé váltak. A kun nép helyzetét szabályozó rendelet kimondta: az egész kun társadalom köteles szakítani a pogány rítusokkal és felvenni a kereszténységet; felhagy a nomadizáló életmóddal és falvakban telepszik le, visszaadja az elfoglalt egyházi és világi birtokokat, a hadjáratokról behurcolt szolgákat szabadon engedik. .Jelentős engedmény volt, hogy a kunok bizonyos fokú autonómiát kaptak, belső ügyeikben nemzetiségi bíráik ítélkezhettek, az egész közösség joghatóság tekintetében pedig közvetlenül a királynak volt alárendelve. Megtarthatták jellegzetes haj- és szakállviseletüket is, ruházatukkal együtt. A kun előkelők és szabad harcosok jogállása csaknem azonos lett a nemesekével. Kijelölték azokat a körzeteket is, ahol fel kellett hagyni a nomadizálással és „keresztény módra", letelepedetten élni: a Duna—Tisza köze, a Körös, Maros és Temes melletti vidékek lettek a kunok területei. Pogány György
