Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-02 / 126. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993 JUNIUS 2., SZERDA Református falu Pándon újra tanulnak ünnepelni az emberek „A múltak ködéből egy régi jó barátom bukkan föl... Egy kis cserháti faluban találkoztunk először, olyan faluban, amelynek még vasútállomása se volt. Kies és kicsi völgyön vékonyszerű patak futott végig, a patak két oldalán állt a falu, melynek két kiemelkedő csúcsa volt: az egyiken állott a vaskakasos református templom, a másikon a szélmalom.” Rákosi Viktor 1899-ben megjelent Korhadt fakeresztek című könyvéből való az idézet. A mű az 1848/49-es szabadság- harc ismeretlen hőseinek állított emléket. S bár a benne olvasható Történetek egy kisfaluból című elbeszélés a falu nevét nem említi, a leírásból, valamint a könyv előszavából egyértelműen kiderül, hogy Pándról van szó. Az elmúlt évtizedekben agyonhallgatott író, újságíró életrajzából pedig — a Pándi Tükör elnevezésű helyi lapban Topor István általános iskolai tanár tette közzé — kitűnik, hogy baráti szálak fűzték az akkori pándi református paphoz, majd itt kötött házasságot egy fiatal pándi leánnyal. A faluhoz kötődtek A kulturális előzményekben meglepően gazdag pándi múltat akár további irodalmi, zenei, művészeti sétával is folytathatjuk. Érdekes módon mindig a helyi papnál, a református egyháznál kötünk ki, bármilyen módon tartozzon is valaki, valami a faluhoz. Palló Imre, a székely-magyar származású operaénekes például felesége, Montagh Magda, pándi földbirtokos leánya révén került kapcsolatba a településsel és az egyházzal. A dr. Nagy Kálóczi Balázs református lelkipásztor által készített, 1945-ig szóló Adalékok a pándi református egyház történetéhez című helytörténeti összeállítás büszkén említi, hogy „a harmincas években a presbitérium két különösen tekintélyes és értékes taggal gyarapodott: dr. Palló Imre, az Operaház művésze 1931-ben, Gáli Sándor malomigazgató pedig 1936-ban lettek a pándi egyháztanács tagjai". Az énekművészt később a gyülekezet főgondnokává is megválasztották. Palló Imre révén Kodály Zoltán is sokszor járt a kis faluban. Pánd mai helytörténészei — különösképp a helytörténeti szakkör vezetője, a Pándi Tükör felelős szerkesztője, Molnár József — precízen gyűjtik, számontartják, hogy 1865-től mintegy tíz éven át községükben élt az ország első doktorasz- szonya, Szilassy György föld- birtokos felesége, Hugonnai Vilma. Ám a sornak még ezzel sincs vége: itt született Pándi Kiss János szobrászművész. Az 1981-ben elhunyt alkotó egy állandó kiállításra való anyagot adományozott a falunak, a művelődési háznak. Sajnos kevesen tudnak róla, ritkán látogatják átutazó vendégek. Bede Anna, Budapesten élő költő és műfordító pándi rokonainál töltött el sok időt. Ennek emlékére atyai szülőfalujának ajánlotta Harang a körtefán című versét. „Gyermekkorom áldott jelképe: harang a körtefán. Összegyűlt a Szőlőhegy népe a hangja hallatán. Nagymama volt a kondítója, s magas tetőnk alatt megtelt mind a hat lóca,'ha jött a pándi pap.” A mai pándi pap fiatal, s Vízi Péternek hívják. Az 1781-ben felépült barokk stílusú templomban beszélgettünk. — Pánd legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy lakossága elsősorban református vallá- sú. Napjainkban ez azt jelenti, hogy az 1700 lélekből mintegy 1200 a református. Az arány feltűnő a katolikus többségű Tápió-vidéken. Szentntár- tonkátán vannak még ennyien. A cigányok közel 300-an, valamint a betelepültek közül többen római katolikus és más vai- lásúak. Az elmúlt évtizedekben itt is megcsappant a temp- lombajárók száma, de úrvacsoraosztáskor már lehettünk talán ötszázan is... A pesti pándiak A pándi népesség más szempontú összetételéről, a falu mai helyzetéről Kiss Sándor polgármester tájékoztatott, aki sorolta a számokat, adatokat. Eszerint Pánd olyan település, ahol egészen az utóbbi évekig folyamatosan fogyott a lakosság, az itt maradottak pedig öregedtek. Nem véletlen, hogy a nyugdíjasok aránya meghaladja az össznépesség 35 százalékát. A polgármester idézte dr. Du- sek Lászlónak, a Tápió-vidék kutatójának a tanulmányát: 1949 és 1980 között csaknem 300 ember vándorolt el véglegesen, ami az 1949-es lélek- számnak több mint az egy- nyolcada. Ráadásul a kvalifikáltabbak hagyták itt szülőfalujukat előbb... — így is hívjuk őket: a pesti pándiak — jegyezte meg Kiss Sándor. — Igaz, ma már pándi pestiekről ugyanúgy beszélhetünk. Sokan költöztek hozzánk, mondván, hogy ilyen csendes kis faluban nyugodtabb az élet, mellesleg olcsóbban vásárolhatnak házat, mint városon. Mi a legutóbbi időkben is huszonöt forintért adtuk négyzetméterét a telkeknek, szép helyen, a Pándi patak partján és a Doboshegyen. Égyéb- ként még ma is kevesebben születnek nálunk az elhalálo- zottaknál. Évente négy-öt ház épül, ennyi lakhatási engedélyt adtunk ki. Pándon ugyanúgy a munkalehetőség napjaink legnagyobb gondja, mint más kis településen. Az aktív keresők annyian vannak, mint a nyugdíjasok, 600-an. SzázhúszPánd látképe a Doboshegyről száznegyven körül lehetnek a munkanélküliek, nyolcvanan már munkanélküli járadékot sem kapnak. Ők a polgármesteri hivatalba járnak fölvenni a munkanélküliek jövedelem- pótló támogatását. A cigányság körében áttekinthetetlen, ki dolgozik, ki nem. Helyben — polgármesteri hivatalban, iskolában, szociális otthonban, a híres pándi malomban, varrodában, kereskedelemben — a vállalkozókkal együtt 200-an kereshetik meg mindennapi kenyerüket. A többiek Monot on át naponta a fővárosba ingáznak. Ismét nagybirtok? — Kis településeken még a vállalkozás is nehezebb, különösen a szolgáltatásban. Nincs hentesünk, a kőműves elköltözött, cipész, gyógv- szerész máshonnan jár át, kötött időben. A gyógyszerész épp beteg: Tápióbicskére megyünk receptet váltani — kesergett Kiss Sándor. A legtöbb ellentmondás — ebben nem különbözik Pánd más településekhez képest — a föld körül feszül. Vagy inkább majd feszül ezután... Annyi bizonyos, hogy Pándon 6165 aranykorona földigényt adtak be a hivatalhoz. Az első árverés megtörtént, június 8-án következik a második. — Bejelentkezett hozzám a Kanadában élő egykori pándi földtulajdonos Patay család — mondta a polgármester. — Miskolcon adták be igényüket, de itt is licitálni akarnak: tízezer aranykoronájukkal minden kijelölt földet megvásárolhatnak. Ha így akarják — tárta szét karjait Kiss Sándor. A mozdulat sok mindent elárult gondolataiból. — Cselédfalu volt a miénk, tehetős, a falut segítő, támogató földbirtokosokkal. A Szilagy család, s a Patayak is közéjük tartoztak. Mindenesetre a pándiak — az önkormányzat minden igyekezete ellenére — nem váltak ki a tápióbicskei tsz- ből, ahová 1974-ben „házasodtak” Tápiósággal együtt. Miért nem sikerült az önállósodás? — Húsz évvel ezelőtt 300 pándi ember dolgozott aktívan az egyesült tsz-ben, ma 18-an vannak. Nincs olyan Hancsovszki János felvételei erő, agrárértelmiség, aki kezébe vette volna a dolgot. Miként hiányzik Pándról a falut mozgató helyi értelmiség is... Ezzel szemben a pedagógusok úgy vélik, hogy éppen őket nem becsülik meg eléggé: a közszolgálati dolgozókkal együtt 56-an vannak. Azt szeretnék, ha az önkormányzat már közelítené rendkívül alacsony fizetéseiket a köz- tisztviselői törvény majdani előírásához. — Egész évi fejlesztési keretünk négymillió forint: ha ezt bérre adjuk, nem jut új szemétlerakó hely kialakítására és új gyógyszertárra. Holott ezekre is nagy szükség van. A béremelést mi nem tudjuk megoldani, csak állami pénzből! Melyik ujjúnkat harapjuk most? — tette fel a kérdést önmagának is Kiss Sándor. Egyébként pünkösdvasárnapkor falunapot rendeztek Pándon. Mert kell a pénz. de kellenek a faluban tartó, idekötő ünnepek is, sok játékkal, beszélgetéssel, a nyugdíjas klub előadásával, bállal. Pándon újra tanulnak ünnepelni az emberek. Tóth Ferenc A községháza mögött látható a tájjellegű tú'zoltómúzeum Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata' A képen Pánd utolsó ágasfás-szelemenes lakóháza, a Doboshegy oldalában megbúvó „Balázs-féle” ház látható. A hagyományos népi építkezés legrégibb, a Tápió vidékén is egyre ritkuló emléke ez: a szomszédos Tápi- óságon egy ehhez hasonló rekvizitumot szemeltek ki falumúzeumnak, de mire a terv megvalósulhatott volna, a ház teljesen tönkrement. Ezek az ágasfás, sárfalú, nádfedeles építmények a szegényebb társadalmi réteg lakóházai voltak. Egészen a múlt század nyolcvanas éveinek végéig az ágasok kásásával kezdődött a fedélteremtés. Ezután verték ki a 2,3—2,5 méter magas sárfalat, erre helyezték el mindkét hosszanti irányban az úgynevezett sárgerendát vagy alsószelement. E gerendák tartották a tetőgerendákat — másnéven horogfákat — amelyek a szelemengerendán nyugodtak. Az ágasok ezt a szelement támasztották alá két végén, lehetővé téve, hogy a viszonylag gyenge falra ne nehezedjen nagy súly. Az épületen belül, a válaszfalaknál ugyancsak helyeztek el ágasfákat, a padlásgerendákon pedig félágasokat, hogy azok is viseljék a terhet. A két végső ágasfát gyakran mívesen megfaragták, díszítették, legszebb példányaik — Öfella Sándor és Gion Béla dokumentumai szerint — Tápiósülyről és Tápiószecsőről ismeretesek. Míg a ház hosszában fekvő, ágasokon nyugvó szelemen tartotta a tetőzetet, a födémet, vagyis a mennyezetet szintén a ház hosz- szában végighúzódó, de a végfalakba erősített mestergerenda tartotta. Ezek anyagát a szájhagyomány szerint — ugyancsak Ofella Sándor tápiószecsői néprajzkutató gyűjtötte — Szolnokról szerezték be, mert Márama- rosból a Tiszán ide úsztatták le a 15-20 méteres fenyőfákat. Az ágas- és szarufákat helyben, tölgyből termelték ki. Ä XIX. század második felében már vastagabb, erősebb sárfalat vertek, ekkor kezdték alkalmazni az ollóágasokat, amelyeket a ház két végén, a falon helyeztek el, ott tartották a szelement. Ez utóbbi gerendát a XX. század elején elhagyták, és áttértek a szarufás tetőszerkezetre. Az első világháború után nem építettek szelemenes házat. A Tápió-vidék hagyományos építkezéséről többet a „Tápió mente néprajza” (Szentendre, 1985) című kétkötetes tanulmány- gyűjteményben lehet olvasni. (t. f.) Kis faluban még a vállalkozás is nehezebb
