Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JÚNIUS 19., SZOMBAT 7 F első Szurdok. A Fruska gora lankái. Egy kiáltásra Kamenica, a régi Kamanc, keletebbre Pétervárad, vele szemben a Duna északi oldalán Újvidék. Nézem a kertet, szelíden ereszkedik lefelé a szurdok titokzatos feneke felé. Déli lejtő, reggeltől estig belesüt a nap. Igazi szőlőnek való agyagos föld. A középkorban, a török előtti időkben világhírű volt a Szerémség bora. Nemcsak legenda ez, korabeli feljegyzések szólnak róla, hogy a királyok asztalán is keresett volt ez az itóka. A régi szőlőskerteknek ma már nyoma veszett. Fölöslegessé vált az a sok-sok jogi szabály, előírás, amelyekkel elődeink évszázadokkal előbb megpróbálták rendezni a szőlőhegy életét: miként kell a hegyről lefolyó vizeket elvezetni, hogy ne mossa el a szomszéd földjét, mikor kell szüretelni, mennyi hegyvámot kell fizetni, mennyi bort a bírónak kóstolóra felmutatni... Nemcsak az akkori, az újabb kori szőlőtelepítésekből is alig maradt már. Újra és újra változik a világ. De nem néptelened- tek el a hegyoldalak, hétvégi házak, kertek épültek a valamikori szőlőtáblák helyén. Gyümölcsfákkal, veteményes kerttel, virágoskerttel próbálkoznak az új honfoglalók. Gyönyörű a kilátás. Pihenteti a szemet a távolabbi, magasabb ormok erdeinek zöldje. Az ember nem tud ellenállni a kísértésnek: újra és újra megpróbálja megvetni a lábát, pénzt, fáradságot nem sajnálva itt is kiaszfaltozza az utakat, emeletes villákat épít, idevezeti a villanyt... Sajátjának akarja érezni, ki akrja magának sajátítani a tájat. Nemcsak a talajt bolygatja meg, de az évszázadok, évezredek megkövesedett szellemét is lázadásra ingerli. Az önkényesen elzárt vízfolyások a beton alatt nyugszanak: besüppednek az aszfaltutak, megrepedeznek a házfalak, omladoznak, lemorzsolódnak a meredek bevágások. A rég volt nemzedéknek a táj arcában tárgyiasult akarata, indulata, szorgalma, verejtéke tiltakozva harcol a megsemmisítés ellen. S zomorúan, tehetelenül, már-már teljesen megtörve nézem a forróságban lihegő-fuldokló növényeket. Bármit teszek, bármit tettem értük a nyáron, mind hiábavalónak bizonyult. A világ, amit megpróbáltam fölépíteni, menthetetlenül összeomlik. Kilátástalan küzdelem. De nem először érzi itt, eme ég alatt a szörnyű kiszolgáltatottságot az ember. Váradi Péter jut sokszor eszembe. Micsoda megkeseredett elszántsággal küzdött a pápánál az apátsága birtokait bitorló idegenek ellen! A sorozatos kudarcok sem csüggesztették. Kitartása végül eredBurányi Nándor A megváltó esó mire ideér... ménnyel járt, (átmenetileg legalább) elégedett lehetett. Megfogyatkozó erőm ebből a sikerből táplálkozhatna. Hónapok óta nem esett. A forró napsütés kiégette a vete- ményt, fonnyadnak, kókadoznak a cserjék, bokrok is. Tegnap délutánra beborult, de mint már annyiszor, a növények szomjasak maradtak, Az öt-hatéves kis lucfenyők sorra kiszáradtak, hiába próbáltam menteni őket. Amelyeket Vereckétől hoztam, közülük kettő még él, az ivóvizemmel is őket öntözöm, mégis egyik kezdi már hullatni a tűjeit. Tavaly kiszáradt egy, gondoltam, a megmaradtak talán megszokták az itteni száraz meleget. Ki hitte, hogy egy még aszályosabb nyár következik? És az lett éppen. A hihetetlen. A mikor a legnehezebb volt, az ember akkor sem adta fel itt a küzdelmet. Aki az embertelenségben ember tudott maradni, az a megfogyatkozott kis csapat — Hunyadi János vitézei, Kapisztrán János parasztjai — megpróbálta a lehetetlent: a török túlerővel szemben megvédeni a bölcsőhelyet. Hordtam a vizet, öntöztem a fenyőcsemetéket, de a magas Kárpátok párás északi levegőjét nem sikerült a Fruska gora lejtőire varázsolnom. Felmérhetetlenül sok vér folyt el az évszázadok során a lankás szerémségi tájon. Sirmiumban (Szávaszentdemeter, Sremdea Mitrovice) ma ezrek csodálják a római birodalom korabeli paloták romjait, mitsem gondolva azzal, hányán pusztultak el a légiósok kegyetlenkedéseitől. De nem volt erre köny- nyebb az élete a földművelő népnek a XV. századi huszita megmozdulások idején sem. Sehol sem pusztított kegyetlenebből a parasztlázadás, de a megtorlás sem követelt több ártatlan véráldozatot, mint éppen ezen a földön. S milyen lehetett az élete azoknak, akik a mohácsi vész előtti hetekben sem csatlakoztak a menekülőkhöz, akik kitartottak itt az utolsó napig, bármilyen kilátástalannak látszott a helyzetük... Távolról, Szlavóniából idehallatszik az ágyúdörgés, az elmúlt évszázadok hódító, lázadó, megtorló csapatainak határtalan kíméletlensége után most újra minden korábbit felülmúlni akaró pusztulás fenyeget; a robbanások mintha napról napra közelednének. Hihetetlen, hogy hozzánk is átcsapjon a háború lángja. De lehet, ez is hihetetlennek tűnik, hogy mire legközelebb kijövök, hiába keresem, lecsúszott az egész kert a szakadék mélyébe. Nem ritka erre a földcsuszamlás. Amitől féltünk, s ami megtörtént, azt is hihetetlennek tartottuk. A tanulság hát: menekülni, amíg lehet. Vagy mégsem? Rémképek csak, amiket látok? Tanácstalanság. Az vár ránk. ami Vukovárt is elérte, a teljes megsemmisülés? Ez a kérlelhetetlen valóság. S hogy ez nem következik be, minden ilyen reménykedés eleve hiú és csalárd? Az itteni városokban hiába keresnénk ezeréves épületeket, túl gyakoriak voltak a véres pusztítással járó változások; az álmok, amiket a régi korok embere nagy erőfeszítések árán életre keltett, amikre a legbüszkébb volt is, lerombolva, megsemmisítve, nemegyszer megszégyenítve kényszerültek a föld alá (jeltelen temetőkön taposunk), ezek megtiport szelleme hábo- rog most a régi szorgos elődökhöz méltatlan, tékozló utódokkal szemben. Mellettem a tranzisztor, semmi biztató hír, egész Boszniában tovább dúlnak a harcok, a menekültek újabb ezrei érkeznek hozzánk, etnikai tisztogatás... Várom, hogy mérséklődjön a hőség, hogy estefelé megöntözzem, amit még érdemes. Az alma megfonnyad a fán, a tőkén savanyún aszalódnak a szemek. Reményt vesztve, szorongva kémleljük az eget, de az esőt ígérő fekete felhőket továbbsodorja fölülünk a szél, s csak a magasan elhúzó gépek csillognak a verőfényben. Kevés a kannákban felhozott víz, szinte semmit sem ér. Okosabban tenném talán, ha hagynám az egészet, s mennék fürödni a Dunára, mint teszik mások is. És mégsem! Nem tudom lemondva átengedni a kertet a pusztulásnak. Minden kis növény egy külön élet az én életemnek egy része, rajta keresztül teszem részemmé a földet, a hegyoldalnak ezt a részét. A múltban azok jártak jobban, akik megérezve a veszélyt idejekorán szedték a sátorfájukat, s értékeiket is mentve biztosabb helyre költöztek. Mitsem törődve bölcsőhelyük sorsával. Akik meg áldozatot is vállaltak és hoztak érte, végül (mindent hátrahagyva) menekülniük kellett: az elszánt huszita felkelők Moldváig meg sem álltak, Dózsa parasztjait kardélre hányták... arcaik vereséges tanulsága, az utókornak, amit hátrahagytak — lehetetlen, hogy az nem a bátor helytállást, hanem a gyáván elmenekülést sugallja! Már ezért is: ami eddig senkinek se sikerült, megpróbálni csak azt érdemes. Fogom a kannákat, megyek, nézem a csemetéket, amelyek leginkább szomjaznak, azoknak jusson legalább. Nem hagyhatom magukra őket. A megváltó eső, mire ideér, addig kibírják legalább... H; E bben a sorozatban eddig azok az írók, költők, képzőművészek életútjának vázlatos értékelését adtam közre, akik életük teljességével szolgálták a magyarság ügyét. Émberi sorsuk során voltak gyöngesé- gek, megingások, megszomo- rodások és válságok, de hitük, tartásuk, akaratuk mindig a nemzet érdekében munkálkodott, s a hazát szolgálta. Voltak a virrasztók között aztán olyanok is, akik a tehetséget, az Istentől kapott tálentu- mot, sajnos tudatosan, az árulások piacán gyümölcsöztet- ték. Munkámban teljességre törekvés nélkül vállalkoztam a megmérésekre, ám nem hagyhatom ki azokat, akik egy sorban voltak a többivel, de kicsinyes emberi hibák, a pénz és hatalom szerelme félrevitték őket, s a rájuk bízottat kiárusították. Előbb az eszmét, később a sorstársakat hagyták cserben s idegen pénz és érdek szolgálatában silányodtak értékvesztettre. A Viharsarokból, a legnagyobb magyar faluból, Orosházáról indult Darvas József. A felkészülés során ugyan a szegénység kosztján mégis eljutott a tanítóképzőig, amely már alacsony grádics volt, s a többiek között, kiemelkedést jelentett, kirítt a sorból, s elválasztódott azok táborából, akik elindították. Nem azt jelenti ez, hogy nem volt szabad tanulni, művelődni. Dehogy! Hiszen Veres Péter született intelligenciában, felkészültségben, olvasottságban túlnőtt neves egyetemi tanárokon, de hovatartozását a hatalmas tudás sohasem befolyásolta. „Mi nem lehetünk egyetlen nép, így a magunkéi körében sem lejjebbvalóbbak másoknál.” így summázott a táborról, a népből támadt seregről, akiknek tulajdonságait, javait, lelkiekben való gazdagságát jól ismerte. Rangsort ugyan nem kívánok állítani, de Darvas József messze volt a többiektől, ami a tudást illeti. Az elhivatottság és tehetség számára is adott volt, s úgy is indult, mint jó szemű, igaz ítéletű, népért kiálló és szenvedni kész tanítvány, aztán állhatatosságban megingott, s a hatalom kenyeréért mindent és mindenkit otthagyott. Szabó Páltól tudom. Az Andrássy út 60-ban tartották fogva, teljesen ártatlanul, s kijuttatott valamiképpen néhány sort az eszmetársnak, az akkor már megbízott, de titkolt befo- gottnak. ,Jde jutottam, segítsetek!” Darvas legyintett; „egy darabig jó helyen vagy ott!” Esztendők múltán a Parlament folyosóján Darvas József szólt szerényen, de mégis némi kritikát hordozón Kádár Jánosnak. Hát idejutottunk? Arra vonatkozott a kérdés, hogy adósság- állomány, hazai elégedetlenség, röviden: nincs minden rendben. Kádárt felpaprikázta, sőt felbőszítette egy másodrendű kommunista megjegyzése és a folyosói megjegyzés után szólásra emelkedett, s szokatlan méreggel és hangon utasította vissza a képviselőtárs megjegyzéseit oly módon, hogy ebben az örök kegyvesztettség is benne volt. Más alkalommal a Kortárs című folyóirat rossz utakra tévedt szerkesztőinek (az eseménynek egyik szenvedő alanya voltam!) megidézésekor, Aczél György úr teljhatalmú irodalmi és művészeti biztos jelenlétében Darvas Józsefet kérdezték. A Kortárs az írószövetség folyóirata, az írószövetség elnöke miért nem gyakorolja az ellenőrzést a szerkesztőség munkája fölött? A vésztörvénykezésen részt vettek Király István, Szabolcsi Miklós, Tóth Dezső, Pándi Pál nagy hatalmú bolsevik intézők, az írószövetség elnökével. A felvetett kérdés az előbb említett irodalmi biztosokat azonnal támadásra buzdította, s a szerkesztők mellett az író- szövetség felelősségét ők is azon nyomban elemezni kezdték. (Egyébként a politikai elhajlást a szerkesztőség abban követte el, hogy életük fogytán és alkonyán a népből jött nemzedék addig mesterségesen elhallgattatott alkotóinak teret nyitott.) Visszatérvén az eredeti kérdésre Darvas József ott mindenki előtt gondosan és részletesen kifejtette, hogy semmi köze sincs a folyóirathoz, minden politikai botlásukért egyedül a szerkesztők a felelősek. Ő maga is helyteleníti a vakvágányt, amelyre a lap futott, különben is azért vagyunk együtt, hogy megfelelő súlyú figyelmeztetésben részesítsük a szerkesztőket. A figyelmeztetés néhány héten belül elhangzott. A főszerkesztőt leváltották (Simon István), kinevezték a politikailag legmegbízhatóbb, legalkalmasabb személyt, aki irodalmi, politikai, biztosi rátermettségéről előtte már bizonyított (Kovács Sándor Iván), én magam pedig azonnal kiléptem a szerkesztőségből. A szövetséget, amelyet előtte kötöttünk Darvas Józseffel ugyanúgy mondta föl, mint a Nemzeti Paraszt- párt sorsosaival vállalt egykori szerződést, igaz ott és abban, az árulás országvesztés értékű volt. És itt támad a kétely, a sokáig nehezen megérthető valóság! Elindult a Szakadék drámájából a Vízkereszttől Szilveszterig remekművű riporteri éleslátásból, a Gyújtólencse felvillantó írói publicisztikájától a Magyarország felfedezése apostoli munkásságából valaki és felaprózza életét, felváltja tehetségét, s emberi tekinteteket elkerülő politikus lesz. A szakadék tátongó. Fiatalkori életműve a szegény emberek, a kiszolgáltatottak állapotáról készített megrázó felmérések sorozata, a beérkezett író, a megha- sonlott ember vergődésében kiizzadt írások létrehozója. Ilyen kettősséget nem lehet elhordozni csak a minden érték nélkül való embernek. Még súlyosabb mindez, ha már előtte ott áll nem próbálkozásként a megmért alkotásokban kibontakozott ígéret, amely megkereste már helyét a többiek, a vele egy küldetést járók között, s & meggyő- ződéstelen szívvel, elvesztett szavakkal, hamis ízzel kínlódva megcsinált kötetek a tegnapiakkal perben állnak. Lehetetlen Szárszóról együtt indulni azokkal, akikről már tudja: holnap pártparancsra kilép közülük. Ebben a tudatban csak pusztulni lehet, s ennek a szellemi leépülésnek a bizonyságai a pártállam szolgálatában létrehozott könyvek. Görcsös bizonygatások az eltorzított szocialista képzelgésről, amelyből tudjuk, világot fenyegető katonai diktatúra lett, amelynek megsokasodott hazugságai maguk alá temették a szovjet birodalmat, alávetett, meggyötört keleteurópai kis országaikkal egyetemben. (Csak a csoda mentett meg bennünket, hogy romok alá kerüljünk!) Ezt a hazug ideológiát szolgálni Isten áldott tehetséggel indultán egy írónak: csőd, bukás, elítéltetés. Senki, soha nem fogja olvasni Darvas József műveit, prózáját-drámáit legfeljebb azzal a határkőnek számító munkával, amelynek címe: Város az ingoványon. Aztán nincs többé író, tiszta látású friss újságíró, riporter, helyébe telepedett a miniszter, akire a művelődés ügyeit osztotta a hatalom. S ebben az állapotban nála többet ártó minisztertárs csak a még söté- tebb árulásokkal vádolható Ortutay Gyula volt. Mindenesetre ők ketten végezték a legsötétebb megbízatást, a magyar népi-nemzeti szellem és hagyomány megbénítását, megbélyegzését, s mint útban álló akadály eltávolítását, mely szerintük is feleslegessé lett. 1956-ban a forradalmi napok egyikén a bujkáló, minden szem elől elhúzódó Darvas olyan ifjak útjába került, akik dísztelen pályafutását jól ismerték. Nyilatkozatot szerkesztettek hirtelenjében, amelyben ez volt: Én Darvas József író, az elmúlt idők alatt Rákosi Mátyás talpát nyaltam hűségesen. Ez a lecke sem segített. Rákosi után Kádár következett, akit még nagyobb hűséggel, odaadással szolgált egyetlen megjegyzésig, amiért kegyvesztett lett, s amely után már csak a gyors hanyatlás maradt hátra, s ennek esztendeiben már megjegyzésekre sem futotta a gyalázattal és megalkuvással vállalt sorsban-életben, amelynek eredője az árulás volt. „Sok mindennek lehet lenni az életben — mondta ke- -mény igazsággal Veres Péter, de rongy embernek lenni nem lehet. Itt az élet nem tűri meg a rongyemberséget.” Ennél igazságosztóbb szavakkal nem lehet találóbban jellemezni a darvasi' életutat, amely a virrasztók sorsvállalásával indult, s a megvetettek elfelejtésével végződött. Ebbe a sorozatba azért kellett mégis feleleveníteni őt, s még hasonló életívű társát, hogy a tisztánlátás érvénye el ne kerüljön bennünket. Meg kell tanulnunk látni, hogy ítélni tudjunk. Az ítélet a megtisztulás eszköze, nélküle hajlamosak lennénk az engedékenységre. Most nem ennek van itt az ideje. Fábián Gyula Virrasztók
