Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-18 / 140. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JUNIUS 18., PENTEK Akié az ifjúság... Az „árvák” védelmében! ...azé a jövő — tartja a bölcs mondás. Hát igen, van benne valami. Ugyanis, ha pl. 1970—75-ötvesz- szük .jelennek”, akkor napjaink a ,jövő” és az ijfúság valóban azoké, akik akkor — és már évti­zedekkel korábban — birtokba vették a lelkét. Habár nem pon­tosan úgy, ahogy annak idején elképzelték, de annyira igen, hogy a felnőtt ifjúság ma a leg­jobb esetben is közönnyel, ér­dektelenül hallgatja a nemzeti­keresztény értékeket számukra közvetíteni próbáló öregeket a hasonló gesztussal tolja el magá­tól az ilyen olvasmányokat, iro­dalmat. A rosszabb eseteket már meg sem említjük. Nos, ebben a történelmi-politi­kai szituációban minden józan ítéleti és az ifjúságért magát fe­lelősnek érző értelmiségi, litera­tus magyar azt gondolja, mond­ja, hogy nosza hát lássunk mun­kához: adjuk meg ifjúinknak — s ezáltal a nemzetnek — mind­azt, amit 45 éven át elvettek tő­le, letagadtak előtte, leplezzük le mindazt a hazugságot, amivel négy évtizeden át fertőzték, hogy meglelhesse a maga ma­gyar-magát, visszatérhessen ősei keresztény erkölcsiségéhez, szokásaihoz, hagyományaihoz, hogy ne bámuljon, mint a ba­rom, ha megkérdezik tőle, vajon mit ünnepel ő karácsonykor vagy húsvétkor. (Nota bene: most, 1993 pünkösdjén java-fel­nőttek tömege sem tudta, hogy mit kapott vissza pünkösd má­sodnapjával, s hogy ez ünnepet évtizedekkel ezelőtt rabolták el erőszakkal szüleiktől.) Igen: újra el kell magyarázni száz- és százezer fiatalnak, hogy miért európai, hogy magyar és hogy szülei — de inkább nagy­szülei — valamely keresztény egyházfelekezet tagjai voltak és félelemből, megalkuvásból, gyengeségből hagyták cserben templomukat — és lelki hazáju­kat is. El kellene mondani nekik fél évszázad magyar és kelet-eu­rópai történetét s azt is, ami előtte volt. Visszafele kell tekin­teni, hogy elindulhassunk előre. Ez volna hic et nunc az iskola dolga. (De már az óvódáké is!) Ehhez kellene tervet csinálni, ami azért nem olyan ördöngős dolog, hiszen csak át kellene te­kinteni a békebeli iskola- és tan­rendet, továbbá meg kellene jól, alaposan nézni azokat az öregje­inket, akiket még azok az elemi iskolák, polgári iskolák, gimná­ziumok, líceumok és különböző rendeltetésű tanintézetek nevel­tek! A mai korhoz való illeszke­dés a kisebb gond — az oktatá­si-nevelési tartalom viszont lét­kérdése a nemzetnek. Egyszóval azt hinné az em­ber, hogy épeszű társadalomban ez nem is képezheti vita tárgyát — hiszen lélekben is fel aka­runk szabadulni. Vagy nem?... Ehelyett mit látunk? Hónapok óta folyik egy szerencsétlen vi­ta, melyben az egyik fél leg­alább egy minimális és egyetem- leges nemzeti oktatási alaptanter­vért küzd, a másik viszont min­dent elkövet, csakhogy kilúgoz­za ebből a tervből ami arra utal, hogy Magyarország ifjúságá­nak, Szent István „unokáinak” akarunk lelki otthont teremteni. Nehogy valaki félreértse: a pe­dagógus-szamurájok küzdelme nem szakkérdések tárgyában zaj­lik igazából. (Ebbe egy újság­cikknek sem illene nagyon bele­szólni.) A harc a lelkekért fo­lyik. A világnézeti semlegesség trójai falovát a nemzeti oktatási­nevelési törvénybe becsempész­ni szándékozók elképzelése sze­rint ez az a hídfőállás, amelyből kiindulva támadást lehet indíta­ni a nemzeti szemlélet és a ke­resztény kultúra és erkölcsi vi­lág ellen — általánosságban. Hi­szen lépten-nyomon ezt halljuk: világnézeti semlegességet kell az iskolarendszerben teremteni, ergo: száműzni kell a hit- és er­kölcstant, továbbá hogy milyen káros is az a fránya hazafias ne­velés. (Parlamenti képviselő mondta!) Mintha csak arra kér­nénk a rózsát, hogy ne illatoz­zék, a jó szabolcsi almát, hogy dobja el magától aromáját... Hát akkor mire neveljen az isko­la?!... Ugyanis, amit a fent jel­zett nihilista program követel, azt bolsevikjaink az elmúlt évti­zedekben végrehajtották. (Ép­pen ezért hirdethetik KISZ-lelkű Fideszes ifjaink, SZDSZ-es fel­nőttjeink a jelzett vakulj-magyar diákprogramot, hiszen ez van be­léjük programozva, ahogy Pes­ten mondják: ab start. „Se Istene, se hazája” — ez a meghatározás valamikor olyan embereket jelölt, akiknek élet­programjából minden magasren­dű eszmeiség, erkölcsiség, min­den önmagán túlra mutató transzcendencia hiányzott. Az ilyen ember szélsőséges indivi­dualitásában élt mint az állat, akár jól ment sora, akár nem, akár jó képességei voltak, akár gyatrák, akár milliomosként vé­gezte, akár a menhelyen. Nem akarok ún. szakkérdé­sekbe belekotyogni, ámde az, hogy a jövő Magyarországa szá­mára magyar ifjainkat mivé óhajtjuk — mivé óhajtják — ne­velni, az nem közömbös. Cete- rum censeo... világnézeti semle­ges oktatás nincs. Szabad, plura­lista, demokratikus oktatási-ne­velési rendszerek vannak — le­hetnek. Ez utóbbiban a családok saját hagyományaiknak, vallá­suknak megfelelően taníttathat­ják, neveltethetik gyermekeiket. Csupán a feledékenyek emléke­zetének felfrissítése érdekében említem meg: hazánkban — mi­előtt az elvtársak hozzáláttak volna szellemi likvidálásához — a lakosság 90%-a valamely keresztény hitfelekezethez tarto­zott és ehhez a szociológiai tény­hez igazodott a hazai oktatási és iskolarendszer az óvodáktól a középiskolákig. Mind a demok­rácia, mind a liberalizmus értel­mében ez — úgy gondoljuk — helyénvaló és ezért nem értjük jelenlegi liberálisainkat, ti., hogy miért tolják az erkölcsi né­pirtást szorgalmazó bolsevisták szekerét. (Vagy netán úgy vélik: ha már egyszer megtörték a nemzet erkölcsi gerincét és egy­ségét — annál jobb? ...és nekik már csak a közoktatási és erköl­csi status quo-ért kell fáradozni­uk?. .. (Végül még egy emlékez­tető: akik ma azon sopánkod­nak, hogy az egyázak visszaké­rik (és néha-néha kapják) egyko­ri iskolahálózatuknak töredéke­it, és aggódnak az ezekben a tan­intézetekben dolgozó pedagógu­sok szakmai-lelkiismereti sza­badságáért, gondoljanak arra, hogy 1948—50-ben a lakosság 90%-ának akarata ellenére a bol­sevisták kirabolták és megerő­szakolták az egész akkori ma­gyar iskolarendszert; hogy taní­tók, tanítónők és tanárok tízezre­it kergették lelkiismereti válság­ba a kenyérkereset és a szakmai becsület közötti választás ke­gyetlen dilemmájába, hogy száz és száz tanítónő, tanárnő, tanár lett idegbeteg vagy öngyilkos, mikor kötelezővé lett — diák, szülő és oktató akarata ellenére! — a Pokol tanainak oktatása. Erre is szíveskedjenek gondolni a ma jajongói, akikből annak idején a bolsevizmus sikerrel űzött ki mindenféle értékérzé­kenységet. Némely hazafiság okozta Fi- desz-komplexusban szenvedő honatyának pedig bátorkodom a figyelmébe ajánlani egy hazafi­as pszichiátert, egy bizonyos dr. Petrovics Sándort. Ő így véleke­dett erről: Szent hazaszeretet, mibe mártsam toliam? / Hogy di­cső képedet híven lerajzoljam, / Oly híven, oly szépen, / Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, / Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi / magyar kebe­lében. (A magyar inakhoz) Kajetán Endre A Mérleg utcai pártbázisról Szépvölgyi Zoltán egykori ta­nácselnök székébe átülő Demszky Gáborról közismert, hogy „csupaszív” ember. Olyany- nyira, hogy tanácselnöki, bocsá­nat. főpolgármesteri pályafutását alig három esztendeje azzal kezdte, hogy kiszáguldott a Kele­ti pályaudvarra. Úgymond, némi vigaszt akart nyújtani a hajlékta­lanoknak. A jóságos „Moha bácsi” sze­repkör akkor — mint az közis­mert — vereséget hozott a mada­ras-párti „csupaszív” embernek. No de semmi baj. Őrá senki sem foghatja azt, hogy nincsenek az ország első városában élő embe­rek érdekeit szolgáló új ötletei. Talán a Mérleg utcai elv-társai segítettek, esetleg magától jött rá: Budapest közlekedésében sok a hiányosság, változtatások­ra lenne szükség. Természetesen a legjobb szándék vezérelte, ami­kor az általa irányított fővárosi közgyűlés tagjainak többsége, mint a- régi szép( völgyi) időkben megszavazta a tömegközlekedé­si díjak emelését, amit aztán többször „sikeresen” megismé­teltek. Tanácselnökünk, bocsánat, a főpolgármester közben azzal is belopta magát az emberek szívé­be, hogy az idegenforgalmi sze­zon kezdetén, a Környezetvédel­mi Világnap alkalmából, javasla­tára úgy „megbolondultak” a bu­dapesti közlekedési lámpák, hogy még egy, a mogyoródi ka­nyarban jeleskedő Forma-—1-es pilótának is dicséretére vált vol­na, ha autójával eljut a belváros egyik útkereszteződésétől a má­sikig. Az egyszerű, földhözragadt embereknek ez több órába került. De hagyjuk a múltat, ennek a dolognak immár két esztendeje. A „csupaszív” ember és hivatala is mélységesen hallgatott akkori­ban az egészről. Talán csak nem azért, mert politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki szájára vette a közelebbi s távo­labbi rokonait? Ki tudja. Az is le­het, hogy már formálódtak a ta­nácselnöki, bocsánat, főpolgár­mesteri új közlekedési ötletei, így lehetett, mert azóta is ékes magyarsággal emlegeti sok-sok póruljárt ember azokat, akik a „hivatalos” autólopásokat ki­agyalták. Pedig milyen kár, hi­szen egy járművektől mentes vá­rosban mennyivel tisztább lenne a levegő, nem történne annyi bal­eset, s az utcák is oly üresek len­nének, mint mondjuk az ötvenes években. Nos, ez nem a „nosztalgiázá­sok" ideje. Bár, ha jobban bele­gondolok, talán annak is van némi szerepe, hogy üzleti szem­pontból nem éppen veszteséges vállalkozás az utcákon „árválko­dó” autók biztos helyre szállítá­sa. Talán ettől a nagy lendület és lelkesedés? Tény, hogy ma már nem kell tilos vagy rossz helyen parkolni ahhoz, hogy szállítójár­műre kerüljön egy-egy kocsi, amelyet később a tulajdonosa csak súlyos ezresek leszurkolása után láthat viszont. A túlduzzasztott létszámú fő­városi hivatal, s annak önmagu­kat a milliókkal jutalmazgató ve­zetői által támogatott szállítókat immár mit sem érdekli, hogy van-e tiltó tábla, zavatja-e a köz­lekedést vagy bárkit az utcán lévő kocsi, viszik ha már éppen ott jártak. Még arra is fittyet hánynak, hogy egy kórház előtt, vagy mellett találják azt. Betegé, orvosé a jármű? Nem lényeges. így történt június 10-én, dél­előtt 10 órakor a belvárosban a Mária utcai klinika bejárati par­kolójánál is. Az egyenruhás se­géderő, miután cinkoskodó jóin­dulatáról akart biztosítani: sze­rencsés vagyok, mert késik a szállítójárművük, megszégyenül­ve távozott, amikor megtudta, hogy egy vidékről érkezett beteg alól akarta kilopatni a négykere­kűt. Uraim, talán a gyógyító intéz­mények több tiszteletet érdemel­nének! Csitári János A z ukrán szerződés vitájában többször is el­hangzott, hogy az romantikus, nosztalgiá­zó nemzetiek és józan, a tényekkel számot vető reálpolitikusok közt zajlik. Nos, hadd álljon itt csak néhány olyan pragmatikus megfontolás, vi­tathatatlan tény, amely a reálpolitika szintjén iga­zolja a .romantikusokat”. Igaz, a vitában már nem lehetett jó döntést aján­lani. A frakció s a KMKSZ egyetértését nélkülöző, előkészítetlen beterjesztés s a kész tények produká­lása miatt beállt kényszerhelyzetben csak rossz és még rosszabb megoldás létezett. A kevésbé rossz, a ratifikálás megtagadása két­ségtelenül viszonyunk elkerülhetetlen megterhelé­sét jelentette volna. De miután a szerződés Ukraj­nának legalább annyira érdeke, mint nekünk, a ritu­ális huzavona és diplomáciai csatározás után min­den bizonnyal megszületett volna az általunk is tel­jes szívvel támogatható változat. A végül is bekövetkezett elfogadás a rosszabbik megoldást, a válság állandósulását jelenti: prece­denst a többi utódállam számára. (Pedig elutasító álláspontunk indokolására ele­gendő lett volna a helsinki szerződésre támaszkod­ni, amellyel ellentétes, eltérő szövegű másik, érte­lemszerűen nem köthető a megkülönböztető szán­dék látszata nélkül.) Most majd megindul a — már csatasorba is állt — érintett szomszédok rohama. Zsarolhatóvá vál­tunk, mert ugyan mivel magyarázzuk majd a disz­kriminációt: Kárpátaljára nem tartunk igényt, de a többi elcsatolt területre igen?... — ez lesz a vád! „Ezsau ezt mondta: „Én úgyis folyton a halál szélén állok, mire való nekem az elsőszülöttségi jog?"... Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot. ” (Móz. I. 25.) A 2. pont azért is egyoldalú, fölösleges gesztus részünkről, mert a 40 milliós Ukrajnának nincs A remeny szabadságjoga „Amely nemzetnek nincs történelmi étvágya, annak a történelem nem főz ebédet. ” (Kossuth Lajos) félnivalója a mi agressziós szándékainktól, leg­feljebb erkölcsileg aggaszthatja az, hogy Kárpát­alja ilyen totális birtoklására se történelmi, se ele­gendő etnikai indoka nincs. Ezért volna fontos a megegyezés. A megelégedett állampolgárok jó közérzete többet ér minden szerződésnél. Ez a terület ugyanis ezerszáz éves történel­münk során Magyarország integráns része volt; csak a trianoni diktátum szakította el az anyaor­szágtól és ítélte oda — érthetetlen módon — Csehszlovákiának. A Csehszlovák Republika első felbomlása után, Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, majd a második világháborút követő párizsi dik­tátum a Szovjetunióhoz csatolta. Azonban a Szovjetunió is felbomlott s Ukrajna nem a Szov­jetország utódállama!... De nem csak a történelmi jog hiányzik, a la­kosság nemzetiségi összetétele se indokolja Uk­rajna birtoklási jogát. Ukránok ugyanis elenyé­sző számban, nem mint őslakók, hanem a sztáli­ni betelepítések eredményeként élnek, főleg Kár­pátalja nagyobb helyiségeiben. Mindez nem azt jelenti, hogy most területi követelésekkel kelle­ne föllépnünk. Célunk éppen a határok légiesíté­se, jelentőségük csökkentése valamennyi nemze­tiség, kisebbség önkormányzatának, kollektív jo­gainak biztosítása revén. Azonban egyoldalú en­gedményünknek ilyen ellentételezése nincs — hi­ába állítják ezt egyes érdekeltek. Puszta, üres ígéreteken, szándéknyilatkozato­kon kívül mást nem kaptunk. („Felek intézkedé­seket tesznek a szükséges kedvező feltételek ki­alakításának elősegítése érdekében... Felek fi­gyelembe veszik a nemzeti kisebbségek törvé­nyes érdekeit és megteszik a szükséges intézke­déseket. .. Ezek az intézkedések az egész társada­lom érdekeit szolgálják...” stb.) Ilyen általánosságban mozgó ígéretekkel — még ha azok jelen esetben jószándékúak is — tele van a padlásunk! Az autonómia megadását bezzeg Kravcsuk elnök határozottan megtagad­ta! Miért akkor a nagy lelkesedés? A gyulafehér­vári dekrétum és Ceausescu alkotmánya sokkal többet ígért annak idején! Most egy újabb szép ígéret balekjeivé váltunk volna? De még egy konkrét tényeket tartalmazó ki­sebbségi statútum is csak akkor lett volna elfo­gadható, ha nemzetközi garanciák biztosítják. A nemzetiségi jogok megvalósulása pedig feltétele a szerződés érvényességének. Ennél alább nem adhattuk volna! Mert ha most nem is vagyunk olyan helyzet­ben, hogy érdekeinket maradéktalanul érvényesí­teni tudnánk, a történelem útjai — amelyek trendje most a népek önrendelkezése felé tart — kiszámíthatatlanok. 1920-ban se gondolhatott senki komolyan a majdani müncheni, bécsi, vagy akár jaltai döntésre. Habsburg Ottó éppen a szerződés kapcsán nyi­latkozta, hogy a történelem nem ismeri a megvál- toztathatatlant, az örök határok fogalmát. A remény a legfőbb megtartó erő. Feladása a jövő feladását jelenti. Az igény, tőke a tárgyalá­son. Oktalan elpazarlása bűn. Vladimir Zsirinovszkij, az orosz Liberáldé- mokrata Párt elnöke szerint: „Ami a nyugati ha­tár kérdéseit illeti, mi támogatjuk Magyarorszá­got a Romániával folytatott, Erdélyt illető vitás kérdésekben. Ugyanúgy vélekedünk a Kárpáton túli területekről. Ha felmerül a román—moldáv egyesülés kérdése, akkor el lehet gondolkozni az erdélyi magyarok problémáján is.” Távol álljon tőlem az irredentizmusra buzdí­tás gondolata, de éppen ezen aspirációk élessé válását megakadályozandó kell a nemzetiségi, ki­sebbségi kérdéseket közmegelégedésre rendezni — s az alapszerződést csak ezek függvényében aláírni. Mert Ukrajna súlyos válságban van, miniszter- elnöke lemondott. Mi lesz,, ha az utód másként értelmezi a nekünk tett, igen általános érvényű ígéreteket?... S ha netán Zsirinovszkij-féle kor­mány alakul?... Verjük falba a fejünket? Vagy mi lesz, ha ne adj' Isten nálunk kerül uralomra egy liberális kormány? Az se fogja precedens-ér­tékűnek tekinteni a szerződés második pontját? (Éppen a szavazás után mondta nevetve egyik prominens képviselőjük a parlament folyosóján: „A precedens megvan. A különbség csak az, hogy ti nem akartátok, de mi ezt akartuk!”) Végül: a ratifikálással cserben hagytuk Kárpát­alja legnagyobb nemzetiségét, évszázadokon át hű társainkat, a ruszinokat, akiknek autonómia- törekvését egyesíteni kellett volna a miénkkel. Csak így lehetett volna esélyünk a sikerre. Ezt a történelmi esélyt most aprópénzre váltottuk — eljátszottuk! S megkockáztatjuk, hogy a keserű­en csalódott ruszinok esetleg Szlovákia felé tájé­kozódnak. F ranklin Benjámin mondta volt: „Aki fel tud adni egy nagy és lényeges szabadság­igényt egy kis és ideiglenes biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.” Amiért annyian az életüket áldozták — mi most feladtuk a remény törvényes szabadságjo­gát. Ki adja majd vissza nekünk?... Bogdán Emil

Next

/
Oldalképek
Tartalom