Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-16 / 138. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. JUNIUS 16.. SZERDA i Pusztavacsi mozaik Itt járt a herceg unokája „Magyarország közepe” — olvasom Pusztavacson, a falu­ból kifelé mutató útjelző' táblán. A település szélén való­ban feltűnik egy gúlatorony egy fákkal körülvett nagy rét közepén. A fasor mellett parkoló, a környék elhagyatott. A mintegy 20-25 méterre lévő' építményhez tartok az itt- ott térdig éró' fűben kitaposott ösvényen. A torony vi­szonylag jó állapotban van, az alatta, középen lévő' kő­tömb — amelybe bele van vésve a hely pontos földrajzi meghatározása, ami egyben Magyarország földrajzi kö­zéppontja — töredezett. A régi idők emlékét idézi. Persze, ezek az idők — még egy emberöitőnyi időszakot fi­gyelembe véve is — nem vol­tak olyan régen. Csak annak tűnnek a nyolcvanas évek ele­jén rendezett Képes Újság fesztiválok. Azóta a ..lapgaz­da”, a Hazafias Népfront meg­szűnt, a fesztiválok elmarad­tak. Pedig a hely, a környezet kiválóan alkalmas volna arra, hogy nyári táborozások kereté­ben a fiatalok hazafias érzel­meit táplálják. Ehhez azonban némi pénzre, támogatókra, öt­letekre volna szükség. * A hely elhanyagoltságát meg­említem Laczkó János polgár­mesternek, akit az irodájában kerestem föl. — Addig nem lehet előbbre lépni — szögezi le —, amíg a Természetvédelmi Felügyelő­ség, a terület kezelője nem en­gedi át a kezdeményezést az önkormányzatnak. Mert mi szí­vesen hasznosítanánk, jó vol­na például autósmozinak is... Nincs ismerőse, aki tudna segí­teni ebben? Pusztavacs egyébként, mint annyi más település, az utóbbi egy-két évben — a polgármes­ter értékelése szerint — fejlő­désnek indult. Azelőtt, meséli, a lényeges dolgokat a társtele­pülésen, Örkényben intézték. Igaz, Pusztavacsnak szerencsé­je is van, iskolája a kényszerű házasság ellenére is megma­radhatott. — A választások előtti húsz évben nem volt gyarapodás a falunkban — így a polgármes­ter —, az utak sárosak voltak, nem volt vezetékes vizünk, se gázunk, telefon is csak né­hány. Ezért aztán most hatal­mas munkát kell végeznünk, hogy behozzuk lemaradásun­kat. S már veszi is sorra a tenni­valókat, illetve az eredménye­ket. A legsárosabb utcákat le­fedték kaviccsal, lehetővé tet­ték, hogy a fogorvos legalább hetente kétszer rendeljen a fa­luban, s már nem jár be Dabas- ra az, akinek a gyógykezelésé­hez a laboratóriumot is igény­be kell venni. Most a legfonto­sabb megoldandó feladat Pusz­tavacs iható vízzel való ellátá­sa. — Mert bizony erősen va­sas, nitrátos a vizünk^— foly­tatja Laczkó János. — A fogor­vosi rendelőben is csak ne­gyedszene sikerült olyan mi­nőségű vizet produkálni, ami aztán megfelelőnek bizonyult. Ha ezzel megleszünk követke­zik a gázvezeték építése. A fa­lutól négy kilométerre halad el a fővezeték, a környéken már mindenütt van vezetékes gáz. Mi azonban valahogy kimarad­tunk... — Miért? A miértre azonban nem tud választ adni a polgármester. Azt azonban biztosra veszi, hogy a lakók nagy része ki tud­ná fizetni azt a több mint tíz­millió forintot, amibe a terv megvalósítása kerülne. Ezt támasztja alá az is, hogy Pusztavacson az 1560 la­kóból összesen ketten kapnak állandó szociális segélyt. Mun­kanélküli is alig-alig van, a gazdasági átalakulásnak ebben a faluban már nemcsak az ár­nyoldalai érezhetőek: a Poli- toys Kisszövetkezet az elmúlt hónapban mintegy száz alkal­mazottat vett föl. Ezzel nem­csak a falu, hanem a környék munkanélküliit is „fölszívta”. Ezenkívül a honvédséghez, s persze a környező falvakba jár­nák el dolgozni a pusztavacsi- ak. — S mi a helyzet a mezőgaz­daság átalakulásával? Kelen- dőek-e a földek? — Két árverés már volt, s még lesz is. — Maradtak parlagon föl­dek? — Igen, a gyengébb minősé­gűek. Annak idején, a háború előtt, alatt egy jól szervezett gazdaság vette körül Pusztava­csot, a Coburg hercegeké. De negyvenöt év alatt szétrabol­ták a községet, most tápászko- dunk föl. * Eszményi volt a falu Regőcz János nyugdíjas plébánosespe­res szerint is, akihez azért tér­tem be, hogy Pusztavacs törté­netéről, s a falu hitéletéről ér­deklődjem. Az idős pap szívesen fogad. — Egy adófizető volt a há­ború előtt a faluban, a herceg — meséli. — Vacsot a herceg uradalmának cselédsége lakta tizenhárom majorban. Minden majornak volt majorgazdája, kettő-háromnak intézője is. Ál­talában jó dolga volt a cseléd­ségnek, nem terhelték túl őket, a nagy munkák idejére napszá­mosokat is fogadtak. Aki meg­becsülte magát, az fele kom- mencióért még öreg korában is ittmaradhatott. — Hány éves kortól számí­tották az öregséget? — Hetventől. Háromhavon­ta kaptak pénzbeli juttatást — folytatja a plébános a cseléd­ség sorának taglalását —, de volt illetményföldjük, ahol tart­hattak sertést, tehenet. A tejet, amit nem ittak meg, a herceg Pestre szállíttatta. Ebből is volt némi jövedelmük az itteni­eknek. Aztán megszűnt az ura­dalom... Valóban olyan jó dolguk volt annak idején a cselédek­nek? A népi írók művei — el­sősorban persze a klasszikus Puszták népe — azonban más­ról tanúskodnak. Meg is emlí­tem kételyemet a plébános­nak. Elgondolkozva néz rám. — Nem volt olyan rossz so­ruk, higgye el. Persze az is igaz — teszi hozzá —, hogy ez a herceg szerette az uradal­mát, a cselédeit. Az lehet, hogy jobban, mint mások, máshol. Aztán jött 1945, jött a földosztás. Öt-hat holdat ka­pott mindenki, volt aki hetet is, a nagyobb családosok. Az emberek a maguk urai lettek. Mivel a háborúban a lovakat elvitték, sokan a tehenekkel szántottak. — Mikor alakult meg a tsz? — ’59-ben. S mesélte tovább a falu tör­ténetét, amely akkor még per­sze szorosan összefüggött a föld, vagyis a tsz sorsával. S amely persze nemigen tért el a máshol tapasztaltaktól. S amelyet a plébános szájá­ból nem írhatok meg. A pusz­tavacsi utamat követő reggel ugyanis a szerkesztőségben egy rövidke levél várt: „Ké­rem, hogy beszélgetésünkből szíveskedjék kihagyni, ami a Mezőgazdasági Termelőszövet- kezetre vonatkozik, úgyszintén kérem kihagyni, ami az elmúlt időkben a tanárokra vonatko­zólag a gyermekek templomba járásával összefüggött. Tiszte­lettel: Dr. Regőczy János c. es­peres, ny. plébános." Először meglepett a levél, hiszen beszélgetésünkkor a bi­zalmatlanság legkisebb jelét se fedeztem föl a plébánoson. Vajon kik figyelmeztették: jó lesz vigyáznia, hogy mit mond. Milyen kellemetlen em­lékei juthattak eszébe, milyen félelem foghatta el, hogy jobb­• • • nak látta másnap hajnalban útra kelni a levéllel? Igazából mégsem csodálko­zom a történteken. Nem cso­dálkozom, mert tudom, tapasz­talom, hogy az országban mi­ként munkál a félelem. Külö­nösen a fővárostól távolabb. Az elmúlt évtizedek — de ta­lán írhatnék évszázadokat is — félelmei nem törlődnek ki az emberekből, különösen az idősekből, egy-két év alatt. * A ,jó herceg” emléke nem­csak a plébánosban él, hanem az uradalomban szolgáló idő­sekben is. Ezt tapasztalom, amikor Bor Istvánt kerestem föl a még meglévő néhány cse­lédház egyikében. Miután elő­adom jövetelem célját — a régi idők után érdeklődöm — az első mondata ez: — Bár itt volna még a her­ceg... Bor István lovászmester volt annak idején, havi 120 pengő fizetésért, és egyéb java­dalmakért. Megerősítette, hogy itt ugyan jól ment a cse­lédség sorsa, a rendesek min­dig maradhattak. Ősszel, ami­kor a „szólítás” ideje volt, min­denki nyugodt lehetett, aki sze­retett dolgozni. De aki nem, avval se volt sok baja a major­ságok népének, a csendőrök rendet tartottak. Borék aztán a földosztáskor kaptak hat hol­dat, de a sok beszolgáltatás mi­att végül leadták a földet. Ő is, a felesége is az erdészethez mentek el dolgozni. — Nagyobb hercegeknek főztem én akkor, mint ami­lyen Coburg herceg volt — ve­szi át a szót a felesége. Hogy félre ne értsem szava­it, azonnal megmagyarázza: — Jártak ám ide vadászni olyan nagyurak is, mint Med- gyessy Péter, Tömpe István meg mások — néz rám jelentő­ségteljesen a kissámlijáról. — De Kádár nem volt itt soha, ő máshova járt. No, de nem pa­naszkodom, megéltünk akkor is, megélünk most is. Csak az a baj, hogy a kórház elviszi a pénzt. Idén is voltam már... Szívesen beszél életéről, amely annyi más magyar pa­raszt próbákkal teli életéhez hasonló. Mikor búcsúzom, a férje szólal meg: — Azt mondják a faluban, nemrég itt járt a herceg unoká­ja... * Pusztavacson a látogatónak először a számtalan üzlet, „ma­szek” tűnik fel. Betérek egyi­kükhöz. Gyebnár Andrásné hét éve kezdett a vállalkozásába. Ép­pen a tsz irodájában dolgozott abban az időben, amikor az egyik ismerőse elvitte egy vi­rágkötő-tanfolyamra. Szeretett volna önálló lenni, ezért ami­kor lehetett, azonnal belevá­gott. Termelt zöldséget, virá­got. „Befürdött”, abba is hagy­ta — fél évre. Aztán lassan ele­gendő tapasztalatot szerzett a vállalkozáshoz, kialakult egy szinte állandónak mondható vevőköre. — Idén nyolcezer kardvirá­gom van fóliában, s tizenöte­zer szabadban — mondja. — Járok a nagybani piacra is, ahol adok is, veszek is. Mikor mire van szükség. Az asszony még hosszasan mesél egy mai vállalkozó ügyes-bajos dolgairól. — A lényeg az, hogy nem kell azonnal a meggazdagodás­ra törekedni. Én is öt évig for­gattam vissza a pénzt a vállalko­zásomba, gyűjtöttem, fejlesztet­tem. Először kétszázötven négy­zetméternyi földet hasznosítot­tam, most ezer négyzetmétert. Még most is fektetek be pénzt a bevételből, de ha minden igaz, hamarosan be tudom fejezni a házamat — mosolyodik el. — Érzékelte-e munkájában, hogy más rendszer van, mint amikor elkezdte? — Megmondom őszintén — én bizony nemigen. Illetve abban, hogy mostanában a fi­zetés, illetve a nyugdíjkifize­tés előtt kisebb a kereslet. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyi Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Pusztavacs község szélén, a forgalmi úthoz csatlakozó bekötőút mellett, egy régi temp­lom romjai láthatók. Csak a homlokzati to­rony és a valamivel szélesebb templomhajó határozhatók meg az egykori épületből; az előbbinek vaskos, hasáb alakú maradványai még mintegy 12 méter magasságban állnak. Mint minden középkori templom, ez is kele­téit elhelyezésű: azaz a szentély a templom keleti oldalán volt. (Ettől a középkori temp­lomépítési szabálytól csak ritkán, esetleg az adott terepviszonyok, vagy a terület beépített­sége miatt tértek el a régi építtetők.) A puszta­vacsi templom téglából épült, de tornya körül­belül 5 méteren felül kőfalazás, a sarkokon szépen kiképzett, gondosan megfaragott sa­rokkövekkel megerősítve. Mivel a torony nin­csen bekötve a hajótestbe, csak közvetlenül eléje épült, az is lehetséges, hogy két építési korszak eredménye a templom, amelynek részletesebb alaprajzát és • építéstörténetét csak ásatás tisztázhatná. Szemrevételezés alapján XV. század eleji, gótikus építményről van szó. A község, Pusztavacs — amelyet már a XIII. században Och néven említenek — a XVI. század végén pusztult el. Nevében a „puszta” jelző is arra utal, hogy a török kori összeírásokban már elpusztult településként tartották számon. Csak a XVIII. században te­lepült be újra. Egykori feljegyzések szerint a XIX. században még látható volt a falu két középkori házsorának nyoma. A múlt század végén Feszty Árpád festményen örökítette meg a pusztavacsi templomromot és ez (Mo- relli Gusztáv fametszetében) 1891-ben meg is jelent „Az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben” című mű VII. kötetében. A templomrom azóta sokat pusztult, falait az „idő vasfoga” egyre jobban kikezdi. Ajánla­tos volna ezért, ha a helybeli lakosok is szor­galmaznák feltárását az illetékes műemléki szerveknél, mielőtt még végleg eltűnne közép­kori múltjuk e koronatanúja. Panier Nóra Gyebnár Andrásné öt évig forgatta vissza a bevételét a vállal­kozásába Hancsovszki János felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom