Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-12 / 135. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1993. JÚNIUS 12., SZOMBAT 9 Példabeszéd A vadméhek az erdőben éltek, és egy nagyfa odvába gyűjtögették a mézet. Napkeltekor apró szárnyak rebbenéseivel telt meg a levegő, ahogyan ide-oda szállva végezték munkájukat önfeledten és boldogan. Amikor pedig beesteledett, a méhecskék kiültek a nagyfa szélső, kihajló ágára, és a lemenő nap fényében hosszasan elbeszélgettek. Sok mindenről szó esett ilyenkor. Többek között arról is, hogy az erdei sziklák között él a medve, aki időnként eljön, hogy az odúból elrabolja a mézet. A tapasztalt, öreg méhek szerint ilyenkor az egyetlen menekvés, ha a méhek közül valaki beledöfi fullánkját a medve orrába, elijesztve ezzel a vadállatot. Persze mindenki tudja, hogy ez az illető méhecske életébe kerül. Az egyik fiatal méhecske, aki halottá ezt a beszédet, nagyon megijedt. Elhatározta, hogy ezentúl máshová is fog mézet gyűjteni, maradjon tartaléka, ha a medve kirabolja az odút. Ezentúl kétszer annyit dolgozott, mint a többiek, mert mindkét helyre szállította a mézet. Minden időt kihasznált a munkára, mígnem egyszer a hátára feküdt, és nem mozdult többé. „ Infarktus” — állapította meg az orvos. „Túlhajtotta magát" — csóválták fejüket a méhek Egy másik méhecske, amikor a medvéről hallott, elhatározta, föltétlenül ő lesz majd, aki a medve orrára szállva megmenti a méhcsaládot. Már régóta szeretett volna ugyanis valami nagyot tenni a többiekért. Ettől fogva reggeltől estig arról álmodozott, hogyan fogja majd a medve orrába döfni a fullánkját, s minden erejével azon volt, hogy erre a hőstettre fölkészüljön. Egy idő után már nem is repült ki dolgozni a többiekkel, hanem azt a mézet ette, amit a többiek gyűjtöttek Egy napon rémülten vette cszre, hogy közben úgy meghízott, hogy már röpülni sem tud, s nagy terve kudarcba fulladt. Egyszer csak a medve eljött, hogy kirabolja az odút. Az egyik méhecske, aki munkája közben éppen arra röpült, rászállt a medve orrára, s a fenevad a csípéstől visszahőkölve, nagy dörmögéssel tűnt el az erdőben. A méhecskék elsiratták társukat, s aznap este a lenyugvó nap fényében, a nagy fa kihajló ágán a halhatatlanságról beszélgettek. Amikor pedig másnap jött a reggel, újból megtelt a levegő az apró szárnyak rebbenéseivel, szálltak szálltak a méhecskék, egyre csak hordták a mézet az odúba — önfeledten és boldogan... Száraz László plébános Tököl HITVALLÓK Pógyor István emlékezete Gróf Teleki László mellett, a KIÉ (Keresztény Ifjúsági Egyesület) legismertebb vezetője volt. Személyéről és munkásságáról méltatlanul hallgatott évtizedek hivatalos egyháztörténetírása. A kárpátaljai származású Pógyor István már fiatal korában bekapcsolódott a református egyház ifjúsági munkájába. A KIÉ akkori vezetői a fiatal banktisztviselőben korán felismerték az ifjúsági munkára, illetve misszióra való elhivatottságot. Lehetővé tették számára, hogy Németországban s az USA-ban végezzen tanulmányokat, s ott nyerjen KIE-veze- tői kiképzést. Amikor Töltéssy Zoltán 1932-ben elhunyt, Pógyor István lett a KIÉ nemzeti titkára. Munkássága nyomán a magyarországi KIÉ munkája és társadalmi hatása hallatlanul kibővült és gazdagodott. A KIÉ 60 éves jubileumi ünnepségeire felépül Budapesten a nyolcemeletes Vas utcai KIE-székház. Üldöztetése már 1945 után megkezdődik. Pógyort hívő személyiségének varázsa, keresztyén elhivatottsága, az ifjúságra gyakorolt befolyása a kommunisták elsők között számon tartott közellenségévé tette. A politikai rendőrség megfigyelés alatt tartja, majd megjárja az Andrássy út 60-at, s internálják. A református ifjúsági szervezetben betöltött vezetői tisztéről lemondatják. A KIE-vel való leszámolás alkalmat teremt Pógyor István likvidálására is a közéletből, s a református egyház életéből. A református Mindszentypemek tervezett 1951-es „KIE- per” alkalmával, államellenes összeesküvés címén, 15 esztendei börtönbüntetésre ítélik. Barátja és munkatársa, gróf Teleki László (mártíriumáról sorozatunkban a közelmúltban emlékeztünk meg) 7 évet kapott a kegyetlen és aljas koncepciós per során. Pógyor István a börtönben — a kínzások következtében, s az orvosi kezelés hiányában — 1953. november 7-én meghal. Hitéhez, s elhívó urához, Krisztushoz mindvégig hű maradt, elvei mellett kitartott, nem engedett. Holtteste valószínűleg a rákoskeresztúri köztemető 301. parcellájában nyugszik. Ott, ahol az 1956-os magyar forradalom hősei és mártnjai is pihennek dicsőséges feltámadásukig. Mit is ír a Zsidókhoz írott levél (10. rész. 32—36.v)? „De emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet állottatok ki. Mert egyrészt gyalázásokkcil és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és va- gyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret... ” Pápai Szabó György A monori katolikus plébánián Hosszú,küzdelmes évek A monori templomnál középkorú házaspárnál tudakozódom a plébánia felől. Tanácstalan vállvonogatásu- kat látva két hatévesforma kislányhoz fordulok. Határozottan mutatnak egy modern, hatszögletű épület felé, a szépen gondozott park közepén. „Bizonyára hittanosok”, gondolom, miközben szemügyre veszem a szép plébániát. — Mostanában épülhetett — mondom Frajna Mihály plébános úrnak, már bent a tágas szobában. Ő megerősít, de lelkesedésemben nem nagyon osztozik: neki túlságosan modern... 1987-ben kezdték építeni, a használhatatlanná vált plébánia helyett, és részben a lebontása után eladott telek árából, tudom meg. A 2,7 millió forintot külföldi segéllyel, az egyházmegyétől kapott kölcsönnel és a hívek adományaival egészítették ki. Az összegyűlt pénzből szerették volna rögtön felújítani a Mária Terézia kori, 1810-ben épült barokk műemlék templomukat is. De a Műemlék-felügyelőséggel való vitáik miatt a renoválást két évvel később lehetett csak elkezdeni. — Ma már a pénz is kevesebbet ér, és persze nincs áfavisszatérítés sem, hallok az egyházközség életébe is begyűrűző gondokról. És még az építkezéseknél maradva, kis adalékot hallok a letűnt rendszer vallásszabadságáról. 1987 táján Monori-erdőn is megérett az idő saját misézőhely építésére. A tanács csak üdülő készítéséhez járult hozzá. A bemutatott tervek kis módosításával aztán a szokásos öszvér megoldás született: a nagyterem misézésre alkalmas, a hozzá csatlakozó kisterem hittanos foglalkozásokra, s a mellette lévő konyhaféle, a tetőtérben a kis szobák s a mellékhelyiségek az üdülő látszatát igyekeznek fenntartani. Toronyról persze szó sem lehetett... Az építkezések a plébános úr 23 éves monori szolgálatának komoly erőpróbáit jelentették — ahogy maga a szolgálat is erőpróba volt. — Életemben legalább tíz plébánián dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig, emlékezik. — De sehol nem ütköztem annyi akadályba, mint itt. Előző helyemre, Magyarnádorba például büntetésből helyeztek. De jutalomból sem kaphattam volna jobbat a jámbor, vallásos falunál. Azok után hideg zuhanyként ért Monor vallási élete — mondja. Ami nem csoda: a járási székhelyre csak „vonalas papok” kinevezését engedélyezte az Állami Egyházügyi Hivatal. A rendszerforduló sem hozta meg a változást, amiben bíztak. Mert előtte az emberek félelmével, ma pedig közönyével kell küszködnie a plébános úrnak. És nem utolsósorban a katolikus hívek kishitűségével. — Talán mert az itteni reformátusok többsége módos gazdaember volt, a katolikusok pedig az Egri Káptalan birtokán uradalmi cselédek — kutatja az okokat. Annyi bizonyos: a vegyes házasságot kötő hívek legtöbbjét elveszíti a plébános úr — és sok az ilyen házasság Monoron. A gondot nem is a keresztelők, a hittanosok, az egyházi esküvők száma jelenti: a 8-10 ezres egyházközségben évente száz keresztelőt tartanak, mintegy kétszáz hittanosuk van. Az igazi hitélet hiányzik. A megkeresz- telést nem követi vallásos élet, a hittanosok nyolcadikra apránként elfogynak, s templomba ha 50-60 jár közülük. S a plébános úr hiába indít évente tanfolyamokat a felnőttek számára — mert a színvonalhoz ragaszkodik —, ezekre alig akad jelentkező, a helyi ökumenikus iskola kis, lelkes tanári csapatán kívül. De Frajna Mihály nem adja fel: — Amit hangoztatok, puszta tények — mondja. És ezt én nem hagyom jóvá. Küszködnek a fiatalok megnyeréséért — dacolva sokszor az intézményekkel —, hogy kiskortól kezdve vallásosan nevelve őket, a későbbiekben is hívőknek maradjanak. Ezek az egymást követő vallásos generációk teremthetnek majd Monoron is erős hitéletet. D. Veszelszky Sára A remény emlékműve Mint ama holtmarosi református lelkész Erdélyből, úgy kellene hinni Istenben, és szolgálni azt a közösséget, amelybe születtünk s amely befogadott! Legalább másfél éve levél érkezett tőle titkos utakon, s váratlan pillanatban rám nyitott ő maga is — örömömre. Hozta a székelyek fájdalmas szavait, dacos állhatatosságát, s elorozhatatlan hitét a földi s majdan végleges, föltámadásban. Amikor azon decemberben, a Megváltó születésének előestéjén fölcsillant előtte s népe előtt az evilági megváltás reménye, mindenki telve volt bizakodással. A fényes tekintetek azonban hamarosan elhomályosultak: Marosvásárhelyen vér csordult a ragyogásra. Hogyne keserűit volna meg Bartha József szájában is a szó? Megkeserült, de el nem apadt. Gyülekezetében ő az a pillér, aki naponta tartja a jobb világra áhító reményt a lelkekben. S mert már Szent Istvántól tudjuk: a hit meghal cselekedetek nélkül, közösségét tettekre serkentve merész vállalkozásba kezdett. Erdély-szerte sok ezren haltak hősi halált a második világháborúban, ám emléküket még szóban is suttogva őrizhették mindmáig. A méltánytalanságot nem tűrvén tovább, a lelkész fölhorgasz- totta népében az elhatározást: emeljenek emlékművet hazájukért halt szeretteik emlékére. A nemes gondolatot tett követte, s mára elkészült a mementó gipszmakettje, s várhatóan még ez évben a valóságos is állni fog a templomkertben. Eddigi hír szerint az első, amelyet magyar katonák emlékére emelnek Erdélyben. S hogy ez mekkora szó, bizonyítja, hogy — ígérete szerint — Tőkés László szenteli föl az emlékművet. (Banos)
