Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-08 / 106. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP IRODALOM 1993. MÁJUS 8., SZOMBAT 7 Sinkovits Péter BETONGYÖKÉR Lépkedsz az utcán. Az utcában, ahol születtél. Minden tenyérnyi hely ismert, a járdaerezet még mindig a legismerő- sebb térkép a számodra: múltőrző, múltfigyelmeztető vonalrengeteg. Tenyérlevonat. Eső mosta vájathalmaz. Közeli rokon, kit titokban tartasz. Mással megoszthatatlan létközösség. Évek rovátkái: benned és rajta. Mert az utca lakói változnak, szinte húszévente cserélődnek. Ha nem vagy ott állandóan, már alig ismersz valakit. Annak idején pontosan tudtad, melyik házban ki lakik. Ott, szemben, a Kozár bácsiék. A szálfaegyenes öreg hatalmas narancsokat hozott neked. „Palesztinából érkezett”, mondta nyomatékkai. Erős dohányos volt, aztán egyik napról a másikra abbahagyta. Felemelték a cigaretta árát — akkor még ritkaságszámba ment az ilyesmi —, s a kikészített pénz nem volt elegendő a megszokott dobozra. „Engem az állam erről nem kérdezett”, jegyezte meg kesernyésen. És Vámosék. Gyermektelen házaspár, mindig jókedvűen. És elegánsan öltözve, bár ez a „rendszer" tönkretette, megalázta őket. így mondták. Később kimentek Amerikába, onnan érkezett halálhírük. És a tanító néni, akinek az iskolába menet mondtad el a leckét, így sokszor nem is kellett az osztályban felelned. Akit megsimogattak, amint a padsorok között sétálva mesélt. Akinek az osztály legrosszabb, legfegyelmezetlenebb (habár igen jóeszű) tanulója Kanadából virágcsokrot küldött. És ezen a járdán csoszogott a kopasz Bóka bácsi, aki mindennap beadta hozzánk az újságot. A sarkon cukrász (később vegytisztító), ahová nyaranként tejes- kandlival küldtek fagylaltért, ha nagyobb társaság jött ösz- sze, mellette az Urbán-féle hentesüzlet, mennyit álltái itt sorba, tolakodtál, mert a gyerekeknek ezt elnézték. A szalonna, zsír olcsó, a szalámi ünnep volt. Az utca túlsó végén, a Lieber sarkon vegyeskereskedés. Az üvegtartókban cukorkák, az apró fiókokban megannyi fűszer. És a hatalmas vasmonstrum mákdaráló. Karácsonykor sort kellett várni. Félhomály szombatonként, felolajozták a deszkapadlót. S a téli esték. A házak előtt hókerítés. Tejért mentél. Hatalmas tartályban érkezett, alumínium edényekbe öntötték: vártad a sort, s aztán haza a meghitt, gyér fényű ablakok párkányösvényén, a tányéros fa villanykarók égő körtéje körül kavargó hólepedők suhogásában. És megint tavasz lett, a bádogereszről nagy robajjal lezuhantak a hatalmas, olvadó jégcsapok, s szőke copfos kislányok indultak az iskola felé. A műló idő vési árkait. Mint eső után a kőben, ügy húzódnak az egyre mélyülő vonalak a házfalak felől a járda szélének irányába. A megannyiszor lezúduló eső vékony patakvonalai. Egy helyen azonban a vonal-halmaz-folyam visszafelé törekszik, a járda külső pereme ugyanis megemelkedik, az egész befelé lejt: egy fa hatalmas gyökere tör utat magának felfelé, mint a víz alól lassan felbukkanó tengeralattjáró: korábban csak néhány összefüggő rücskös dudor jelezte a tektonikus mozgásokat, majd zászlórúd vastagságú és hosszú alakzatban gyűrte ki magát, most pedig már-már úgy kell rajta átlépni, mint valamiféle lépcsőn. S csak tör, törekszik felfelé, be- tonrepesztő erővel. Szinte mozogni látszik a formájához idomuló kemény burkolat alatt. Egy nyári éjjel, tudom, kettéhasad majd felette a beton, előbukkan a kavicskoporsó-tör- meléket lerázva magáról, megfürdik a meleg bamba-sárga holdfényben . és szétnéz először, titokfejtő kíváncsisággal. Sinkovits Péter 1946-ban született Zentán. Három verskötet szerzője. Az Újvidéken megjelenő Magyar Szó című napilap szerkesztője. A Pest Megyei Hírlap újvidéki tudósítója. Nyelv-Kresz Hunglish Sony a sajnálom, s helo már az avult Agyonisten s a Viszlát: Báj-báj! — itt van a nyelvben a baj! Bébi a hát-dög-gél tiket-et vesz a holnapi dánsz-rn ott, hol a gyorscsárdát country taszajtja odább és a gerendába tomahawk-ját vágja a play-boy míg szűre ujjából colt fityeg, akt-magazin. Nyelvszmog Stand, ziccer meg a stáb esőstől özönölnek a nyelvbe: mikrofonok által szennyezik a levegőt, versengvén szmog-gal meg a mikroklíma ezernyi fojtó kormával, hogy felüvöltsz: levegőt! S mint aki gázt szívott s kiabálja dadogva: Se-gít-ség! Ám Pesten — s magyarul?! — föl se vesz a city-car. Légy a rózsán Mint feslő rózsát ha beköpdös rút pohu döglégy: zsenge leányajkon úgy hat a randa beszéd; pillangót várunk rózsára, rózsaajakra — szennyszagú döglégy-szók helyire illik-e csók?! Szilágyi Ferenc K ételyek, nyomasztó kérdések sora nyugtalanít, mi lett Szűcs Sándor kiadatlan munkáival, van-e gondozója a biharnagybajomi öreg háznak, nem mú- lik-e feledésbe a magyar néprajz egyedülvaló lírikusa, aki olyan szépen tudott szólni, írni, regélni a sárrétek népéről, mint senki más. Az áldott telek fordították legtöbbször utamat falujába, mert megtanultam tőle: ráérő beszélgetésre akkor kerül idő, ha már beszorul az ember, mint pusztáról a jószág, vízről a jéggel nem vesződő halász, meg a barázdából kifagyott ekét színbe őrző paraszt- ember. Különben a dolog az úr, s ő nem hagyja szóba szőni a napokat, ha az idő még engedi. Ha az emberi szerénység példáját szobrász megmintázná, ő lehetne a már fényképek, elbeszélésekből mintázható alak, aki még saját maga ünneplése elől is elhúzódott, mert mi a fontos, amit az ember maga után hagy: gyűjteményben, írásokban, no meg szavakban, mert nem vész el az ige, ha jó földbe hullott, mikorra ideje jön, kikéi, terem, s mindig hagy magából újra vetnivalót. Szavai, beszélgetései, mint tanítások élnek már, s vetésének néhány tiszta magvából való terméssel idézem Szűcs Sándort, az idők, letűnt korok, elmúlt mesterségek, a vízi világ, a pásztorhistóriák, régi vásárok legendáinak feljegyzőjét, a hajdani Biharország, s nagy terjedelmű Hajdúság-Kunság krónikását. Néprajztudós volt? Ő úgy válaszolt: benne éltem, mert beleszülettem az egyszerű ember világába, s ahonnan ő kifelé húzódott, mert az életfordulások úgy parancsolták, ott én ágyat vetettem közös bölcsőhelyünknek s múzeumba dédelgettem, amiről már meg is akart feledkezni. író volt? Én csak szorgalommal feljegyezgettem amit láttam-hallottam-megéltem, lett légyen mese, história, csak rejtetten elsuttogott tudósítás emberekről-vizekről- halmokról-tornyokról, amelyek a múltat némán őrizték, s csak azoknak szóltak tisztán-érthetőn, akik kérdezni tudtak. Művész volt? Féltem, hogy egy-egy őrhely, elhagyott csárda-rom, szárnyék, vagy fedeles-szín holnapra leomlik, elég, s pernyéből már nem lehet többé megépíteni a milyen voltat. Lerajzoltam, de csak úgy a magam módján, nem mutogatásra. Tanító volt? Olajos padlójú kis iskolák termeitől az egyetemi katedráig, mert nem restellt a kis gyermek nyelvén szólni föld és nép történetéről, s előadott népfőiskolán vagy a debreceni katedrán hallgatóknak, ha kíváncsiak voltak tapasztalataira, tudományára, a tárgyi néprajz olyan hírmondójára, aki egy-egy régi szerszám, elfelejtett eszköz elevenítéséhez odanépesítette az embereket; történelem és valóság együtt-egyszerre beszéltek mindig a mesék szálán szőtt hiteles kifejezések nyomán, amelyhez fűszernek előbújt a humor, ízes szavakban, színes élő nyelven. „Míg az ország más oldalán (Dunántúlon) tartott a nagy vesztést hozó háború, mi itt, ebben a kis zugban, Bi- hartordán népfőiskolát indítottunk. A híres debreceni egyetem tanári karát is megrostálta a hadak járása, de aki elérhető volt, jött. Karácsony Sándor, Kondor Imre, Lükéi Gábor. Tankó Béta, meg még akit elérhettünk, mert úgy okoskodtunk: minden időváltás jövetelére csak ésszel készülhet fel a szegény ember. Híjával volt a nép igaz, neki való vezető embereknek, mert aki abban a világban nadrágosnak számított, futott, menekült a bizonytalanság elől a kilátástalanba. így maradt az ország legelőbb vezető emberek nélkül. Aztán megint lépett hátrafelé a világ — legalábbis erre mifelénk —, és akik maradtak volt tisztességből, becsületből, azokat elzaklatták. Azon kaptuk magunkat: akik régi vezetők voltak, sehol sincsenek, az újak, akik a szervezkedésből jöttek és lettek, semmit nem tudnak azonkívül, hogy minden rossz, ami valaha is volt. Ez volt a nagy beköszöntő, de a vastagja még hátra volt. Belezavartak minden falu, puszta, Virrasztók major, birtok hétköznapjaiba, s egyszercsak azon vettük észre magunkat: húzódik elfelé a jóravaló gazdaemberek eleje, kardalészába marad a határ, a vetés az aratással, a jószágok mellé fogott pásztorok' állanak, akikből hiányzik a hozzáértés, olykor bizony az értelem is. Nagy megpróbáltatás volt nekünk, akik elébb még úgy bizakodtunk: végezetre a nép ereje — esze, tudása-akarata lesz ennek a másféle világnak a szegletköve. Bizony, hogy görbére csavarták az egyenest, megoltották a kedvet, megrongálták még a természetet is. A ma- gamformájú ember is szorult lejjebb és kijjebb, míg egyszer magát is azon kapta, csak visszafelé lehet itt tekint- getni, mert a rég voltak tudását semmibe nézik ugyan a jelen lovon-ülői, abba mégsem mernek beleavatkozni, hiszen az ő törvényük első szakasza úgy formálódott; azt is felejtsd el ahonnan felkeltél. így aztán mikor a múzeumból is kicseppentem, ismét elővettem az elhagyott utakat, előhajtogattam a megavult térképeket, beleéltem magam a régi Sárrét útvesztő világába — már annak útvesztő, aki nem ismeri — és Arany János igazsága szerint azokkal időztem, akik másszor voltak.” Most illik ide leginkább, hogy megszülettek a kevés példányszámban megjelentetett műremekek, többi között a Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek, a Szól a duda, s íródott a máig meg nem jelenhetett sárréti krónika, gyöngybetűkkel kockás vagy vonalas régi irkába jegyződtek a mesék, babonák, szólások, s készültek a rajzok mára soha többé már nem látható tornyokról, csárdákról, falut őrző árkokról, földhányásokról, melyek elenyésztek az időkben, először a rombolást beteljesítő új világ építése során. Ahogyan a határjelző oszlopokat kiemelték, a dűlő utakat megszüntették, az ősi vízelvezető árkokat beszántották. Mikor aztán egy-egy esős esztendő beköszöntött a vetett földeken át húzták az elvezető ideiglenes csatornákat, menteni kellett á menthetőt. Szűcs Sándor visszahúzódott. Jegyzetelt, írt, egyszer-egyszer megszólalt, de valamiképpen mintha mesterségesen is eltemették volna. Pedig ha szóhoz jutott, s tudományos dolgozatai közül kiteríthetett némelyeket az idők elevení- tésére, kiderült, hogy Debrecen határa alól Gyuláig vízen jutottak el a nagy bödön, vagy bodon-hajókon a vásárosok, az utasok, de még a görbe-úton járó mihasznák, vagy törvény elől más megye sarkába elhúzódó bélyegesek. „Ezek a vízi-fuvarosok úgy ismerték a folyók-pata- kok járását és természetét, hogy csak belemerítették az ivó-csanakot, kortyoltak egyet-kettőt, s megmondták: a Berettyó vizéből most a Kőrös-ágyba tértünk, vagy már a Kalló vízén haladunk tovább, amott meg már a Hortobágy folyása viszi tovább a hajónkat.” Remekbe szabott apró elbeszéléseit olvasgatva alig veszik észre az emberek, hogy a történetek mellett a leírásokból eléjük terül a rég volt világ. Nem csak a helyszín lesz ismert, de a megjelenő ember ruházata, készsége, a pásztor és környezete, a halász és mára már ismeretlenségbe vonuló felszerelése, de benne él ezekben a falu íratlan rendje-törvénye. Még a volt iskolák szokásai, bírósági eljárások törvényei is mind-mind érthetőek lesznek. Mindezeket a benne élő és elhallgatott, vagy elrejtőzött író formálja tökéletesre, mert úgy tanít, hogy észre se vegyék olvasói. Egy-egy találkozásunk alkalmakor mindig elősorolta: minek is él az ilyen sok vesződséggel való zsörtölődő öreg? Kákán is göcsöt talál. Kifogásol mindent, ami nem a kedvére, hajlamára, szokására való. Közben a világ változott természet rendje ellen valóvá és a kapkodó rohanásban nem vettük eléggé észre a bölcsességgel bölcsességre nevelő, tudományt terjesztő nagyjainkat, akiknek fáradhatatlan munkássága példa volt, s példa lehetne, ha hozzájuk fordulunk idejében. T alán legutolsó találkozásunkkor jegyeztem fel életritmusának, munkálkodásának rendjét, s hogy ki ne hulljon az emlékezetből, leírom. „Öregségemre rossz alvó lettem. Még odakint vastag a sötét, én már nem nyughatok. Felserkenek apró zajokra, aztán az álom messze kerül. Kiülök olyankor a kis kertre nyíló — valamikor nyitott tornác volt, most fedeles folyosó —, alkalmi szobámba, s ott virrad rám tél is, nyár is, ahol csak a magam dolgai találhatók. Elszöszmötölge- tek. A régi, vagy új írásokon is akad fésülgetni való. Ha nehezen menne a munka, akkor meg elmerengek nagy idők folyásán, s azoknak tanulságából még mindig nem merítettünk eleget. A hitvány pásztor Csak félig merítette a csebret itatáskor, azért tartott kétszer addig a dolga. Akadt olyan is, aki nem várta végét, míg eltelik a jószág a maga hordozása szerint komótosan. Ilyen lett rajtunk és velünk az élet is. Sohasem várják meg, míg megérik valami, míg be sem szoktunk az újba, még ismeretlenebbet fundálnak, a nép ettől csupa szorongásban él. A nép, akikből lettünk, nélküle nem vagyunk és ha nem érte fáradunk, minden csak hiábavaló.” Szavai belemúltak már az örök csendbe, értelmükön elgondolkodni a mi kötelességünk. Fábián Gyula
