Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
Nagy Lajos tette híressé a kegyhelyet Veresegyháziak Mariazellben Mariazell. Ha ezt a szót halljuk, legtöbbünknek Mindszenty József bíboros jut eszünkbe. Igen, kívánságára, halálától (1975) egészen a szovjet csapatoktól való megszabadulásunkig a maria- zelli bazilikában nyugodtak az egyházvezető hamvai. Már önmagában ez is elegendő volna ahhoz, hogy szeretettel gondoljunk a magyar határtól körülbelül 150 kilométerre fekvő osztrák városkára. Mariazell azonban nekünk, magyaroknak ennél többet jelent. A város története és a magyarországi római katolikus egyház, de maga a magyar történelem is számos ponton érintkezik. Mariazellt ugyanis a számos Má- ria-kegyhely közül Nagy Lajos királyunk emelte ki, s tette különösen híressé. A szent hely története a XII. század közepére vezethető vissza. A legenda szerint egy bencés remete szerzetes 1157-ben ezen a helyen — szorult helyzetében — Mária közbenjárását kérte. Fohásza meghallgatásra talált, ezért a szerzetes itt telepedett le. Ebben az időben faragták azt a Mária- szobrot is, amely köré először csak egy cellácskát, majd egy templomot is építettek. A szobor egyre több búcsújárót vonzott, s a következő században már falu is épült a templom körül. Igazán híressé azonban akkor vált, amikor Nagy Lajos egy török elleni csatája előtt fogadalmat tett arra, hogy ha a Szűzanya megsegíti a pogány ellen, híressé tesz egy Mária-kegyhelyet. Fo- galdalmát a győztes csata után beváltotta, s választása Mariazellre esett. Három év alatt egy gótikus tornyot és kegyoltárt építtetett a templomhoz. Az évszázadok során számosán zarándokoltak el hazánkból is Mariazell- be. Nemcsak „egyszerű” hívek, hanem főurak is. A leghíresebb zarándoklatokon több mint tízezren vettek részt Magyarországról. A település az évszázadok során többször elpusztult, némelykor tűz, máskor az ellenség martalékává vált. Pusztították a törökök, s a franciák is. A templom felbecsülhetetlen értékű kincseit a franciák elől többször menekítették Magyarországra: egyszer Tihanyba, egyszer Temesvárra. II. József, a magát fölvilágosultnak mondó uralkodó megtiltotta a zarándoklatokat, s aki ennek ellenére mégis részt vett a szertartáson, azt nyilvános botozással büntette meg. Mariazellt 1945-ben először az orosz csapatok szállták meg, majd az angolok. Továbbra is sokan zarándokoltak el a kegytemplomba, közöttük azonban mind kevesebb volt, mind kevesebb lehetett a magyar. A korlátlan utazási szabadság lehetőségével élve azonban ismét egyre többen zarándokolnak ide hazánkból. Veresegyházról is több csoport érkezett már az elmúlt időszakban. Legutóbb május elején keresték föl az osztrák kisvárost negyven- hatan Farkas József plébános vezetésével, Fazekas Mátyás szervezésében. A kétnapos zarándoklat során, útban Mariazell felé, a veresegyházi társaság fölkereste Mindszenty József bíboros szülőházát is Csehimindszentben. Mariazellben a zarándokok megcsodálták a bazilikát, különösen a kincstárban őrzött magyar vonatkozású emlékeket, például Mátyás király eredeti házioltárát, Szelepcsényi György hercegprímás kelyhét, s végigjárták a bazilika magyar szentekről — Szent Istvánról, Szent Imréről, Szent Lászlóról — elnevezett mellékoltárait. Lelki útravaló- ként pedig meghallgatták plébánosuk miséjét, s ennek keretében azt a beszédet, amelyet Mindszenty József monA veresegyháziak, útban Mariazell felé, megálltak Csehimindszenten, Mindszenty József szülőfalujában. A gyülekezet elöljárói virágot helyeztek el a bíboros mellszobránál dott el 1972-ben, amikor a kegyhelyre zarándoklatot vezetett. . Kép es szöveg: Hardi Péter Futó Dezső' Hol láttál te millió seregélyt? 1967 június elején harmadszor indultunk Lengyelországba. Arra már nem emlékszem, mikor és hol ismerkedtünk meg és lettünk jó barátok Koprowski József ügyvéddel és Zosu (Zsófia) nevű feleségével, akik „PVC-JAGU- ÁRJUKKAL" (Trabant) jöttek a Balaton mellé nyaralni. Velünk egyívású, csendes, halkszavú emberek voltak, az italt is csak módjával kedvelték és ez már elég volt a barátság alapjául. Következő nyáron is eljöttek és ekkor hívtak meg bennünket egy közös lengyelországi nyaralásra. Ők négyen voltak két fiúval, mi hárman mentünk egy leánnyal Víz mellé, sátorral. Keletről nyugatra nyúlik még Oroszországból a rokit- nói mocsarak végénél az a Je- zsorák elnevezésű hatalmas tó, ami utazásunk végcélja volt. Pontosan a nagyságát meg nem mondom, végeláthatatlan vízfelület, csodálatos csend és békesség, egyedül egy kis sziget tele kétméteres náddal és a közepén hat hatalmas öreg nyárfával. Ezzel a szigettel szemben kötöttünk ki TYNWALD nevű településen, még közelebbről Grabovszky Stanisláw plébános úr házánál, ahol a nők egy szobában, a férfiak pedig a vízparton felvert sátrakban helyezkedtek el. Házigazdánk, a plébános úr közel a hetvenhez, ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek tagjai mindent végigpróbáltak — ha nem is jószántukból — ami ezekben az évtizedekben a lengyeleket sújtotta. Volt lengyel, német, majd szovjet börtönben; végül átszökött Magyarországra, és itt „internálták” egy kalocsai nagygazdához. Kezdetben rábízták a süldőket és két anyakoca őrzését a 14 malacával. Nem is volt a jószágokkal addig semmi baj, míg a plébános el nem rikkantotta magát lengyelül. Ha ez megtörtént, a 14 malac 20 felé szaladt és nagyon nehéz volt őket ismét összeterelni. Az öreg gazda figyelte „vendége” munkáját, nagyon megsajnálta és végül maga mellé „felfogadta” szőlőmunkásnak, mivel a családnak (maguk használatára) volt egy kis szőlője is. Itt aztán tavasztól őszig elszöszmötölt a két öregember. Kevés szóból is megértették egymást, s mire elváltak, már a plébános úr is törte a magyar nyelvet. Magyarországi emlékeihez tartozik, hogy megtanult szőlőt nyitni, fedni, szemezni, még permetezett is. Egyik este, mikor együtt vacsoráztunk a plébános úrral, jófajta saját készítésű ür- mössel kínált meg bennünket. Meg is jegyeztem — olyan jó ez, mintha otthon innám. — Jól mondja, mert a „receptje” magyarországi és az öreg gazda tanított meg rá; aki nagyobb mennyiséget készített belőle és külföldi vásárlók is vitték, amíg tartott. Ajtóstól nem akartam a házba rontani, mesélte a plébános úr, csak amikor megtudtam, hogy hazafelé indulhatok, kértem meg az öreg gazdát, hogy megtaníthatna ennek az ürmösnek a készítésére. Tudtam, hogy úgy a lengyeleknél, mint a magyaroknál vannak és voltak családi titkok, amelyek apáról fiúra szállnak. így aztán amikor egyszer kint voltunk ketten a szőlőben, az öreg gazda megesketett, hogy senkinek nem mondom tovább a receptet, és reám bízta a titkát. Az esküt megtartottam, de az ür- möst azóta is az ő receptje szerint készítem. Hogyan épült a kápolna? * * A Jezsorák körüli földek az én szememben szűzföldeknek számítottak. Amerre csak a szem ellátott, nem termett itt semmi. Mint kiderült, a háború előtt itt németek laktak, termeltek és jól éltek. Őket kitelepítették és most minden pusztaság. Hazaérkezése után ide jött el papnak a mi plébánosunk. Csak a végeláthatatlan víztükör, a parlagon maradt földek amerre a szem ellát, no meg az öt nyárfa azon a parton és a másik hat a kis sziget közepén. Mind megany- nyi olyan vastag derékkal, hogy két ember ujjhegye éppen csak összeért, ha átfogták a törzsét. Ezt a tájat szerette, mivel másutt nem kapott paróchiát, ezt a helyet választotta a plébános úr. A vízparttól pár száz méterre építette fel saját plébániáját. De hogyan? Olyasmiféle volt ez az épület, mint egy -bunker, de nem a föld alatt, hanem felette. A furcsa csak az volt, hogy inkább magtárnak látszott, mint lakóháznak. Építés előtt itt is, mint minden más országban, be kellett adni a ház tervrajzát. Az épület cementből készült, egy alacsony lapostetős emelettel. Kétévi várakozás után a plébános úr új építkezési engedélyt kért, most a házhoz talán 8-10 méter hosszan egy félereszt. Ezt is megkapta. (Amúgy is bolondnak hí- resztelték az öreget.) Egy év elteltével bedeszkázták a féleresz oldalait, egyik végére kis takaros ajtó került. Ülő alkalmatosságok, lócák sorjáztak be, szószék, kicsi oltár. Szentképek, szobrocskák, kicsi szenteltvíz-tartó az ajtó mellé. így született a plébánia mellé kápolna is. És minden vasárnap reggel 9 órakor szentmise. Honnan-honnan nem, a kis kápolna hívőkkel is megtelik minden vasárnap reggel fél 10-re. Csónakon jönnek a tó másik oldaláról, kirándulók, távoli tanyák lakói hűségesen zarándokolnak ide és nagyon szeretik, becsülik öreg plébánosukat. Mi hétfőn érkeztünk, a házigazdánk csak következő vasárnap hívott meg kicsi kápolnájába. Mindhárman reformátusok voltunk, de örömmel tettünk eleget a meghívásnak. Itt meg azon lepődtem meg, hogy mind a feleségem, mind a leányom ugyancsak letérdeltek a súrolt deszkapadlóra. Bennem, aki állva maradtam, akkor fogamzott meg a terv, hogy ennek a kis kápolnának valami olyan emléktárgyat juttatok, hogy amíg ez a plébánia áll, tudják meg az itteni népek, hogy ezt a megemlékezést egyszer egy magyar család hagyta itt. Egymillió seregély? A plébános úr a lelkigondozás mellé még külön is foglalkozott a misén megjelent fiatalokkal. Például célba lőni tanította őket flóbertpuskával. (A budi ajtajára kifüggesztett céltáblára.) Szükség is volt erre a tudományra •— a milliónyi seregély miatt! Szülőfalumban egyből megkérdeznék öreg cimboráim: „Megszámoltad őket?” És én így válaszolnék rá: „Számolta a fene, de annyi volt, de annyi, hogy lehetett egymillió is.” Mondtam már, hogy összesen volt ott 11 nyárfa. Hat óra után, mikor a nap lemenőben volt, egyszer csak valami eltakarta a naplementét. Óriási rajokban jöttek nyugatról a seregélyek. Ahogy jöttek rajokban, úgy telepedtek le előbb a parton levő nyárfákra. Valami — előttünk ismeretlen — sorrend lehetett közöttük. Csapatonként szálltak előbb a szigeti fákra, majd ezt követően lepték el a parti nyárfákat. Újabb és újabb rajok érkeztek, amikor már minden fa tökéletesen megtelt, keringtek a levegőben, végül eltűntek a sűrű nádasban. Egyik este — szép holdvilágnál — csónakba ültünk és körbeeveztünk a szigeten. Akkor láttuk, hogy minden nádszál levelének tövében egy- egy seregély ül. Természetesen felröppentek... Ezeket a seregélyeket sem számoltuk meg, mint ahogy a nyárfákon ülőket sem, de összesen lehettek egymillióan... Ennek a kis szigetnek a közepét kiirtotta a plébános úr, a dzsungelben egy kis fészert ütött össze magának, ahova saját ladikjával naponta átevezett meditálni, napozni, tornázni. A börtönökből hozott reumáját gyógyítgatni. Itt igazán csak az Úristen őrizte —■ távol minden emberi szemtől. A szigetet Illawa várostól 99 évre jelképes áron egy zlotyiért bérelte. Kati leányunk, aki akkor múlt 14 éves, éppen a gyomrával és beleivel kínlódott. De ott tartózkodásunk alatt teljesen rendbe jött, amihez nagyban hozzájárult a plébános úr által naponta frissen fogott, paprikás lisztbe forgatott és sütött angolnareggeli, és a szigeten szedett friss rókagomba. Ez a sziget igazi békés paradicsom volt. Egy biztos: fájó szívvel búcsúztunk a Jezsoráktól, az ottani nyártól, ragyogóan tiszta víztükörtől, nádastól, nyárfáktól és a kedves kicsi kápolnától. Búcsúztunk fájó szívvel Grabovszky plébános úrtól. Jóllehet, megígértük neki a viszontlátást, bár ebben magunk sem bíztunk, látva rajta a börtönök nyomait. Hulló csillag volt már akkor is, mikor mi búcsúztunk tőle. * Előző riportomban megírtam a lengyelországi Jezsorák-tó melletti nyaralásunkat. Most folytatom ígéretem beváltásával. Könnyű az ilyesmit megfogadni, de mikor egy szocialista országban jön a fogadalom beváltása, akkor kezd az ember átkozódni. Mert csak éppen akkor nincs valami, amikor keresi az ember. A Zsolnai-gyár készít ugyan Szűz Mária-szobrot, ölében a kis Jézussal, csak most éppen nem lehet kapni. Ha majd lesz, akkor viszont csak valutáért kapható. Ekkor vertem meg a lármafát. Szerencsére eredménynyel. Tímár Máté koma, az író jött az egyik nap jó hírrel. — Mondd — kérdezi egyik napon —, szobrot nem küldhetünk a lengyel testvéreknek? — Milyen szobrot? Kiről, miről és mekkorát? — Van nekem egy jó komám — kezdte el Máté. — Szerintem kitűnő szobrász is, de nem a rendszer embere. Van egy lovasszobra, szinte megszólal. De kedvemre való szobor. Ám van más szobra is. Van egy Szent László-szobra is. Ez még a múlt rendszernek készült a nagyváradi Szent László- templom elé. Pályázatra, mintadarabnak. Meg is nyerte vele a pályázatot. De közben jött a „SAJNÁLATOS ESEMÉNY” s lőttek a szobornak. A mintadarab szobor
