Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-28 / 123. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. MÁJUS 28., PENTEK Fekete Gyula / Édes két anyanyelvűnk Májusi tévémorzsák Valójában minden embernek két anyanyelve van. Igaz, csak az egyiket szokás számon tartani, szótárakban leltározni, nyelvtani szabályokkal rögzíteni, kicöve- kelni — voltaképp művelni, tudatosan pallérozni, rendszeresen tisztogatni is csak ezt az anyanyelvet szokás. Talán azért, mert egyszerűbb, köny- nyebb, kényelmesebb a művelése, lévén egyértelmű. Leírom például: „almafa” — és az olvasó — külön-kü- lön is minden olvasó — hasonlóképp érti a szót. Ha hozzáteszem: ,jonatán” — még pontosabb a meghatározás: arról a bizonyos piros almáról van szó. Azt mondom: „ló”, és mindenki ugyanarra a négylábú, sörényes állatfajtára gondol — ezt az anyanyelvet mindnyájan értjük ezen a tájon, és meglehetősen egyformán. A másik anyanyelvűnknek már csak az alapfogalmait értjük egyformán — helyesebben: érezzük egyformán. Azt mondom például ezen a másik anyanyelvűnkön: Lovamat kötöttem piros almafához, magamat kötöttem gyönge violához — és az olvasónak eszébe sem jut: „Hiszen nincs is lova!” Minthogy szempillantás alatt, az első látásra-hallásra- olvasásra áthangolódik a másik anyanyelvűnkre, amelyen nem szó szerint — direktben — kell érteni a szöveget, amely tehát bizonyos jelzés- rendszerben fejezi ki mondandóját. S az igaza olyképpen igazság, elmaradhat belőle maga a leltár is, a valóságos: a viola, az almafa, a ló, a kötőfék — a valóságos. E kettős anyanyelv mindnyájunk közös öröksége, mégis —elgondolkoztató—menynyien nem használják, művelik — szinte nem is érzékelik — ezt a másikat. Sokfelé járok az országban, többnyire a könyvtárak táján, s friss példákkal bizonyíthatnám, hogy még a rendszeres olvasók közül is milyen sokan csupán az egyik anyanyelvűket használják, és csakis ezen a szótározott anyanyelvükön értik-értelme- zik azt a sokkal többet, amit pedig a könyvek, a képek, az irodalmi—művészeti alkotások a másik anyanyelvükön szeretnének velük közölni. Azaz — „közölni”? Inkább: jelezni, érzékeltetni, sugalmazni, hiszen — mondom — ez a másik anyanyelvűnk nem annyira az értelemhez szól; sokkal inkább az érzelmek, a sejtelmek, a hangulatok a befogadói. Itt vagyunk tehát a mindig fellobbanó és mindig eldöntetlen vitánál, amely immár lexikonokban is mint vitakérdés szerepel az Érthetőség vagy Közérthetőség címszó alatt. Alig hiszem, hogy ez a vita valaha is lezárul. Idézhetném ugyan a közérthetőség tömeges, makacs, követelő igényére válaszul a vita történelmi anyagából — mondjuk — Karinthy vers-paródiáját: Egyszerű és tiszta nóta, Gólyafészek, háztető — Nincsen benne semmi, ámde Az legalább érthető. Idézhetem, de csak azoknak válaszul, akik az irodalomtól azt a szótározott anyanyelvűket kérik számon, amelyben a háztető valóban a háztetőt, az almafa almafát jelent, és semmi mást és semmi többet. Ám ugyanaz a Karinthy hasonló éllel kifigurázza az irodalmi halandzsát is, amely szintén a semmit mondja, csak éppen érthetetlenül. Amiből következik, hogy az igény az érthetőségre olykor alaptalan, olykor megalapozott — s épp ezt nem lehet soha előre eldönteni, minthogy többnyire az idő dönti el: mikor volt alaptalan, mikor megalapozott. Az elsietett ítéletek (vagy épp előítéletek) a közérhető- ségről — nem jó tanácsadók. Türelem, türelem. Vegyük csak példának azt: a tudományban minden előrelépéshez mennyi kísérletre van szükség; tehát sikertelen próbálkozások tömege segíti világra a sikert. Gátolni, leszólni, eltiltani a kísérletezést any- nyi volna, mint lefékezni, megakasztani fejlődésében a tudományt. De ugyanaz a közvélemény, amely a kísérletezés jogát egyhangúlag megadja a tudománynak, elég gyakran megvonja az irodalomtól, a művészetektől. Pedig hát a kísérlet ott is a fejlődés feltétele. Még akkor is, ha a hegy néha egeret szül; ha a sok kísérlettől nem látni a kevés eredményt. (Annál kevésbé látni, mert az irodalomban korántsem igazolható az eredmény megismételt kísérlettel, mint a tudományban; ott csak a mű értéke s az idő igazolhatja.) Másik példa: milyen dühös, elkeseredett viták viharzónák annak idején a nyelvújítás körül. S mi mindent igazolt, s mi mindent elvetett a nyelvújítási próbálkozásokból az idő. Nos, abban az anyanyelvűnkben, amelyen az irodalom, a művészet fogalmaz, elemi törvény a folyamatos nyelvújítás, és nemcsak a korszakváltásokra, az újonnan színre lépő nemzedékekre kötelező, hanem egyénenként is minden íróra, művészre. Voltaképp nem tekinthetjük rangos alkotónak azt, aki e másik anyanyelvűnkön nem hagyja rajta a keze nyomát, nem képes rajta — újítani. Gondoljuk el: e másik anyanyelv gazdagítását nem csak és nem elsősorban az újdonságok, az új felfedezések követelik meg, sőt! Az állandó, a folyamatos, az örök még inkább követeli az új megfogalmazást: bizony, a szerelmet is, a halált is, minden korban, minden nagy alkotónak újra meg kell fogalmaznia. Nincs abban semmi meglepő, ha e lázas igyekezet öncéllá válik olykor. Vagy magamagát licitálja túl a programszerű halandzsáig, a kimódolt zagyvaságokig. Nem kifejteni, csak jelezni szeretném itt kettős anyanyelvűnk idült zavarait, hamis összhangzatait. S ha már jelzem — szaporítom is a gondokat. Mert ahogy én látom: a világirodalom legnagyobb alkotói találtak feloldást. Találtak kapcsolatot nemcsak a saját népük és korunk, de más népek, más korok széles — akár a legszélesebb közönségével. Ha úgy tetszik: érthetők voltak, sőt — közérthetők. Például: a Hamlet. Amikor — 375 évvel ezelőtt — megírta Shakespeare és bemutatták, estéről estére megtelt a kakasülő is az akkori köznéppel — írástudatlan kofákkal és lóhajcsárokkal, és szorongó csendben figyelt a legolcsóbb helyek közönsége: mikor jön már az a szellem, ki kit szúr le — jó, hát nézte a Hamletben a krimit. S ugyanezt a Hamletet a mai páholyban egy vájtfülű kritikus már a tizedik szerep- osztásban látja, és megint és meglepődve talál benne újat, valamit, amit egy új színész tehetsége hoz a felszínre. A négy évszázaddal ezelőtti“ írástudatlan néző és a mai vájtfülű kritikus —1 a közönségnek olyan széles skálája ez, amely ugyanabban a korban és egyszerre nem is lehet jelen. Es lám: minden rétegét magával ragadja a Hamlet; minden réteggel kapcsolatot talál — az érzelmek anyanyelvén. De nézzük Tolsztoj műveit vagy Hemingway öreg halászát, Petőfi, Ady, József Attila nagy verseit, Móricz Hét krajcárát — a nagy alkotás talán épp attól olyan nagy, hogy egyesíti magában az egyszerűség és a bonyolultság végleteit. Megdöbbentően egyszerű s meghökkentően bonyolult -— ugyanaz a mű. Több rétege van, mint — profán hasonlattal szólva — a hagymának. Azaz: mindenfajta közönséggel keres — és talál — kapcsolatot. Eleve lemondani egyik rétegről sem tud -— nem is akar. Aki persze a Hamletben a krimit nézi, az még csak a hagyma héjáig jutott el — tessék bátran hámozni tovább, ez még nem az igazi hagyma. Mert a Hamlet olyan krimi, amely drámának is a legnagyobbak közül való. Olyan krimi, akár a Bűn és bűnhődés, amely egyben regénynek is a legnagyobbak közül való. Meggyőződésem, hogy épp ez a legnehezebb írói-művészi erőpróba: keresni és megtalálni a kapcsolatot az érzelmek anyanyelvén a közönség minden létező rétegével, Elsősorban a jelen közönségével, persze, mert ha azzal sikerül — nem ipari szinten kiszolgálva, de alkotó módon nevelve, nemesítve, gazdagítva a közízlést —, akkor már sikerül túl a téren, túl az időn is. No igen, ezek a legmagasabb csúcsok. Kevesen érnek el odáig, de — gyanítom — még annyian sem érnének el, ha kötelező haladási irányt jelző és tilalmi táblák erdeje terelgetné folyton errefelé az irodalmat s a művészeteket. Végtére az emberi világ irodalmi—művészeti feltérképezése csak akkor érvényes, akkor hiteles, ha áttekintést ad a kitérők, a mellékutcák, a zsákutcák hálózatáról is. Minthogy ezek is járhatók, és valamilyen forgalmat lebonyolítanak. Végtére az is megérdemli a számbavételt, ha egy írónak a világirodalom — vagy akár a nemzeti irodalom — térképén külön bejáratú zsákutcája van. A botrány, a zaj, a reklám, a csinnadratta hozzátartozik persze a mellékutcai mutatványosbódék üzemeléséhez, de hát nagyobb ezeknek a vásározó ricsajoknak a füstje, mint a lángja. Közönség híján a meg nem értettek gőgje is hozzátartozik, s a gőg a szellem köreiben sohasem a többletet jelzi, hanem éppen azt: valami hiányzik. Nemcsak a mézeskalácssablonokba cukrozott, szolgáltatóipari irodalomból, hanem az ügyeletes mámorokká és szeszekké párolt — hol a tömegízlést, hol a tömeget, hol már magát a népet megvető — halandzsairodalomból is hiányzik valami. Leginkább: a csúcsokig feltörő tehetség. Kiszolgálni a tömegízlést vagy megvetni a tömegízlést? — e két véglet, e két part között zúgnak áz irodalom, a művészet időtlen főáramai. A két part elmarad -— mint idáig is mindig elmaradt ez a két part —, de az ár továbbhömpölyög az időben. Hol lassulva, hol megiramodva hömpölyög tovább, s élteti-dajkálja, korról korra gazdagítja érzelmi anyanyelvűnket. Május eleje a televízióban és egész hazánkban is az angol királynő látogatásának jegyében telt el. Sok mindenről szólhatnánk ennek kapcsán pozitív és negatív irányban egyaránt, én talán mindebből II. Erzsébet parlamenti beszédét emelném ki. Régen hallottam már ilyen jól megírt, helyzetünket jól ismemi látszó, nem túl hosszú, de mégis minden lényeges problémánkat érintő értékelést a Nyugat képviselőinek szájából. Pusztán egyet hiányoltam, egyetlen árva szó sem hangzott el arról, hogy nem csupán Mohács, de Trianon is volt. Persze tudom, Mitterrand megtette, a békediktátum haszonélvezői csaptak is belőle óriási csátazajt. Lezajlott egy szépségkirály- nő-választás is a magyar televízióban. Én kimondottan félve vártam, ismerve az ilyen vállalkozások kongó szellemi ürességét és a tartalmatlan olcsó frázisok ismételgetésének riasztó hangulatát. Legnagyobb örömömre óriási meglepetés ért, ebben a szépségki- rálynő-választásban nem a szexualitást árasztó szépség játszotta a vezető szerepet. A nagyszerű riportemő hallatlan ügyességgel és közvetlenséggel vezette a társalgást a gyakorlatlan jelöltekkel, sohasem ismételve önmagát, mind a 15 jelentkezőnek tartogatva egy-két eredeti ötletet. És a valóban szép nők is sokkal inkább okos emberek benyomását tették rám, mint a szépségüket áruba bocsátó asszonyokét. Ez azt is igazolta, ha valaki önfegyelemmel vigyáz magára, szépségét sokáig megőrizheti. Megint egy kormánypárti képviselő hívta fel magára a figyelmet, méghozzá olyan ízléstelen szavakat kimondva, amelyeket még a szabad televízió sem volt hajlandó visz- szajátszani. A képviselő úr egyszer már ígért háromszorosra emelt kenyérárat, most az európai stílustól elrugaszkodva a mezőgazdaság teljes összeomlását jósolta. Nem tudom, jóslásaival miért nem fordul egy olyan kft.-hez, amely csak azzal foglalkozik, hogyan lehet az elkeseredett társadalmat még elkeseredettebbé tenni a kétségtelenül létező tények felsorolásával, riasztó jóslatok tömegét árasztva a filléres gondokkal küszködő tömegre. A májusi első Össztűzben csodálattal láttam a két ismert riportert. Tapasztalataim szerint mindig örömmel szokták támadni azt, aki a kormány mellett áll, most meglepően éles hangon, mondhatnám szenvedélyesen támadták Thürmer Gyulát, kiemelve azt a kétségtelen tényt —ezt még ő sem tudta megcáfolni —, hogy a magyar történelemben még egy olyan véres megtorlás nem volt, mint az 56-os forradalom leverése utáni kivégzéshullám, amihez még hozzátenném, hogy az 1945 és 1956 között ártatlanul vagy jogtalanul kivégzettek száma is felveszi a versenyt bármelyik, a magyar történelemben eddig produkált véres retorzióval. A vörös csillagot imádó pártelnök könnyedén siklott el ezek mellett a tények mellett, mint ügyes síző a kapuk között, úgy, hogy egyet se döntsön fel. Végighallgattam az ukrán szerződés körüli vitát, már amit ebből a televízió közvetített. Szomorú szívvel veszem tudomásul, hogy Kárpátaljáról is végleg le kell mondanunk, mint ahogy a többi elszakított területről is, hiszen katonai erőnk nincs, de ha lenne is, elképzelhetetlen a mai helyzetben háborút kezdeni, békés úton pedig pláne nincs rá lehetőség. Amikor átérzem az ellene szavazók igazságát is, szeretnék arra figyelmeztetni, hogy a jó politika csak a realitás pillérein nyugodhat, és kénytelen vagyok elítélően szólni azokról a képviselőkről, akik szélsőséges hangnemben egyenesen hazaárulónak bélyegzik azt, aki számol a részünkre nem kedvező realitással. Tudom, hogy a trianoni sokk sokunkban él, bennem is, hiszen én úgy tanultam, hogy Csonka-Magyaror- szág nem ország, de nem tudnunk tenni ellene. Olyan ez, mint a halálos kór, nem szabadulhatunk meg tőle, és nincs más megoldás, mint hogy együtt éljünk vele. Tiszay Géza Tardy Sándor grafikája
