Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. MÁJUS 15., SZOMBAT 7 Krúdy Gyula Egy magyar nábob végnapjai Szemere Miklóst (de genere Huba) akkor legyintette meg először a szél — mint a mindenkori tréfás emberek a bénulást mondják —, amikor a bécsi „Sacher” fogadóban hírét vette, hogy a régi pesti lóversenyteret felszántották, és tököt meg káposztát termelnek rajta ezentúl. Bécsben akkoriban tavaszodon, Pesten „kommiin” volt, mint közönségesen emlegetik az 1919-i tavaszt. — Nézze csak, Jóska, mi bajom van, hogy nem tudom mozgatni a jobb karomat? — szólt egy reggel az inasához. — Pestre utaztam éjszaka álmomban — aminthogy többnyire minden éjszaka utazom álmomban, amit nem ítélt jó dolognak még a bölcs Szemere Bertalan sem, pedig az nemigen hitt az álmoknak. Egy barna és egy szőke nővel utaztam, kocsiztam álmomban. Ismeretlenekkel. Reggelre kelve pedig alig tudom mozdítani a jobb oldalamat. — Majd csak megleszünk a jobb oldalunk nélkül is, mélt- sás uram — felelt a tatatóvárosi származású inas, akit Szemere úr még Esterházy Niki gróf hagyatékából vett át. — Valahogy csak meg kell halni — dörmögte Sz. M„ amikor az inas segítségével nagy nehezen kiszállott katonás vaságyából — a kaszárnyái ágyból, amilyen a Ferenc Józsefé is volt —, belebújt száras, muszkás állatbőrrel (vadmacskával) bélelt pa- puccsaiba, amelyeket még Moszkvából hozott magával, amikor ott a követségnél szolgált, felhúzta az úgynevezett „szerencsenadrágot”, egy bő, lötyögős, törökösen szabott, de angol szövetű nadrágot, amelyen folt folt hátán az ócskaságtól, de amely ruhadarabtól egyetlen napra- se válott meg volna, felvette a piros, úgynevezett Garibaldi-inget, amelyet még Rómából hozott magával, amikor ott ugyancsak az osztrák—magyar követséget szolgálta, mégpedig attasé minőségben. Hatvanhárom esztendős volt, de még komolyabban nemigen gondolt ana, hogy meghalni is szokás ezen a világon. A titkárai sohase merték átadni neki a partecédulákat, amelyek mind sűrűbben érkeztek a postával a régi ismerősöktől, a barátai (az életben lévők) nem beszéltek előtte a halálról. Ferenc Józseffel ugyan „fáséban volt” Sz. M. ama bécsi kitiltása óta, de az öreg császár halálát mégiscsak tudomásul kellett venni. No de F. J. nagyon öreg ember volt, illendő volt már, hogy meghaljon — vigasztalgatta magát Szemere Miklós, amikor néhanapján eszébe jutott Ferenc József, aki úgy bánt el vele, mint teréziánumi növendék korában: fegyelmi büntetésben részesítette kártyázásért — kito- loncoltatta Bécsből. Igaz, hogy a mozdulatlanságra kárhoztatott jobb kéz nagy fennakadásokat okozott a napi munka elvégzésében,, de végeredményében nem volt fájdalmas a dolog, még el lehetett élni vele száz esztendeig. Ott van például az öreg Be- retvás Alán Dabason, akiről egyszer azt hallotta, hogy húsz esztendeje ül egy karosszékben, mert meg van győződve arról, hogy üvegből vannak a lábai, amelyek menten összetörnének, ha rájuk lépne. Az egyik Rothschildról is azt mondják, hogy azért hallgat állandóan. mert nem tudna többé emberi nyelven megszólalni, miután szélütés érte. De kedves fiatal nőkkel vezetteti magát karon fogva a kertjében, és minden élet éppen úgy érdekli, mint akárcsak abban az időben, amikor a világraszóló bankházat még ő vezényelte. — Lehet élni jobb kéz nélkül is — állapította meg magában szertelen gyorsasággal Szemere Miklós, amikor átvette postáját, és a bal kezével apró megjegyzéseket írt a levelekre, igaz, hogy csak olyan betűkkel, amelyeket egyedül ő tudott volna elolvasni. — Fjedomak jó keze írása van, majd ő fog helyettem levelezni — mond, és nyomban csengetett is a csinoskás, fiatalos titkárért, aki oly romantikus megjelenésű volt, mintha abban a percben lépett volna ki egy Turgenyev-beszélyből, ahol odáig a házitanítói tisztet töltötte be. (Fjedor valóban regényes ember volt: Szemere úr előtt egy másik különc szolgálatában állott, akinek piro- mánia volt a betegsége, s ezért nagyon is kellett rá vigyázni.) — Fjedor, írjon helyettem Landstone lordnak, hogy az idei nyarat megint együtt töltjük Karlsbadban... Hirtelen a titkár arcára nézett gyanakvó, szurokszín szemeivel, mintha valamely szokatlan kifejezést vett volna észre annak az arcán. Sötét, epés, szinte önkívületi állapotban felkiáltott: — Fjedor, én nem vagyok pirománikus! — De én nem tudok angolul — felelt a titkár. Hatvan évvel ezelőtt, 1993. május 12-én hunyt el Krúdy Gyula Király Ágnes Egy megesett nemzedéknek Ezek az áléit szerelmeskedések Mindig mást regélnek Arról, amit valóban érnek Koszban, vérben hempergő merénylet Libbenő termekben osonó végzet Talmi, csipkézett igézet A nemlétre mért ütések Mindig csak önmagukba térnek Ezek az áléit szerelmeskedések Csak önmaguknak érvek Egy téves ítélet Mit körülzár a vétek Ezek az áléit szerelmeskedések Nem a szerelemről beszélnek Csak néma igéi az éjnek Ezek az áléit szerelmeskedések Gyilkos játékai a kéjnek És egy kielégült rémnek Parányi részek Melyek sosem lesznek egészek Eltévelyedettek Ezek az áléit szerelmeskedések És az elmúlás csak ígéret Ezek az áléit szerelmeskedések... K evés alkotót ismertem, akinek olyan átható szeme- járása volt, mint Zsögödi Nagy Imre festőművésznek. A vesékbe látott. „Aki festőművésznek tartja magát ne nézzen üresen, lásson a gyökerekig, emberben a velőkig, vérjárásig, tájban a másoktól észre sem vett szépségekig. Aki nem így él, ne nyúljon ecsethez, mert csak mázol, ken, pacsmagol, folyat, s az minden, de nem művészet.” Hallani sem szerette, ha a modern, absztrakt munkák és megteremtőik kerültek szóba, mert véleménye egyértelmű elítélő volt: aki rajzolni sem bírt megtanulni, attól mit várhat a vászon, s róla az ember? A nincsért, a semmi nevében munkálódni nem lehet —, s legyintett, de ebben a mozdulatban, szem- és arckifejezésben ott volt az ítélet. Aki magára ad, az megszenved minden munkájáért. Hogy festéket borogassunk a vászonra, hogy kézzel-ronggyal-kenőfá- val maszkoljunk, s nyomában faggassuk a nézőt: ugyan mit lát? s ha már elég sok értetlenséget göngyölt egybe, hozzátesszük a magunkét, s megmagyaráztuk az érthetetlent. Bele is komorult a gondolatokba, s áttért új gondolatokba. „Nehéz sokáig megmaradni, ott idegenben annak, aki erről a földről kelt, s indult. Áron is (Tamási Áron!) él, csa- pong, s az írásaiból lesem: már megint nem találja magát, sok nagy idegenség fonja körbe, messze jár a Nyikó vizétől. Szomjas. Szóra szomjúhozik. Hazai beszédre. Mi meg idekötődtünk. Nem könnyen készülődik el az ember, a sok utánjárás megköti. Beidézés, kihallgatás, kikérdezés, zaklatás. Akkor maradunk. Ha költözködök, akkor a Hargitára a méhekkél. Ezzel a háborús néppel lehet a legnagyobb nyugalomban lenni, gonosz őrzők elkerülik a méhes-embert, félnek a fullánkoktól. S ők sem tűrik meg az ártalmast. így ők a békesség, meg a csendes munka teremtői.” Zsögödi Nagy Imre ném tartozott a hamar kitárulkozó művészek, egyáltalán a hirtelen barátkozó emberek seregébe. Jól megnézte kit fogad hajlékában szóra-vendégségre, nem volt elég akármi szóban idézett ajánló-levél, maga győződött meg új, addig ismeretlen beköszönőiről. Csíkszeredáról gyalog mentünk feleségemmel, s valamiféle szorongással is, vajon lehetünk-e leültetett vendégei? A megméretés az ő átható látásában kicsi ideig, nekünk mégis úgy tűnt, hosszan eltartott. Aztán bor, s jó szó következett, beleszőve egy-egy rejtett kérdés, hogy mégis kik voltak biztatóink az ő meglátogatására? Amikor aztán idézem László Gyula tanulmányából azt a mindnyájunkat megindító fél mondatot, (— akik olvastuk a vallomást —) hogy tudniillik „ők ketten, kétszólamú muzsikára emlékeztetnek”, aztán „Nagy Imre a termő föld, Tamási pedig a felette lebegő énekes madár”, akkor már egészen otthon érezhetjük magunkat társaságában. Később megkérdezi azt is, képei közül mégis melyik volt az az emlékezetes, amelyik hozzá vezetett és szóljak arról is, miért? Akkor idézem a műteremben már nem található Álom című festményét, melyet Marosvásárhelyen a Tékában pillanthattam meg, de látásáért valahányszor ott jártam a székely-fővárosban, mindig visszatértem. A csoda az volt számomra, ahogyan a boglyát, hűvösében az alvót, megfestette. A táj, ami körbe ölelte az embert, a valóságban hatalmas és végtelenbe tűnő volt, mégis a hangsúly, a festő mondanivalója a hozzám közel való ember, s az álomban is valóság-kép megelevenülé- se volt. Ilyen festőd átás, efféle természethez való viszonyulás, ilyen megjelenítés, csak magyar festőnél található, aki úgy szereti a természetben megtalált témáját, ahogyan kevesen tudják: művészi alázattal, művészi átlényegítéssel. Nem készültem én ilyesfajta felelésre, valamiképpen Virrasztók mégis így tört elő belőlem az őszinte vallomás, amitől a szikár, kemény, sokak elől bezárkózó ember egészen felengedett. „Ez a ház előttetek ezután nyitva. Ide be lehet térni, s nem lehet elkerülni, ha az utak és felsőbb akaratok is engedik.” Ebben az időben már jelentéstételre kényszerültek az „idegen országból” vendéget fogadók, Erdély a félelem földje lett. Imre bácsi pedig ekkor a gazdag kínálatot lépes-mézzel is fűszerezte, meg azzal a keresetlen összefoglalással, ahogyan a teljes értelmiségi világot értékelte. „Már csak lopva és félve világítunk. Máskor a jeltüze- ink halomtól-havasig bevilágították a teljes világot. Mi, itthon, mindig tudunk egymásról. Beszélik felőlünk, melyik kivel nincs jóban. Hiába, akit becsülni érdemes, róla csak jót hallasz. Lehet, hogy nem vagyunk mindig nagy örvendezéssel, ha kivel összetalálkozunk, de csöndben figyelünk mindenkit, aki arra való. Minket ez tartott meg. Ha jól megy sorunk, veszekedünk. Egymással. Különülünk, egy a mástól. Idegen előtt, aki mienk, nem sérthető. Azokra is nézünk, akik messze vannak. Fontosak az át valók. Hogyan boldogulnak? Tartják-e őket helyükön elégre, nagyra? Ahogyan forgatják enmagukat. Olvassuk írásaikat. Lessük, nem lankadt-e bennük az erő? Tartják az otthonról útravalónak örökbe tett szavakat, vagy más nyelvre váltották a hazai beszédet? Abban a kincs, aki megőrzötte magát. Az ő szálait bárhogy nyesegetik, el nem szaggathatják. A Gond és hitvallás-t itt titkon, de szavak szerint ismételgettük. Naponként rettegtünk, vajh nem kerül vád elé Áron, mert itt a mi félelemkeltésünkre egész csekély megnyilatkozásért börtönnel jutalmaztak párt-királyék. Ahogy a napok múltak, a pirkadatnak is percnyi szabadság múlása folytán, úgy merészeltünk hangosabbat sóhajtani is. Számoltuk a halottakat, a hurcolta- kat, ott is és nálunk is, megtanultuk a történelem kettőzött könyvelését, s így maradtunk meg eddig. Csak a kérdések súlyosodnak, szaporodnak, ismétlődnek: meddig még? Meddig?” Mint záporozó nehéz ütések úgy hullanak egyszerre reánk a szavak, már a mesének tűnő műteremben, csak az alkotó hiányzik, hogy ismételhesse, ahogyan akkor, ott, a Csiki-medence gyönyörű falujában, Zsögödön. Felütöm a 200 rajzát őrző kötetet, s minden lapjáról, de legfőképpen az arcképekről ezek a kérdések szólalnak hangtalan, hiszen kortársai, barátai, a zsögödi emberek, élnek már kortalanul, de elnémíthatatlanul és kérdezik: meddig még, meddig? írótollal is feltette kérdését a festőművész, de százszorosán érzékelhetőbben rajzokkal, fametszetekkel, festményekkel. Teljes életművével. A szülőhelytől az Olt melléki Zsögödtől Csíkszeredán át Marosvásárhelyig, sőt Bukarestig, gondosan őrzik már a huszadik század nagy festőművész nemzedékének egyik legsajátosabban magyar alkotójának munkáit és bizonyos örökségképpen mi is gondozzuk a nemzeti örökség tárházában a hozzánk került műveket. Zsögödi Nagy Imre neve ott fénylik a legnagyobbak sorában. Hitvallása nemzedékek, legalábbis az Érdélyben élő festő-szobrász-művészek körében tudott, bár nem tisztelték meg életében, hogy a követők táborát saját tudásával gyarapíthassa. 0 nem taníthatott. Mégis! „Az emberek, igen ők voltak a legfontosabbak. Mindig róluk kell szólni. Néha mesélni, álmodozni — velük s róluk — máskor arcuk, tekintetük megörökítésével, olykor kezek, mozdulatok megragadásával, de mindig értük. A táj, a világ meg úgy kell körülölelje valamennyiüket, hogy otthon legyenek benne. Én nem kerestem külön ezt a világot, de magamat is ez vett körbe, így arról szóltam, amit látok, s ami nekem gyönyörűséges volt.” H a valahol tudom, hogy elém kerülhetnek Nagy Imre csíki tájainak már a falut átérő útja végén elénk tűnő dombjai, hegyei, az örök fellegekkel, melyeknek békéjét senki nem tudta olyan híven odavarázsolni, mint Nagy Imre, sietek, hogy láthassam. Hiszen olyankor mindig vele, azzal a csodálatos tehetséggel, aki maga kereste és találta műveiben a való világgal s a tüneménnyel az egyezést, egyszerre s együtt találkozhatom. Őrzői e művek a legendák, történelem, források, erdők kiismerhetetlen szépségű világának, amely benépesül az ott élőkkel, vívódókkal, néha örvendezőkkel, akiket úgy ismerünk: határt őrző székelyek. Fábián Gyula
