Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP SZÜKEBB HAZÁNK 1993. ÁPRILIS 3., SZOMBAT 5 Telt ház az érdi átmeneti szálláson Ahol menedékre találnak az utcára került nők A mendei MDF tervei Újraindul-e a Hírharang? Nagyon fáj a mendeieknek, hogy anyagi nehézségek miatt immár két esztendeje nem jelenik meg a helyi Hírharang című újság — mondja a település MDF-es vezetője, Béres József, aki több más kezdeményezésről, s pártja sikeres, illetve olykor akadályokba ütköző' tevékenységéről is tájékoztatta szerkesztőségünket. Kis kertes családi ház. Semmi sem különbözteti meg a többitől. Hosszúpultos konyhájában minden csillog-villog. A két szoba barátságos, sehol egy fémvázas emeletes ágy, kényelmes heverők mindenütt, tisztaság és rend. Az asszonyok a konyhában tesznek-vesznek, nem régen értek haza a munkából. Még az év végén adtunk arról hírt, hogy az érdi Családsegítő Szolgálat átmeneti otthont létesít az olyan nők számára, akik valamilyen oknál fogva az utcára kerülnek. Működéséről azóta nem hallottunk semmit. Most, hogy e látogatásra indultam, arra gondoltam, valószínűleg semmi érdekeset nem találok, üres lesz a ház. Meglepetésemre az otthon majdnem teljesen telített volt, még egy személy számára tudnak helyet biztosítani. S mint ahogy Grötzer Éva, a ház gondnoknője elmondta, ez nem kivételes eset. Csak ritkán fordul elő — sajnos —, hogy néhány hely üresen áll. S ami meglepő — mondja —, a lakók többsége igen jól szituált, képzett asszony. Egyikük — aki egyébként egy jólmenő szakember felesége (két házuk is van) — sírva panaszolja el esetét. A férje — miután másik aszszonyra talált — kidobta az utcára. Ha akkor a Családsegítő Szolgálat vezetője és a ház gondnoka nem fogja pártját, nem hallgatja meg és nem segít neki — mondta —, nem is tudja, mit csinált volna. Három gyermeke van, akiket a férje minden erejével ellene nevel, így most még találkoznia sem könnyű velük. Neki a vagyonjogi per ágas-bogas intéznivalóiban segítenek az intézmény vezetői. Akad itt azonban két pici gyermeket nevelő anya is, aki a férje brutalitása elől menekült az otthonba. Olyan eset is előfordult, hogy valakit az állomáson szedtek öszsze. Tisztes foglalkozása volt, de a lelki problémák alatt összeroppant, kábítószerezett. Az intézmény vezetői erről mit sem tudtak. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy védencük alszik és még mindig csak alszik. Ekkor derült ki, hogy az orvosával felíratott Seduxenre ráivott. Igyekeztek a lelkére beszélni. Meg is állapodtak abban, hogy a gondnok adagolja — reggel és este — a gyógyszerét. Ment is ez egy darabig, de aztán nem bírta tovább, inkább elment. Ki tudja, azóta mi történt vele? Az otthonban egyébként nincsenek szigorú előírások. Az igaz, hogy bent nem szabad a lakóknak cigarettázni, az alkoholt pedig teljesen száműzték. De ezen kívül mindenki azt csinál, amit akar. Akkor kel, akkor fekszik, amikor kedve tartja. Főzhet, moshat, éppen amikor jónak látja. Olyan eset is előfordult, hogy egy fiatal anya jelentkezett náluk. A férj és a feleség között teljes volt ugyan az egyetértés, csak éppen a lakással volt gondjuk. Ilyen esetekben nem zárkózik el az intézmény vezetősége attól, hogy a férj bent a szobában — amit más esetekben nem engednek meg — beszélje meg ügyeit az ott lakó feleséggel. Az átmeneti szállásra jelentkező nők nagy része önmagától is megáll a lábán, de igen jólesik nekik a szerető gondoskodás, az, hogy van kinek elmondják gondjaikat, van, aki tanácsot adjon ügyes-bajos elintéznivalójukban. Tudják, hogy egy évig ezen a helyen maradhatnak — ha szükséges —, s hogy épen, egészségesen kikerülhessenek az ELETBE, minden lehetséges segítséget megkapnak. Szívünk szerint azt is megírtuk volna, hogy hol található ez az intézmény, sőt fotót is készítettünk volna az ott élő asszonyokról, de azt kérték, tegyünk le erről. Nem tenne jót nekik — mondták —, ha a férjük, élettársuk megtudná tartózkodási helyüket. Ebből ugyanis már több esetben volt komoly gond. Arpási Mária — Bajok vannak a faluban — kezdi Béres József. — Úgy érezzük, hogy a jelenlegi önkormányzat nem tekinti partnernek a helyi MDF-et: nem hívja meg a vezetőséget a testületi ülésekre, s több kezdeményezésünk is elakadt már a hivatal, illetve a faluban működő más intézmények passzivitásán. A legfájóbb pontja a mendei MDF-nek, tudtuk meg Bé-‘ rés Józseftől, hogy a polgármester asszony nem engedélyezte az ’56-os emlékérmék kiosztását. Arra hivatkozott az önkormányzat vezetője, hogy a testületben, illetve a faluban lévő pártok között olyan egyezség született, mely szerint nem kell kiosztani az említett kitüntetéseket. — Én ilyen megegyezésről nem tudok — mondja a helyi MDF vezetője. — Ugyanakkor nagyon bánt, hogy a hoszszas kutatás eredményeképpen felderített, éremre jogosult mendeiek, illetve azok leszármazottjai mind a mai napig nem kapták meg ezt az egyébként pénzzel nem járó, de számukra feltétlenül jelentős erkölcsi elismerést hozó kitüntetést. Idén például az egykori evangélikus lelkész, Benedek János feleségének szerettük volna átadni az emlékérmet. Az indoklás szerint: mi, az utókor, ezzel a gesztussal ismernénk el azt a sok üldöztetést, zaklatást, melyet — nem utolsósorban vallási meggyőződése miatt — élt át, szenvedett meg a néhai tiszteletes. A vallási témáknál maradva említi meg Béres József, hogy évek óta érthetetlen akadályokba ütközik a Mendéhez tartozó Szentistván elemistáinak iskolai hitoktatása. — Régi tervünk — támasztja alá a jogos igényeket magyarázattal is Béres József —, hogy itt, Szentistvánon is legyen egy kis kápolna a helybéli hívek lelki gazdagodása érdekében. Ezt az elképzelést mind a katolikus, mind az evangélikus közösség felkarolta, így a remélhetőleg mihamarabb megvalósuló kis templom az ökumené szellemének házául szolgálhatna. Ebben a munkában nagymértékben számítunk a húsvét után falunkba érkező új katolikus plébánosra, aki a közelmúltban elhunyt idős atya helyét veszi majd át. A főváros XVII. kerületéből érkező pap kezdeményezőkészségét a mendeiek nemcsak az iskolai hitoktatás felvirágoztatása, illetve a szentistváni gyakorló hitélet beindítása, hanem a két évvel ezelőtt főként anyagi nehézségek miatt megszüntetett helyi lap, a Hírharang újraindítása érdekében is fel kívánják használni. — Olyan folyóirat volt a Hírharang — mondja Béres József —, amelyik evangélikus szemlélete mellett egyértelműen jó közéleti hírmondónak tartottak a helybéliek. A jelenleg Mendén terjesztett kétlapos önkormányzati híradó messze nem tölti ki a Hírharang megszűnése miatt keletkezett űrt. Ezért is kérjük folyamatosan a falu vezetését: lehetőségeihez mérten támogassa anyagilag a lap újraindulását. Az új plébánost pedig arra szeretnénk megkérni, hogy majd a terjesztésben, illetve a Hírharang újjáéledésének közzétételében vegye ki a részét. A mendei MDF-szervezet tevékeny szerepet vállal a falu hétköznapi életében is. Eddig már 44 fiatalt szerveztek be cserkésznek. Béres József nagy bánata, hogy a helyi iskolák vezetői nem ismerik el kellőképpen ezeket a fiatalokat, s azok így nem kapnak kellő erkölcsi támogatást az említett oktatási intézményektől. Sokat tesznek az MDF- esek a munkanélküliek álláskeresése érdekében is: eddig már 30 főt helyeztek el a legkülönfélébb munkahelyre. Szintén ezeken az embereken segítene az a bolt is, melyet — egy jelenleg üresen álló magánházban — a mendei MDF nyitna és működtetne Szentistvánon. — Az üzlet fő profilja az élelmiszer, az illatszerek, a háztartási cikkek árusítása lenne. Ezeket a termékeket kedvező áron kínálnánk a helybélieknek, akiknek már az is nagy segítségül szolgálna, hogy sok árucikkért nem kell majd a jövőben a • környező nagy településekre beutazni.-mallár-Csaknem három éven át tartó termékeny-felhőtlen kapcsolat szakadt meg az idei év elején a tápiószőlősi Kiss és Társa Sütőipari Gmk és a ceglédi Toldy Ferenc Kórház — Rendelőintézet között. Az eset több, mások számára is tanulságos kérdést vet fel: kizárólag ezért, s véletlenül sem a benne szereplők jó hírének kétségbevonása szándékával foglalkozunk vele. Felhőtlen kapcsolat A történet 1990 nyarán kezdődött. Kiss Béla pékmester felajánlást tett a kórháznak, hogy heti két alkalommal ötven-ötven kilogramm kenyeret és kiflit szállít teljesen ingyen az intézmény részére. Kérése mindössze annyi volt, hogy az adomány értékének megfelelően bővítsék, javítsák a kórház élelmezési üzemének eszközellátottságát s magát az ellátást. A nemes gesztusról akkoriban lapunkban is hírt adtunk, hátha követőkre talál a jó példa. Más pékek azonban nem csatlakoztak a kezdeményezéshez, ám Kiss és Társa a következő évben, majd 1992-ben is szorgalmasan sütötte, fuvarozta a heti egy mázsa pékárut. A kórház gazdasági igazgatója — Bohál István — minden esztendő végén írt egy szép Ki szállítson kenyeret? Cegléden üzleti alapon döntöttek köszönő levelet, jelezte a szállított áru értékét, s hogy ennek fejében például 1991-ben egy darab egyetemes konyhagépet vásároltak. Az ötezer kilós évi adományról rendszerint külön igazolást is adtak a jótékonykodók kérésére. A kórházi ellátás tradicionális, évtizedek alatt megszokott stabil partnere a kenyérárut illetően a nagy területet magáénak tudó Dél-Pest Megyei Sütőipari Vállalat, majd átalakult formában az Aranygallér Sütőipari Rt. volt. A vállalkozóhoz képest kétségtelenül monopolhelyzetben lévő „mamutcég” nyolcvanezer kiló kenyeret sütött évente a betegek számára. Mindez elfogadott helyzet volt, senki nem kérdőjelezte meg, miért is tette volna az ismert üzleti körülmények között. Sajnáljuk... A múlt év végén azonban fordulat történt az események békés menetében. Az adományozó pékmester bejelentette a. vele folyamatos kapcsolatban álló gazdasági igazgatónak, hogy a konkurenciával való küzdelemben ilyen formában nem képes tovább az adománykenyeret szállítani. Jó lenne, ha a kórház rendelne valamennyit tőle is, nem csak az Aranygallértól. Ebben az esetben a felajánlás maradna a régiben. Kiss Bélának úgy tűnt, hogy felvetésével nyitott kapukat dönget, mert a kórháztól sem áll távol a partnerváltás lehetősége. Hogyne, hiszen ennyi idő után a legjobb házasságban is találni szálkát: Kiss Béla értelmezése szerint már ennek előtte a megrendelők „kokettáltak” a Mozaik Kft.-vei kenyérszállítás ügyében. így hát időben jött a hűséges vállalkozó üzleti ajánlata: szóban megegyeztek a gazdasági igazgatóval, miszerint.Kiss és Társa az intézmény teljes pékáruigényét biztosítja az 1993-as esztendőre. írásos szerződés azonban nem köttetett, miközben árajánlatot kértek Kiss Bélától: ők egy-három forinttal „alámentek" a konkurencia árainak. Az év első szállítási napján már látszott, hogy valami került a levesbe. A gazdasági igazgatótól egy szinttel lejjebb, az élelmezésvezető sajnálattal közölte kedves partnereivel, hogy mégsem ők lesznek a szállítók, hanem marad a hagyományos kuncsaft. így döntött az igazgató-főorvos, akivel jószerével nem találkozott eddig még Kiss és Társa. Más az üzlet Innentől kezdve megszűnt a — felhőtlen — jó viszony: a korábbi adománytevő és az azt elfogadó rideg, sőt bizalmatlan üzleti tárgyalásba kezdett. Ami az addigi jó kapcsolat nélkül egyiküknek sem tűnt volna fel... — Én annyira megijedtem, hiszen Mohos igazgató-főorvos urat még életemben sem láttam. Réti doktor úr, az országgyűlési képviselőnk járta ki, hogy fogadjon — mondta az ügyeket intéző feleség, a vállalkozó társ, Kiss Béláné. — Közölte velem: a Sütőipari Rt. igazgatója a kórház megtámogatását célzó alapítvány kuratóriumának elnöke, általa az rt. nagy összegben járul hozzá az intézmény segítéséhez. Én is adakozom, már három éve, igaz, nem alapítványba, hanem saját adóterhemre, merthogy ezt leírni nem tudtam! Mohos úr meglepődött, majd a szállítási garanciákat, biztonságot firtatta. Mondtam, hogy fele-fele arány sem lenne rossz, s akkor az alapítványhoz is beszállok ugyanannyival, mint a versenytárs. Ezután jelentették be a verseny — nem versenykiírás! — meghirdetését. Ekkor tettünk árajánlatot, majd bekövetkezett, amire ezek után számíthattunk: továbbra is a sütőipar viszi a pékárut. így döntöttek. Az eljárást tartom méltánytalannak: ha verseny, hát legyen verseny, nyílt, többesélyes. Vagy valami kompromisszumos megoldás, olyan, amiben mindketten maradhattunk volna. Arról már nem beszélve, hogy egy hasonló helyzet ilyen kisvállalkozónál csődöt is okozhat... Hol az igazság?-^Racionális üzleti szempontok alapján döntöttünk a sütőipar mellett, noha nagyon sajnáljuk, hogy így alakult kapcsolatunk Kiss úrékkal. A részleteket inkább Bobál úrtól kérdezze — mondta telefonon történt bejelentkezésemkor dr. Mohos György, a ceglédi kórház igazgató-főorvosa. — Tényleg sajnáljuk, hiszen stabil, jó partnereink voltak — kezdte Bobál István is, a gazdasági igazgató. — Ezért nem zártuk ki őket a versenyből, s kértünk tőlük árajánlatot. Másfél hétig kipróbáltuk, bírják-e a tempót. Csak jót mondhatunk a vállalkozóról, de az Aranygallér árajánlata kedvezőbb: évi 300 ezer forint megtakarítást tesz nekünk lehetővé a konkurenciával szemben. A sütőipar kérte, hogy konkrét ajánlatát ne hozzuk nyilvánosságra. Azért ő sem szenvedhet hátrányt, mert régi szállítónk! Egyébként határozatlan időre kötöttük velük a szerződést, amit bármelyik fél egy hónapos határidővel felmondhat. A „Betegellátás javításáért” Alapítvány pedig egy egészen más dolog, nincs köze az üzletkötéshez, jóllehet valóban az rt. igazgatója a kuratóriumi elnök. Ez benne van a pakliban, amitől még nem kellene összefonódásról beszélni. Miképpen szét kell választani az adományozást és az üzletet is... Dióhéjban és konklúziók nélkül ennyi a történet. Még csak igazságot sem tudunk tenni, kimondani az ügyben, merthogy láthatóan más az igazság, és más az^ üzlet is, kár összekeverni. így aztán bólogatunk a kórháznak, s sajnáljuk a vállalkozót. Mit tehetnénk egyebet? Tóth Ferenc
