Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-13 / 85. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. ÁPRILIS 13., KEDD 9 Tisztelt Szerkesztőség! nem az általa ösztönösen köve-Ugyanaz, infravörösben (Levélféle válasz egy nagykőrösi rokonhoz) v rrvrv rtKT tvqsb n’jüNl, AP.VH 204> ÍAS.4>Ób02 K YPlOY fMiriVM SAPfENTRAE TIMOR. ©MINI* Engedtessék meg néhány észrevétel a március 25-i számukban Az Antikrisztus világa cím alatt megjelent (szerkesztőségi?) cikkel kapcsolatban. Bizonyára hiányos és hézagos műveltségemnek tulajdonítható, hogy a mai napig sem tudom, hogy kicsoda-micsoda a cikk szerzője, aki kéretlenül odaáll az olvasók elé és vall. Részben olyasmiről, ami rajta kívül csak az Úristenre tartozik. Meggyőződését, vallásos hitét nem kérdőjelezhetem meg, mert ez minden ember legbensőbb ügye, amit kérés-kérdés nélkül talán mégsem kellene az olvasók elé vinni, hiszen ma nem jelent üldöztetést a vallásos meggyőződés, hanem legtöbb esetben „kifelé” kifejezetten előnyös magatartás. Szerintem ne egy politikai napilapban keressünk helyet ennek, még ha több gondolatával egyet is értek. De mit kezdjek a szövegben szereplő „modem kor” fogalmával? Hiszen a történelem során mindig az aktuális kor volt modem. Valahogy ezzel a „modem korral” is úgy vagyunk, hogy fejszével erdei kápolnát is lehet építeni, embert is lehet ölni. Atomenergiával áramot is lehet termelni, de egy szempillantás allatt milliókat is meg lehet ölni. A cselekvés célja válogatja. És így vagyunk a sajtóval, rádióval, televízióval, egyszóval az összes médiummal. A Vatikán hangja nem azonos Pol Pót rádiójával, de még az önmagukat liberálisnak meghatározó szellemi műhelyek mindent egybemosó hangjával sem. Az elektromágneses hullám vétlen abban, amit vele, általa követnek el. Keresztyénként tudjuk, hogy a Gonosz erősebb ezen a földön, mint a Jó — legalábbis anyagi értelemben. De azt is tudjuk és hisszük, hogy VÉGÜL mégis elbukik. Most tehát ne hallgassunk rádiót, ne nézzünk tévét? Ez így kimondva is kész ostobaság! De tegyük nemcsak magyar nyelvűvé, de magyar szelleművé is őket. Hadd mondjak el egy személyes példát: ízlésem a kialakulása óta nem vette be az úgynevezett „magyar nótát”. Most? Ha háttérzenét hallgatok és úgy adódik, százszor szívesebben hallgatom ezeket, mint a nyugati kultúrmocskot. (Hiszen onnan is csak azt importálják, akik ebben döntöttek — már megint helyettünk!) Igaz, a magyar nóták legtöbbje is szirupos, giccses, de a mienk, megértjük, érezzük. (Isten őrizzen, hogy bárki is azt olvassa ki ezekből a sorokból, hogy a világ zeneirodalmának remekei helyett ezeket ajánlanám. De akár az ízlés fokának, akár egy hangulatnak megfelelően még mindig sokkal többet érnek, mint a las vegasi életformát és egyéb luxus életformát gajdoló-vonító dalnokok mindent elborító szellemi kútmérgezése!) Vannak persze ízléses (ízlés! milyen nevetségessé degradált fogalom ez ma!) magyar könnyűzenék is; de ezek felette ritkák. A legtöbb „dal”, film a sajátságosán magyar — bár európai közegbe ágyazott — ízlésvilágot rombolja szívós aprómunkával, következetesen. Hová vezethet mindez? Szívem szerint analógiaképpen Mikszáth esetére hivatkoznék az édesanyja főzte kávé és a pesti kávéházakban megszokott kávéval kapcsolatban, de ma sajnos az ilyen szelíd történet a közönség ingerküszöbe alatt van már, ami a hatást illeti, így kénytelen vagyok erőteljesebb példához nyúlni. Szóval, hová vezethet mindez? A példa: úgy hallottam, hogy mesterséges megtermékenyítéskor az apaállattól tett magatartás mellett nyerik a spermát, hanem valamilyen pádra (fantom) ugratják rá. Egy idő után ezt meg is szokja és ha aztán valami igazi nőstényt lát, csak nézhet, hogy ezzel a fura valamivel mit is lehet kezdeni, ha a pad után még ilyesmi megfordulna a fejében. Valahogy ehhez hasonlóan — nem véletlenül — aberrálják a mi nemzeti ízlésünket — jó pénzért azok. akik ugyan tudnak magyarul beszélni, de érezni „kozmopolitául” éreznek. Elvük az „ubi bene, ibi patria”, vagyis „ahol jól megy a dolgom, ott a hazám” És a társadalom szellemi tönkretételének az árát is a társadalommal fizettetik meg. Hát itt tartunk. Befejezésül: pár éve még, ha egy állítást meg kellett védeni, így kezdődött a védelem: Már Marx megmondta...” A legnagyobb adu viszont mindig egyegy kiragadott Lenin-idézet volt, ami ellen nem volt orvosság. Ma egyre-másra a Szentírást idézik talán éppen azok, akik néhány éve még Marxot hívták segítségül. (Nem a Hírlap cikkének szerzőjére gondolok, hiszen egyáltalán nem ismerem! (Lelkészek szájából elfogadható volna ez a Szentírásra hivatkozó magatartás, de most úton-útfélen boldog-boldogtalan ezt rángatja elő. Valahogy kezd émelyítővé válni ez a hirtelen nyilvános megtérés és argumentálás. Mondok egy viszolyogtató példát. Véletlenül kezembe került a Magyar Hírlap március 23-i, keddi száma, ahol a lap 8. oldalán egy interjú található a magyarországi homoszexuálisok országos egyesületének elnökével, aki az őket elítélő Balczó-nyilatkozatra reagálva kijelenti: „...csodálkozunk azon, hogy ezt pont Balczó András olimpiai bajnok fejtegette... aki közismert mély vallásosságáról. E téveszmét aligha az Úristen sugallta...” Nos, vallásos mezbe bújtatni azt, amit az írás — az O- és az Újszövetség is — a legkeményebben tilt, hát ez túlmutat önmagán. Kihasználva a tömegek ma még elmaradott vallási kultúráját és így tájékozatlanságát, még megtévesztésre is alkalmat ad. (Talán csak nem a „szeresd felebarátodat!" parancsát „nyakatekerték” — hogy triviálisan szóljak.) Ha nekik úgy jó, ám vállalják önmagukat, életformájukat, de ne bújtassák vallásos mezbe! Genetikai magyarázatot már találtak. Érjék be azzal! Mérgesen kezdtem ezt a levelet, de mire a végére értem, úgy veszem észre, hogy már nem is haragszom az általam nem ismert szerzőre. Közös a féltésünk tárgya: magyarságunk. Különböző módon féltjük, de ugyanazt az egyet! Ma, amikor sok régi politikust idéznek a T. Házon belül is — hiszen az újaknak csak a baklövéseit szokták — felhívom a figyelmet egy 1991-ben megjelent könyvre. Címe: MERJÜNK MAGYAROK LENNI! Teleki Pál gróf gondolatai szólnak hozzánk a lapokról. Teleki Pált néhány éve „rehabilitálták”, elmondták az ilyenkor kötelező penzumot, aztán elhallgattak róla. Nem szégyen pedig a mai újsütetű, kisebb kaliberű politikusoknak sem megszívlelni a benne foglaltakat. Csak kényelmetlen... Nem rájuk szabták! P.s. A „magyar” szót mindenkor annak értelmében használtam, hogy: „magyar az, aki annak vallja magát.” Nem ilyenolyan megfontolásból — Sorsból. Karsav István Nagykőrös Kedves szellemi rokon, Karsay István úr Nagykőrösön (hol, vélhetőleg, Arany János tanár úr szelleme máig dolgozik, nyugdíjazhatatlanul), köszönöm levelét, melyet a szerkesztőségnek címzett. írónak a legnagyobb elismerés, ha visszhangot kap, ha hatni tudott; ha lelkeket mozgatott meg, gondolatokat gerjesztett, lelkesedést keltett vagy felzaklatott, ha akár ellenmondásra is késztetett, s kivált, ha abban a helyben tollat ragadni vagy írógép mellé ülni indított valakit. Az író igazi reménye nem Nobeldíj, hanem az, hogy „non omnis moriar, hogy quad exegit, aere perennius lesz. (Ön olyannyira rokon, hogy Önnek válaszolván, a Tibullus-idézet honorálásaképpen, merészelem Horatiust, kollokviálissá téve, beépíteni gondolataim folyamába és mondatstruktúrámba.) Karsay István úr némileg tüskés lélek, dehát sokan vagyunk ilyenek. Tüskéket növeszteni — elemi védekezésül — a zord történelmi környezet kényszerített, mely nekünk, 1920-—1930 között születetteknek adatott. Úgy hozzászoktunk a rejtőzéshez, a gúnyhoz, a hántáshoz, hogy amikor gondosan elrejtett legbenső húrjainkhoz hozzáfér valaki, felhorkanunk. Akárcsak Petőfi, amikor Kertbenyvel — bemutatkozás nélkül — egy Bakodi nevű orvostanhallgató lakásán először találkozott; a magyar irodalom naprendszerének e hűségesen keringő holdja kitörő elragadtatással nyilatkozott egy bizonyos Petőfi verseiről az ismeretlen fiatalembernek, aki így válaszolt: „Mit ért Ön a versekhez? Ön ugyanolyan sváb, mint Bakodi... Különben is, az a Petőfi egy csavargó, lump komédiás! És ha tudni akarja, az a Petőfi én vagyok!” Avval sarkon fordult és elrohant. (Másnap már barátok voltak.) Petőfi — akkor — nem az elismerő fogadtatáshoz szokott. Karsay István úr nem szokott hozzá, hogy saját rnélyedes-mélyen őrzött és aligalig megfogalmazott sejtéseivel „egy politikai napilapban” találkozik. Először felcsattant: a gyanúperrel élt, már megint egy mimikri, az ezredik, a százezredik. Vitatkozni kezdett, majd a második oldalon már az imént olvasott cikket folytatta, s mire a levél végére ért, haragja elpárolgott, megfogta a cikkíró megtalált kezét, azután telepatikus gondolatolvasóként leírta a cikkíró gondolatát, az elmerült ifjúságból, Atlantisz- Magyarországról, egy Teleki Pál-idézetet: „Merjünk magyarok lenni.” * Kedves Karsay úr, mi nem különbözőképpen féltjük ugyanazt az egyet — a magyarságot —, csupán a hullámhosszban van különbség. Olyanformán, mintha „Az Albrecht Dürer ex librise Antikrisztus világa” — mondjuk — infravörös megvilágításban mutatta volna meg ugyanazt, amit Ön, a levélben, látható fényben. A cím — „Az Antikrisztus világa” — már eleve a mítosz hullámsávja, s ez a mitikus hullámsáv érzékenyebben érinti a racionális hullámhosszakhoz mélyen alkalmazkodott tudatokat. (Ady költészetének botránya is ebből eredt: az ő mitikus látásának „infravörösében” a magyarságnak és a magyar sorsnak olyan „látványa” tárult fel, melyet a kor nem tudott elviselni.) Nos, a felborzoló cikk hullámsávján a kort, mely a „merjünk magyarok lenni!” kiáltást kicsiholta, s a kort, mely Teleki Pál véres áldozata után következett, a mítosz nyelvén így mesélhetnék el: „Árva Kicsi Magyar, a legkisebbik fiú, körülnézett: jobbra látta a Barna Ántikrisztust, balra látta a Vörös Ántikrisztust, messze pedig, amerre a Nap lejár, tornyosul vala a Disznófejű Nagyúr, ülvén az aranyon, az aranyon. S akkor a Disznófejű Nagyúr átnyúlt szőrös mancsával és belelökte árva Kicsi Magyart, a legkisebbik fiút, a Barna Antikrisztus tátott szájába. Azután a Disznófejű Nagyúr öszszefogott a Vörös Ántikrisztussal, s a Barna Ántikrisztust tniszlikbe aprították. Akkor a disznófejű Nagyúr belelökte Árva Kicsi Magyart, a legkisebbik fiút, a Vörös Antikrisztus tátott szájába. Esztendő esztendőt követett, s Árva Kicsi Magyar belülről halálosan megsebezte a Vörös Ántikrisztust. Ám annak annyi ereje még volt, hogy évtized telt évtized után, mire a Vörös Ántikrisztus megszabott ideje lejárt. Öszszeomlott s kihányta, féligemésztetten, Árva Kicsi Magyart, a legkisebbik fiút, enyésző torkából, akkor a Disznófejű Nagyúr — immár fejében az igazi Ántikrisztus, amely se nem vörös, se nem barna, hanem láthatatlan, de annál hatalmasabb és vele együtt ül az aranyon, az aranyon — ránézett árva Kicsi Magyarra, csúfondárosan megcsörrentette arannyal teli szügyét és így szólt: „Hát te még élsz?” Hát te még önmagad vagy? Hát te még magyar vagy? Meddig bosszantasz még? Szűnj meg!” És elküldte őrlő fogú, mérges nyálú Sajtókonszemjeit, hogy véglegesen emésszék meg a legkisebbik fiút. És azóta emésztik. És azóta marják és azóta aberrálják az ízlését. Maratik és aberráltatik, de meg nem emésztetik. Amiképpen az emberemlékezetben megkövült Mózes szeme láttára a csipkebokor ég, de meg nem emésztetik.” Ha ezt a világot is, meg nem emésztetvén, túléljük mi, Árva Kicsi Magyarok, akkor bizonyságot kaptunk arról, hogy nem az Ántikrisztus a leghatalmasabb, az emberi világra nézve sem. * Villantsuk fel ugyanezt „látható fényben”, politikai tárgyiassággal, ámbár némi rezignációval. Nagy-Britannia. hűvös kalkulációk nyomán, minekutána a Trianon-kastélyban feldarabolta volt Magyarországot, miként másfél évtizeddel később ugyanezen a Magyarországon Lédererék Kodelkát, úgy találta, hogy a Kárpátok és a Duna vidéke nem ér meg neki semmiféle politikai befektetést. Először ímrédy Bélával közölte, miszerint Magyarország rá ne számítson, forduljon bizalommal a hitleri Németországhoz. ímrédy megtette (ha miniszterelnök akart lenni és maradni). Azután a világbirodalmi Központ (immár a háborúban) Teleki Pállal közölte. hogy elvárja, miszerint a magyarok ne engedjék be a hitleri német fegyveres erőt, mely Jugoszlávia ellen vonul. Teleki, hogy ne hazája legyen öngyilkos, megölte magát. Majd a londoni establishment — immár tengerentúli szövetségesével együtt — közölte Kállay Miklós miniszterelnökkel, hogy forduljon, a magyar jövő ügyében, bizalommal a Szovjetunióhoz. Az új békében ezek a demokráciák nem darabolták tovább Magyarországot, hanem úgy. ahogyan van, egészében odaadták Sztálin generalisszimusznak, hogy egye meg, ha már a fene ezt eddig elmulasztotta. Folytassuk-e a tárgyias beszámolót, Karsay István, kortársam és kedves kollégám a latin nyelv ismeretében? Ne folytassuk; ne ártsunk az ország külpolitikai érdekeinek, ha már lendíteni nem tudunk rajtuk. A történelmi visszapillantást viszont talán megengedhetem magamnak. Németh László mondotta volt az 1943-as Szárszói Konferencián: „Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nem tudtam olyan kimenetelét találni, amely számunkra kedvező lehessen. 1939-es helyzetképemben olvashatják: akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom.” így adta meg kölcsönösen egymás szavának értelmét a konzervatív gróf és a legfinomabb műszernél is érzékenyebb népi-értelmiségi minőség-forradalmár. Ilyen feltételek között kellett és kell merni magyarnak lenni, mind a mai napig. * Summa summarum: végtére stílus- és műfajkérdéssé vált cseppet sem igazi vitánk, egy egri és egy nagykőrösi szoba között: közös gondolatok, érzelmek és reagálások kifejezésének műfaji változatairól. Igaza van, Karsay úr: prózaírótól szokatlan az ilyen kirobbanó vallomás; költők sajátja inkább. Csakhogy válságosak az idők és a világ — a világ valóban az Antikrisztusé, de nem örökre, csak a számára kiszabott ideig. S ha nem tudta, ki az, ki felzaklatta, ne csodálkozzék. Aki másfél évtizedig volt aqua et igni, publicitate, radione ac televisione interdictus (fűztől, víztől, publikációtól eltiltva, rádióból, televízióból kitiltva), csak kísérteiként jelenhetik meg az élők rendezett világában. S kísértet létemre, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Sándor András
