Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-08 / 82. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1993. ÁPRILIS 8., CSÜTÖRTÖK 3 Reménysugár Kilencvenkettedik születésnapján, március 13-án közölte lapunk egy írásomat Esterházy Jánosról, a szlovákiai magyarság mártír sorsú vezetőjéről. Az utolsó bekezdésben ez olvasható: „Hamvait azóta sem adták át a családnak, s a következetesen dikta­túraellenes kereszténydemokrata politikust a kom­munista rendszer bukása után három évvel még mindig nem rehabilitálták. De még Budapest »libe­rális« vezetősége sem tartja méltónak arra, hogy ut­cát nevezzen el róla.” Ezek a sötét tények valóban befelhó'zik a régió alakuló demokráciáinak verőfényesnek igazán nem mondható napjait. És akkor keleten, ahonnan az utolsó ötven évben nem sok jót kaptunk, a felhőket szétzavarta a tavasz lehellete, s megjelent az első're­ménysugár. Bába Iván helyettes külügyi államtit­kár a napokban Moszkvában járt, s ott átvette az orosz hatóságoktól azokat az iratokat, amelyek sze­rint Oroszországban rehabilitálták Esterházy Já­nost és a vele együtt elhurcolt felvidéki magyar poli­tikusokat. Esterházyt Gustav Husak belügyi megbízott tar­tóztatta le és adta át az NKVD embereinek. 1945 nyarán kiszállították a Szovjetunióba, ahol a Ljubl­­janka börtönbe zárták. Éjszakákon át nem hagyták aludni, reflektorokkal világítottak a szemébe, s köz­ben „spontán vallomásának” szövegét ismételték. Az eró'szak hatása alatt tett beismerő' vallomás alap­ján tíz évre ítélték. Megjárta a Gulág minden pok­lát, majd 1949-ben visszaadták Csehszlovákiának, ahol a távollétében hozott halálos ítéletet „kegye­lemből” életfogytiglanra változtatták. 1957-ben halt meg a mirovi börtönben. Jelcin Oroszországa — úgy látszik — nem azo­nos a bolsevik Szovjetunióval. A rehabilitációval el­ismerték Esterházy János és társai ártatlanságát. Hálát adhatunk Istennek ezért a jó hírért, de rög­tön feltör belőlünk a reménytelenül is reménykedő kérdés: Vajon az önálló szlovák állam mikor követi a nagy szláv testvér példáját? Örvendetes, hogy a magyar kormány megpróbál­ja elérni a szlovák hatóságoknál Esterházy János ügyének felülvizsgálását és rehabilitálását. Török Bálint A miniszterelnöki sajtóiroda közleménye Valótlanságok a Duna Tv-ról A Duna Tv állami finanszí­rozásával kapcsolatos egyes hírekkel, publikáci­ókkal összefüggésben in­dokoltnak tartjuk az alábbi­ak közzétételét. A Kormány 1992. szep­tember 10-én határozott a határainkon túl élő magya­rok tájékoztatására szolgá­ló televízióműsor készíté­sét és műholdról történő sugárzását támogató alapít­vány létrehozásáról. Törek­vésében elsősorban a Du­­na-tájon élő magyarság po­litikamentes tájékoztatása, nyelvének, kultúrájának megőrzése-ápolása vezérel­te és vezérli. Az Alapít­vány létesítését követően került sor a Duna Tv mű­ködéséhez szükséges forrá­sok felkutatására. E kérdés­sel a Kormány 1993 janu­árjában is foglalkozott. Ha­tározattal döntött egyrész­ről az alapítvány költség­­vetési támogatásáról — 2 miliárd forint összegben, illetve arról, hogy az 1993. évi működéséhez ki­egészítő támogatás is szük­séges. Ennek forrásául a vagyonpolitikai irányel­vek alapján juttatott va­gyon szolgálhat. A határo­zatban egyáltalán nem sze­repel összeg. Ha a Kor­mány ezt a finanszírozási módot választja, természe­tesen ki kell még dolgozni a részleteket, a lebonyolí­tás egész rendjét. Tekintet­tel arra, hogy a vagyonpo­litikai irányelvek elfogadá­sa a Parlament hatásköré­be tartozik — és erre 1993. évre vonatkozóan még nem került sor —, így természetesen mód van a kérdés parlamenti megvita­tására a nyilvánosság tel­jes körű bevonásával. Ezek alapján teljességgel megalapozatlanok mind­azok a megállapítások, amelyek jelentős összegű —- 10-15 milliárd forint — vagyonátadást prognoszti­zálnak az alapítvány részé­re. A már említett költség­­vetési juttatáson túlmenő­en az alapítvány mind ez ideig semmiféle anyagi tá­mogatásban nem részesült. Májusban dől el véglegesen Költségvetésünk alakulása Márciusban a vártnál jobb lett a költségvetés helyze­te, de ebből nem lehet mesz­­szemenő következtetése­ket levonni — mondotta Naszvadi György, a Pénz­ügyminisztérium helyettes államtitkára. A vállalati mérlegek benyújtásának végleges határideje május. Ekkor derül ki, hogy meny­nyi a tényleges társasági nyereségadó-visszaigény­­lés, ami természetesen csökkenti a költségvetés bevételeit, és növeli a hi­ányt. Az idén elsősorban a privatizációs bevételek ala­kulása a fő kérdés. E tekin­tetben a költségvetés több tízmilliárdos bevétellel számolt. A privatizációs bevételek részben közvet­lenül finanszírozzák a költ­ségvetést, részben pedig a különböző pénzügyi ala­pok bevételi forrásai. Amennyiben ez az összeg nem érkezik meg, úgy a költségvetésnek kell vállal­nia az alapok finanszírozá­sát, természetesen a defi­cit terhére. A vállalati befi­zetéseknél mintegy 10-20 milliárd forintnyi bevétel lehet kérdéses. A költség­­vetés kiadásai — amennyi­ben nem születik ezt jelen­tősebben befolyásoló kü­lön kormányintézkedés — a tervezettnek megfelelő­en alakulnak. így elsősor­ban az képzelhető el, hogy a bevételek maradnak el az előirányzottól. Útlevél — változatlan áron Pozsgay Imre nyilatkozott lapunknak A nosztalgia nem igazi vonzerő Az ötéves érvényességgel ki­adott útlevelek illetéke nem vál­tozik, 1994. július l-jéig pedig nem kerül sor az útlevelek érvé­nyességi idejének módosításá­ra — mondta Zsuffa lst\’án, a Belügyminisztérium helyettes államtitkára szerdai sajtótájé­koztatóján. A tájékoztató kere­tében a sajtó képviselőinek be­mutatták az Irányi utca 17. szám alatti útlevél-ügyfélszol­­gálati irodát is. Zsuffa István elmondta: 1988-ban — a világútlevél be­vezetésekor — mintegy 3 mil­lió 600 ezer útiokmányt adtak ki. Ezek idén járnak le, ezért úgy számoltak, hogy havonta körülbelül 400 ezren jelentkez­nek majd útlevélért. Ezzel szem­ben eddig 1 millió 800 ezer ál­lampolgár fordult ezzel a kérés­sel a hatóságokhoz. A rohamot elsősorban az váltotta ki, hogy Boross Péter beügyminiszter egy kijelentése kapcsán elter­jedt: hamarosan az illeték ára az 5-7 ezer forintot is elérheti. A BM helyettes államtitkára ez­zel kapcsolatban hangsúlyozta: rövidesen az Országgyűlés elé kerül az új útlevéltörvény. En­nek alapján valószínűleg az új dokumentumokat 10 évre ad­nák, s így az illetékár is emel­kedne. Azonban ez hosszú fo­lyamat, s kormánydöntés alap­ján 1994. júliusáig az érvényes­ségi idő nem változik. Ezért a hatóságok kémek mindenkit, hogy csak abban az esetben kér­jenek új útlevelet, amennyiben az a közeljövőben lejár. (Folytatás az I. oldalról) Pozsgay Imre szerint a tör­ténelmünket tekintve van okunk az önsajnálatra, de még inkább a büszkeségre. Csodaszámba megy, hogy a Kárpát-medencében sikerült megőriznünk nyelvünket, kul­túránkat, s nem tűntünk el a térség emésztőrendszerében. Ez azt is jelenti, hogy a ma­gyarság rendelkezik egyfajta túlélőképességgel. Magyaror­szág még a török időkben sem vesztette el önrendelke­zését, s hiába juthattak el a szultán csapatai Egerig vagy akár Bécsig is, szellemiségük nem tudott betörni országunk­ba. Hiába zsugorodott ha­zánk területe az első világhá­ború után alig egyharmadára, de környezetünkben — a so­rozatos meggyalázások elle­nére — él a magyar kultúra. Pozsgay Imre kifejtette: fö­lösleges és unalmas az Euró­pához való kapcsolódásunkat állandóan emlegetni, hiszen mindig ott voltunk, mindig Európa részének számítot­tunk. Emlékezzünk: milyen óriási politikai érettségről tet­tünk bizonyságot a tordai or­szággyűlés idején. S ne felejt­sük el azt sem, hogy Európá­ban ezután volt Szent Berta­lan éjszakája, amikor több tíz­ezer embert irtottak ki. S ez­után következett a harminc­éves háború is, amely a leg­hosszabb vallási háború volt. Azaz azt a toleranciát, ame­lyet mi már a tordai ország­­gyűlésen felmutattunk, Euró­pa többi országa csak a máso­dik Vatikáni Zsinat idején érte el. Napjaink politikájáról szól­va Pozsgay Imre elmondta: a politikai gyűrkőzések ellené­re remény van az ország gaz­dasági életének a Nyugathoz való felzárkózásához. Sajnos a politikai elit tagjai belegaba­lyodtak az átalakulás nehézsé­geibe, s a társadalom jó része csalódott a rendszerváltozás­ban. Ettől függetlenül hangsú­lyozta, hogy Magyarországot politikailag érettnek és kultú­ráltnak tartja. Lapunk azon kérdésére vá­laszolva, hogy mi jelenti a gazdasági felzárkózás remé­nyét, Pozsgay Imre kifejtette: — A bizakodásomat arra a tényre alapozom, hogy Ma­gyarországon az emberek ön­­tevékenységbe, vállalkozásba való fordulása olyan mérete­ket öltött, amelyhez hasonló a többi szovjet befolyás alól kiszabadult országban nem ta­pasztalható. Bennünk meg­van a szükséges tervezőképes­ség és az úgynevezett forrás­előteremtő képesség is. Az egyik lehetőségünk — a hite­lezőkkel megállapodva —- az adósságszolgálat visszafordí­tása a termelésbe, a másik a közmunkák rendszerét olyany­­nyira kiterjeszteni, hogy ne kelljen munkanélküliként él­ni. A harmadik pedig egy olyan gazdaságpolitikai kez­deményezés, amely segít a visszafogó szakaszból átlépni egy növekedést ösztönző sza­kaszba. Úgy, hogy nem a konzervatív termelési ágaza­tok nőjenek vissza újra, s fo­gyasszák a tőkét, hanem piac­szervezésre, versenyre képes gazdasági ágazatok kapjanak fejlesztési lehetőséget az előbb említett forrásból. — Az előadáshoz hűen tör­ténelmi példát említve: Szent István politikai éleslátással megtalálta a magyarság meg­maradásához vezető utat. Ón szerint sikerült-e azt a fajta éleslátásunkat megőrizni, mellyel megtaláljuk a helyes irányt? — Erre a legújabbkori törté­nelemből vett példával tudok felelni. 1956 mutatta meg — a világtörténelemben először —, hogy a jaltai osztozkodás és a párizsi béke nem olyan népekről szól, amelyek ön­ként vállalták a szovjet rend­szerben való részvételt. Olya­nokról szólt, akik ezt elnyo­másként, megszállásként élik meg. S egy köztük, a magyar, ha kell, akkor szabadságharc­cal is kész kitömi ebből. A szovjet birodalom meggyen­gülése akkor kezdődött, ami­kor a világ rájött, itt nem társa­dalmi forradalom, hanem biro­dalmi terjeszkedés folyik. Szent István gondolataiból én is elfogadom a nyitottság el­vét. Értve ezalatt azt is, hogy nem vagyok ellensége a tőke beáramlásnak, ha az nem rab­lótoké, hanem az, amelyik a gazdaságot segíti. Úgy érzem, ezen a téren a gondolkodásmó­dunk kapcsolódik az államala­pítási éleslátáshoz. — Képviselő úr, említette, hogy a társadalom bizonyos mértékig csalódott a rendszer­­váltásban. Sokat megpróbál­ják ezt felhasználni a múlt rendszer feletti nosztalgiázás-. ra. Mi erről az ön véleménye? — Magyarország nem Lit­vánia — válaszolta Pozsgay Imre —, itt nincs visszafordí­tásra képes politikai erő. Nosz­talgia kétségtelenül van, ám én ebben nem a kommuniz­musba vagy a Kádár-rendszer­be való visszavágyást érzem, hanem a mai tájékozódási ne­hézségeket. Az előrelépést ez, s a bénító politikai viták hátrál­tatják. Én azonban egy előrelá­tó, tervező társadalomra számí­tok, s ott nem a nosztalgia, ha­nem az előttünk álló cél az iga­zi vonzerő. Nádai László Most Hajdú, holnap Szamuely? A demokrácia időről­­időre hallható példája, hogy az úgynevezett hatalom részéről még senki nem próbált la­katot tenni a Kossuth Klubra. Természete­sen nem a Múzeum ut­cai klubról van szó, ha­nem arról a műsorról, amelyet a rádió szo­kott sugározni kedden esténként, s amely mű­sorban kizárólag olyan közéleti személyi­ségek (avagy nem sze­mélyiségek, csak élőlé­nyek) fejtik ki gondola­taikat, akik a koalíciós kormánnyal valami­lyen okból kifolyólag perben, haragban áll­nak. Legutóbb például a Nyilvánosság Klub prominens személyisé­ge izgatott az éter hul­lámain keresztül a fennálló rend ellen, nyíltan hangoztatva, hogy ezt a kormányt a következő választáso­kon meg kell buktatni. A Nyilvánosság Klub a választások előtt ala­kult — alapítói között magam is ott voltam — azzal a céllal, hogy fellépünk a sajtó sza­badsága érdekében. Most elgondolkoztat, hogy vajon a hallott iz­gatáson túl, mi dolga lehet még a Nyilvános­ság Klubnak, hiszen a nyílt izgatásra, a köz­­szolgálati nemzeti mé­dia ad helyet, módot és mindent, ám akkor mi ellen kell küzdenie a nyilvánosság szabad­ságáért lihegő , jajve­­székelő, magukat új­ságírónak nevező, vala­miféle kétes értékeket termelő belvárosi értel­miségieknek. Vélemé­nyem szerint a Nyilvá­nosság Klub szerepét rég átvette a Magyar Újságírók Közössége, hiszen ez az a progresz­­szív újságíró csoport, amely szembehelyez­kedvén a pártállamból önmagát ügyesen át­mentett Magyar Újság­írók Országos Szövet­ségével, azt igyekszik bizonyítani, hogy a nemzeti újságírásra, tájékoztatásra leg­alább akkora szükség van, mint a múlt ha­zug történelemkönyvei­nek átírására. A Nyil­vánosság Klub vezető személyisége egyszerű­en fogalmazva valót­lanságokat valótlansá­gok után állítva, igye­kezett „rehabilitálni" Hajdú Jánost, aki után egyáltalán nem kizárt, hogy Kun Béla vagy Szamuely Tibor következik. (Vödrös)

Next

/
Oldalképek
Tartalom