Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-07 / 81. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. ÁPRILIS 7. SÉERDA Nagybörzsönynek nincs haszna a vadászatból Ot év múlva eldól a sorsuk... .....a nagybörzsönyi németek... erősen panaszkodnak, pedig valamikor hatalmasan és fejlődve éltek, sokfelé szállítva és egyre-másra vásárolva a szomszéd magyarok földjeiből. Ebben az időben építették polgáros-ízléstelen házaikat, festői fekvésű falujukban. A házak ajtaján színes üvegek. virítanak, az üvegen a házigazda neve áll. ...Nagybörzsöny még ma is vidám és polgárosodott helynek látszik, az Ipolymenti vályogos, rongyos vakolatú és hiányos tetejű házakkal zsúfolt magyar falvak melletti...) A börzsönyiek ma teljesen elszigetelve élnek, még az autóbusz járattól és a szoh-drégelypalánki műúttól is távol, őszönkint minden arra járónak liter bor jár egy szép köszönésért, hiszen úgy sem tudják eladni. A Börzsöny nyugodt alsó lejtőin termelik a szőlőt, mely Valaha gazdaggá tette őket, ma nagyivókká. A falu mellett magos dombon, szép templom áll, körülötte beomlott alacsony fal..." — írt nagybörzsönyi benyomásairól Szabó Zoltán a „Cifra nyomorúság” című szociográfiájában,, a harmincas évek második felében. Az idézettel felvértezve érkeztem a településre. Vajon mi változott az utóbbi több mint ötven évben Nagybörzsönyben? Ahogy az lenni szokott, szinte minden, ám az ezeréves történelmünk távlatából figyelve, mégis kevés. * A szob-drégelypalánki útról a nagybörzsönyi bekötőútra fordulva, s azon végighaladva, a faluba érve ma is az Árpád-kori templom csodálatos épülete köszönti a látogatót. A falu fekvése valóban gyönyörű, ám ez a házak egy részéről korántsem mondható el. Eltűntek a Szabó Zoltán által említett gyönyörű, színes ablaküvegek, nem egy ház viszont rossz állapotban van. De hogyan is kerültek a németek Nagybörzsönybe? A községházán Grósz Istvánékhoz irányítanak, akik már nevükből is kiderül, hogy maguk is németek — a néphagyomány szintjén ismerik fajtájuk nagybörzsönyi eredetét. Amikor jövetelem szándékát elmondom nekik, szíves szóval kínálnak hellyel. A idős cipészmester abbahagyja a munkáját, s úgy figyel a derelyét szaggató szorgos felesége szavaira. Az asszony elmondja, hogy már hétszáz éve élnek a faluban a Németország déli részéből érkező svábok, akkor hívták be őket a bányamunkára, mivel szükség volt a szakértelmükre. Később ezt az adatot Czimbó Lászlóné, a falu „kultúrfelelőse” — értsd: a tájmúzeum és a kultúrház vezetője — úgy pontosítja, hogy a németeket Zsigmond király hívta az országba. Aranyat, ezüstöt, rezet, vagyis nemesfémet termeltek. Akkoriban járta az a mondás, hogy Selmecbányán csak a farka van az aranykígyónak, a feje a Börzsönyben található. Akár igaz ez, akár nem, a bányák kimerültek, s a nagybörzsönyi németek kőfejtéssel keresték kenyerüket. Közben — az 1700-as években — újabb „erősítés”, újabb német telepesek érkeztek. Később szőlőművelésbe kezdtek az ittlakók. Nagybörzsönyben még érdemes volt a nemes borokat termelni, északabbra már nem. A felvidéki borkereskedők első állomása — éppen ezért Nagybörzsöny volt. A falu gazdagodott, polgárosodott, ahogy erre Szabó Zoltán is utal. Aztán az ültetvényeket a filoxéra járvány tönkretette. Újra telepítették, de jött a világháború, majd a trianoni országcsonkítás s a borvásárlók elmaradtak. Akkoriban már nova szőlőt is telepítettek, s sokan áttértek az állattenyésztésre. De ebből már nem nagyon lehetett megélni, a húszas években sokan vándoroltak ki a faluból Amerikába — emlékezik Grósz Istvánná. — Harmincnyolcban aztán néhány évre eltűnt a határ az Ipoly mellől... -— lendítem tovább a beszélgetést. Az idős asszony azonnal érti a szavam, szeme felcsillan. — Mikola és^Tölgyes között van a pászti fahíd. Harmincnyolcban, amikor a Felvidék egy része visszakerült Magyarországhoz, mindenki ott volt. Mindenki fellobogózta a házát, a másik oldalon élő magyarok is, jóllehet, azok a csehek alatt jobban éltek. Aztán jött negyvenöt, jött a katasztrófa. Már abban az évben kitelepítettek több, mint harminc német családot, sokaknak pedig három év múlva kellett elhagyniuk a falut. Volt, akit Németországba vittek, volt, akit csak a cserhátaljai szlovák falvakba. Az ott lakók viszont a Felvidékre települtek. — Ezt nem egészen értem, hiszen úgy tudom, hogy a szlovák—magyar lakosságcserébe nem vonták be a németeket. — Bevontak bennünket, mégpedig úgy, hogy az áthozott magyarokat a mi jobb házainkba telepítették be, bennünket pedig a rosszabb állapotú szlovák házakba költöztettek. — Gondolom, ez nem kis megosztottságot teremtett a faluban...' — A mi falunkban nem. Tudtuk, • hogy a magyarok sem jószántukból jöttek ide, miért ne fogadtuk volna be őket. Aztán meg még ott volt a „malenkij robot” is, az is növelte a szenvedéseinket — emlékezik. — De hát mindez már régen volt, ma már új problémáink vannak. Kérdően nézek rá. — Ma a cigányokkal van a legnagyobb baj Nagybörzsönyben. Negyvenötben még csak öt cigány család élt, mára elszaporodtak, több mint kétszázan vannak. Sokan elmentek miattuk a faluból. Erősebb rendőrségre volna szükségünk! — Gondolja, hogy a cigány-ügy végül is rendőrségi ügy? — Nézze, azelőtt elég volt, ha két csendőr végigment a falun, s rend volt. A csendőrséget megszüntették, aztán sokáig rendőr sem volt a faluban. Hát persze, hogy sokan elszemtelenedtek. Persze azért van köztük rendes is, őket befogadta a falu, azokkal nincsen semmi baj. De belőlük van a kevesebb. — Munkájuk van? — Általában nincs, de nem értenek semmihez, az iskolából kimaradoztak, még katonának se kellenek, mert az is képzettséghez van kötve. Búcsúzom Grószéktól, akik még a kapuban is ecsetelik a helyi cigányok viselt dolgait. A polgármester, akivel később az otthonában beszélgetek, ott folytatja, ahol Grószék abbahagyták: a cigány-problémánál. — Annyira elszabadult a pokol — meséli Kempf Gyula —, hogy 1990-ben röviddel megválasztásom után kihallgatást kértem Horváth Balázs akkori belügyminisztertől. Elmondtam, hogy a problémát nem tudjuk a magunk erejéből megoldani, kértem, segítsen. Végül kaptunk egy rendőrt, de ő önmagában kevés, legalább három kellene. Tőle is csak azt kérdezem, a rendőrség erősítésével meg lehet-e oldani ezt a problémát. Hiszen általában nincs munkájuk a cigányoknak, enni viszont nekik is kell. — A kérdést valóban csak hosszú távon lehetne megoldani. Lehet, hogy a rendőrség önmagában valóban nem old meg semmit, viszont az sem járható út, hogy reggel nyolc órakor, amikor megérkezik a postás busz, már vagy harmincán várnak rá. Megkapják a különböző címen nekik járó pénzt, s délben már egy fillérjük sincs. Mondanom sem kell, hogy hol költik el. Amikor valaki — igaz két üveg sör megivása után — azt mondta nekik a kocsmában, hogy nem lesz több segély, úgy összeverték, hogy a kórházban kötött ki. Nemsokára megjelent Hága Antónia szabaddemokrata képviselő, kérdezvén, hogy akkor most mennyi segélyt is kapnak a cigányok? Elöntött az indulat, és visszakérdeztem, hogy neki meg ki fizeti a kocsit, amivel eljött. Úgy hogy én biztos, hogy nem vállalom még egyszer a tisztségemet — szögezi le a polgármester. — Persze, nem csak a cigányok miatt. Szavaiból lassan kibontakoznak azok a gondok, amelyeket már több település vezetőitől hallottam. Áz egyik legnagyobb probléma az, hogy nincs jól szabályozva a polgármester, a jegyző és a képviselő-terület viszonya. Hatalmas terhet rótt a település vezetőire az átmenet „levezénylése” is. A három kárpótlási törvény végrehajtása során például 32 ezer fénymásolatot kellett készíteniük a szükséges iratokról. Bonyolítja a helyzetet az is, panaszolja a polgármester, hogy a földkiadást társadalmi bizottságra bízták. Inkább meg kellett volna fizetni egy szakértőt. * Nagybörzsöny ebben az évben a jóváhagyott költségvetés szerint 35 millió forintból gazdálkodik. Mintegy 10 millió forint hiányzik az összegből. Sajnos, mondja a polgármester, a forráshiány pótlására a pénz későn érkezik meg, s amíg megjön, addig is élni kell valamiből. — Pályázatok útján nem kaptak semmit? — érdeklődöm. — De igen, kaptunk céltámogatást, tornaterem-, illetve útépítésre. Sőt, a vízgondjaink megoldására is. Jellemző a bürokráciára, hogy pályázatunk benyújtása és kedvező elbírálása után mi magunk olcsóbb megoldást találtunk, tudniillik 250 méter mélyen magunk bukkantunk vízre. Ezt azonban hiába jeleztük a központnak, a már megigényelt pénzt tovább folyósítják... — Amit eddig tapasztaltam a faluban, illetve amit elmondott, az nem sok jóval kecsegteti a helybelieket... — Megítélésem szerint öt év múlva eldől, hogy csak múltunk van-e, vagy jövőnk is. Addigra rendeződik az országban a tulajdonviszony. — A település fekvése gyönyörű. Ebből semmi haszna nincs a falunak? — Lehetne, de ehhez is pénz kéne. Rendkívüli hasznot hozna például, ha a vadászatot a saját kezünkbe vehetnénk. A környék ugyanis rendkívül gazdag vadban, ebből azonban egy fillért sem látunk. Persze, nemcsak mi, hanem a környék települései sem. Megbízásukból is érdeklődtem ezen ügyben az FM Pest Megyei Hivatalánál, de még nem kaptam választ. Aztán itt van a szobi Áfész esete. Százhúszmillió forint vagyonuk van és több mint kilencvenmilliós adósságuk. A csődeljárás már megindult ellenük, de amíg nem folytatódik le, addig a turista nem tud egy jó ebédet megenni a faluban. Nem vonzza a kívülállót az sem, hogy még mindig nem tudtuk megoldani a telefonigénylők gondjait. Hát ezért mondom, hogy öt év múlva eldől Nagybörzsöny sorsa. De már nem az én közreműködésemmel ... — 5 lesz hová visszamennie dolgozni? — Fizikatanár vagyok a helyi általános iskolában. Ezt a munkámat fogom főállásban folytatni. * Öt év múlva eldől Nagybörzsöny sorsa... A polgármester kíméletlenül tárgyilagos, racionális kijelentése beszélgetésünk . óta is többször eszembe jut. Ennyire sorsdöntő időket élünk? Valószínű igen. Persze, nem csupán az országban zajló politikai változások miatt, világjelenség a közösségek átalakulása, a távolságok lerövidülése, és így tovább. Valóban ezekben az években dől el, hogy a több száz éves német település a maga jórészt már elhagyott szokásaival, a Gergely-járással — amelynek során a diákok a tanárjaik természetbeni járandóságait gyűjtötték öszsze —a nyelvészek által is kutatott különleges német nyelvjárásukkal, a hagyományokat élesztgető Pávakörével együtt örökre eltűnik-e, vagy az új idők lehetőségeit kiaknázva túllendül a holtponton. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Nagybörzsöny a XIII. században „Bérsén” néven az esztergomi érsek birtoka volt. írott források szerint Zsigmond, majd később Albert király is németországi szászokat telepített ide a nemesfém (főleg ezüst) bányát művelésére. Mellettük a magyar lakosság volt az őshonos, akik az esztergomi érsek jobbágyai voltak. Egy 1439-ből való oklevél már mint bányavárost említi Börsönyt. Ma is álló négy temploma közül a legrégebbi a XIII. században épült Szt. István templom, amely a XV. század elejéig a település plébániatemploma volt. A művészetkedvelők körében ez a templom tette ismertté Nagybörzsönyt, mert benne, illetve elhelyezésében és megformálásának hármas tömegritmusában, valamint művészi kivitelezésében, a román stílusú kis templomok eszményi példáját látják. A dombra épült, településen kívül álló templomot már messziről látni lehet a tájban. Falai vörhenyes szürke, gondosan megmunkált kvaderkövekből épültek, és ez az építőanyag már maga is bizonyos igényességet fejez ki. A szép arányok (magas torony, szélesebb de alacsonyabb hajó és mögötte a keskenyebb szentély) valamint a faragott részletek mind arra vallanak, hogy építészetben iskolázott, szakavatott kezek emelhették az épületet; esetleg valamelyik nagyobb ún. nemzetségi templomunk építőmestere irányíthatta az építését. Mértéktartó díszítésében különösen figyelemre méltók a szentély ívsoros párkánya alatti mezőkben elhelyezett bajuszos férfifejek ábrázolásai, valamint a torony szép ikerablakai, amelyekben az osztósudarak fejezetei és lábazatai mind más alakúak. A templom belső szintje a külső járószintnél három lépcsőfokkal alacsonyabb. A sík mennyezetű hajóhoz negyedgömb boltozatú szentély csatlakozik. A templom körüli kőfalat a kapu felirata szerint 1632-ben készítették. A műemlék templom a múlt század közepétől a hazai és külföldi művészettörténeti körökben egyaránt ismert. 1896-ban restaurálták először. Pamer Nóra Vimola Károly felvételei
