Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-06 / 80. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. ÁPRILIS 6.. KEDD Néhány szó az ünnepről Jó beszédek, szép rendezvények voltak március 15-én, de hiányzott az ünnephez tartozó lelkesedés. Hiányzott a lélek. A kevés, ami mégis megjelent, a TV késő esti műsorával teljesen elszállt. Ehhez sok minden hozzájárult. Önmagában a napok óta hangoztatott „hivatalos” jelleg is elég lett volna a fennkölt ünneplés elrontásához. Mert hiszen ez hatpárti ünneplés volt, ami eleve elvesz minden színt. Együtt ünnepelték a vadászok, meg akikre vadásztak... Nyilvánvaló, hogy ez a kormány kezdeményezésére történt. A beszédek, a műsorok a kormánytól megszokott „történelmi” szemléletet tükrözték és ennek megfelelően színvonalasak is voltak. A miniszterelnök beszéde például nagy történelmi igazságokat és tanulságokat is tartalmazott. Ez szép volt. És más szép beszédek is elhangzottak. Elmondom, miért volt számomra mégis lehangoló az ünnep és az eseménysorozat. Alapvetően nem értem, miért fél a kormány annyira az internacionalistáktól. Pár napja kotyogta ki a Nemzeti Bank elnöke a Kissinger-interjú során, hogy bizony többet segíthetne a Nyugat, hiszen az elmúlt három év alatt mindössze 200 millió dollár segélyt kaptunk, miközben 4 milliárdot fizettünk a Világbanknak. „Félelem béredként ez szerintem túl nagy. És mit ígért Kissinger? Semmit! De megnyugtató hnev szóba áll velünk? Anynyit azért mondott, üC£}' a szerbekkel nem lehet semmit csinálni. Érdekes, minden „szakértőnek” ez a véleménye. Pedig kormányunk álláspontja helyes volt, napok alatt lokalizálni lehetett volna, ha az elején odafigyelnek a nagyhatalmak. Mára úgy alakult, hogy meg kell várni, mi lesz Jelcinnel, akinek ellenfeleit szintén az internacionalisták biztatják a restaurációra, éppen úgy, mint a szerbeket a további gyilkolásra. Mi meg csak fizetünk, és persze félünk. Joggal, mert ha kiteljesedik a Nagy Terv, senki sem fog érdekünkben mozdulni. Hiába fizetünk, a nagy játszmában mi nem számítunk, miként 1848-ban sem, melynek ez is egyik tanulsága. A kormány célja a nemzeti jobboldal elszigetelése volt. Ez eleve sikertelen akció, mert ellentétes a világ és az ország jelenlegi történelmi trendjeivel. Az energiát inkább a kommunistákra kellene fordítani, akikkel hivatalosan együtt ünnepeltünk. Az „új" Munkáspárt országos kiáltványára, melyet megdöbbenéssel olvashat a jámbor nemzeti magyar az Új Magyarország március 12-ei, pénteki számában. Eszerint „Az Antall kormány két és fél év alatt szinte teljesen tönkretette azt, amit mi, tízmilliónyian évtizedek alatt megteremtettünk”... „Az MDF vezette kormány feladta külpolitikai önállóságunkat” stb. stb. Miért van az, hogy a kormány az internacionalisták ilyen mocskolódásait is eltűri, de rögtön reagál a fiatal magyarok ellen felhozott vádakra és a teljes rendőrségét beveti? Azt is rossz volt nézni, ahogyan ismét becsapták a kormányt. Ennek belátásához elég egy kronológiai sorrendet leírni. A Charta jó előre bejelenti, hogy külön ünnepel 15-én. (E taktikát sokszor megették. Pedig ez nem más, mint a kommunista kettőt előre, egyet hátra jól isméit ISkílMja.) Erre megijedünk, és szervezzük a hatpárti ünnepet. Mire a Charta előre hozza 14-ére, és ezzel biztosítja a hatpárti mellett a külön ünneplést. A játékszabályokat „kissé” megsértve külön ünnepel 15-én is a Kossuth téren úgy, hogy „teljesen váratlanul” megjelenik az Elnök Úr, és megszólítja az ünneplőket. De ez mind semmi. Nézzük mindezt a közvetítések tükrében. A Híradó este 8 órakor öszszefoglalja a napot. A Magyar Út ünneplése (ami 17 órakor kezdődött) nem nyer említést. Az Egyenleg 20 órakor sokkal jobb összefoglalót ad, amiben megemlíti ez utóbbit, is és pár percet hoz belőle. Az Egyenleg után jön a meglepetés. Végignézhetjük majdnem egy órán át, kik az igazi hőseink, akik a hatalommal dacolva 1988-ban beszélnek a tömeghez: az egész Lukács-iskola (érthető okok miatt Pető nélkül). Ráérően azt is előadják, hogy szegény Csengey Dénes. .. úgy döntött... nem mert tüntetni. Nem szoktam a Fekete Dobozt nézni, mert nem hiszem, hogy létezett olyan sötét hely a kommunizmusban, amit a spiclik ne láttak volna meg, mégha fekete is volt a doboz. E műsorokról legalábbis tudtak az elvtársak. Most mégis behúztak a csőbe. Rácz Sándor volt a csali. A műsor szerint „dokumentumfilm”, gondoltam, 56-osokat, hősöket mutat be. Ehelyett kaptam felerészben dokumtentumot, melyben a többször bemutatott „előzetes” mértékéig szerepelt Rácz Sándor is, mint egyetlen és tényleg bebörtönzött hős, és néhány kép a régebbi felvonulásról, melyen sokunk részt vett. Felerészben pedig az SZDSZ saját magával csevegő vezérkara emelte hősi rangra saját magát, ami minden volt, csak nem dokumentum. A Fekete Doboz műsora után azonnal jött az éjszakai híi'adó, melyet úgy kezdtek, hogy az ünneplések, elískirüve a Magyar Üt rendezvényétől, a program szerint rendben zajlottak le. Ebben a mondatban kicsúcsosodott az egész eseménysor alapgondolata. Koncepció volt a javából! Csak tudnám, kié. Bérczy Márton A demokrácia értelmezése A békés rendszerváltozás időszakában nyilván a demokrácia szó hangzik el legtöbbször politikai vitákban éppen úgy, mint gazdasági vagy műszaki problémák megoldásán fáradozva, vagy akár az emberi életben a vallás fontos szerepét elismerve vagy tagadva. Mégis középiskolai történelemtanárom jut eszembe. aki azt sulykolta belénk, hogy a régi görög szó szó szerint fordítva népuralmat jelent. Majd azt ecsetelte, hogy a spártai diktatórikus állam hiába nevelte kőkeménységre fiait, végül mégis az athéni demokrácia győzedelmeskedett. Ezzel képletesen vagy talán inkább nagyon is kézzelfoghatóan azt próbálta világossá tenni, hogy bár a diktatúrák éppen jól szervezett parancsuralmi apparátusuk segítségével, beleértve ebbe a politikai ellenőrzést éppúgy, mint a gazdasági teljhatalmat, sok tetszetős eredményt tudnak felmutatni, de a tömegekben rejlő lelki és erkölcsi tartalékok hosszú távon erősebbé válnak, mint a félelem árnyékában mintaszerűen szervezett parancsuralmi társadalmi struktúra. Ez idáig nagyon egyszerű és könnyen nyomon követhető diákköri élmény, a probléma ott kezdődik, amikor ettől a fordítási kísérlettől elszakadva értelmezni kezdjük a demokráciát immár a gyakorlati megvalósítás területén, és akkor egyre bonyolultabbá válik a kérdés, hogy ki mit ért ucíT.okráciáít. Közismert szlogen Churchill megállapítása, hogy a demokrácia sem jó hatalmi formátum, de jobbat még nem találtak fel, amit éppen a demokráciát felváltani kívánó, a második világháborúban győztes, úgynevezett létező szocializmus látványos csatavesztései igazolni látszanak. Történelmi tapasztalat szerint a demokrácia két tartópillére a vélemény- és sajtószabadság, ugyanakkor mégis szükség van viszonylag erős központi hatalomra, mert ennek hiányában a káosz vagy a diktatúra fenyegetése sodorja el az ingatag demokráciát. Persze pontos határt szabni, hogy a hatalom elleni jogos vagy jogtalan kifogások mikor öltenek olyan méreteket, hogy a fennálló rend puszta létét kérdőjelezik meg, nem könnyű feladat. De arra is ügyelni kell, hogy a jogtalan támadások ne kényszerítsék az ország vezetését olyan lépésekre, amelyek kedvező feltételeket teremtenek a diktatúra számára. Két diktatúra árnyékában — Két éjszaka nappal nélkül, ahogy Sulyok Dezső ezt a szellemes címet adta Nyugaton megjelent könyvének — a szabadsággal idegenkedve barátkozó tömegek és a kormányzati gyakorlat nélküli kormányerők nem túl barátságos viszonyában mindig az a sarkkérdés, hogy ki mit ért demokrácián. A magyar politikai élet minden parlamenti és parlamenten kívüli mozgalma és pártja önmagát tekinti a demokrácia megtestesítőjének, és mindenki mást ellenfél helyett ellenségnek tekint. Pedig másik divatszó a szlogen, a kirekesztés, a demokrácia, a csúsztatás mellett a tolerancia, de ezt az igazán joggal áhított és feltétlenül szükséges emberi megnyilvánulási mindenki csak a másiktól várja el, és önmagát tekinti a demokrácia egyedüli letéteményesének. Ezért tűnődöm el azon, amikor a múltat annak idején lelkesen dicsőítő újságírók egyszerre a diktatúra tagadóivá válnak, és támadják azokat, akik hozzájuk hasonlóan csak azt írták, amit akkoriban írni lehetett. Az emberi természet velejárója a „lelki szerkezetváltás”, illetve az éppen uralkodó irányzathoz való alkalmazkodás a boldogulás vagy éppen csak a puszta létfenntartás érdekében, és a pálfordulások dühödt elítélése is sokszor gyanút keltő színvallás. Bármennyire elkopott szó is a türelem, méghozzá latinos formájában. enélkül a demokrácia megvalósításának lehetősége csak jámbor óhaj marad. Az akár baloldali töltettel, akár jobboldali elkötelezettséggel demokráciát hirdető politikusoknak be kellene végre látniuk, hogy egy demokratikus társadalmi struktúrában nem létezhet csak baloldal még akkor sem, ha majd fél évszázadig baloldali nyomás alatt voltunk, de hasonlóképpen az is felborítaná az egyensúlyt, ha csak a jobboldal élne és virulna. A baloldaliaknak azt is be kellene látniuk, hogy jobboldal nélkül nincs egészséges társadalmi szerkezet, a jobboldalnak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy a magyar történelem több mint negyven évig úgy telt el, ahogy, sokunk nem nagy örömére, de akár tetszik, akár nem, 40 év volt a magyar történelemből. Tehát a jobboldal ne kommunistázzon reggeltől estig, ha ellenvéleményt hall, de a volt uralkodó párt ma is tevénykedő embereinek viszont azt kellene realizálniuk, nem lehet minden másképp gondolkodót az agyonkopiaíoit fasiszta és fasizmus jelzővel elintézni, mert egészséges jobboldal nélkül éppúgy nincs demokrácia, mint ahogy józan, reális baloldal nélkül sem képzelhető el. Tiszay Géza wm ' v' - mmmmmmmm A tizenöt pont Kevés olyan deklarációja van a magyar közéletnek, amelyik annyira visszhang nélkül került süllyesztőbe, mint a szabaddemokraták 15 pontja. A 15 pont két gépelt oldalra ráfér. A választásokig hátralévő 15 hónapra adtak ezzel javaslatot a politikának. Ez a párt — és mögötte a szimpatizáns sajtójuk — a parlamenti választások után azzal támadta a koalíciót, hogy kevés a szakemberük, náluk viszont bőségben találhatók a hozzáértő erők. Az MDF 1989 októberében 163 oldalon adott programot, a koalíció 1990 őszén „A nemzeti megújhodás programja” címmel 222 oldalas kiadványban vázolta a tennivalók elveit és gyakorlati vonatkozásait. így néz ki a gyakorlatban a szakemberhiány és a bőség. Nem kell magas fokú felismerés annak megállapításához, hogy a 15 pont a jövő évi választások előcsatározásának egyik része. A szabaddemokraták — az 1990-es választások meglepő sikere után — fokozatosan veszítették el hajdani szavazóikat. A kárpótlás, az egyházi vagyon töredékes visszaadása, a média, a nemzeti szellemű közoktatás ügyében elfoglalt — korábban hangoztatott korteselveikkel szögesen ellentétes — álláspontjuk a szavazóikat kiábrándították. Vezetőik jelentős hányadáról — esetenként immár várható bírói ítélettel is alátámasztva — derült ki, hogy a szülők a hírhedt ÁVH fontos tisztségeit töltötték be, egyikük-másikuk ifjú korában a maoista tanoknak nemcsak híve, de az egyetemeken lelkes terjesztője is volt: nem a legjobb ajánlólevél olyan választók előtt, akik távolról sem sírják vissza a letűnt időket. Korábbi vidéki tömegeik sajátos tudathasadásban élnek: a vidéki vezetőik szeretnék megvalósítva látni azt, amit három éve meghirdettek, ám a vezetői kemény mag szívósan ragaszkodik pozícióihoz, és csak mutatóba engednek be egyegy új erőt a meghatározó grémiumba. Ez az állapotuk tükröződik a választói közvéleményben. Mindez együtt sugallhatta a 15 pontot. Ám ez a varázsos 15 pont bajosan forradalmasítja a világot vagy a magyar közéletet. Az első pont a független kutatóintézetek felkérését javasolja prognózis készítésére a gazdaságról. Elfogulatlan, tárgyilagos képet enélkül is kapunk a független gazdasági szakértőktől: az angol Economist, a nagy világlapok gazdasági szakértői egyaránt üde oázisnak és a legjobb reményekre jogosító országnak éppen hazánkat minősítik a térségből. És ez még pénzbe sem kerül. A második pont beszámolót kér a költségvetésről. Nyitott kapuk döngetése folyik: a kormány — már csak a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetekre tekintettel is -— folyamatosan tájékoztat az állásról. A harmadik pontban a világkiállításról kérnek miniszteri elszámolást. Ez meglepő, mert kíméletlen ellenpropagandát fejtettek ki a világkiállítás ellen, most viszont -— amióta a rádió-televízió közelebb került a nemzeti kötelezettségek ügyéhez — az államtitkár rendszeres tájékoztatást ad. A mezőgazdaságról megállapítják, hogy több az ott élő, mint amennyit a piacgazdaságban a föld elbír. Ezt a megállapítást minden szakközépiskolás a könyveiből tudja. A politikusok pedig azt is tudják, hogy előbb kell a tisztességes igazságszolgáltatás, s utána a tennivalók úgyis kikerülhetetlenek. Az ötödik pontban a munkanélküliséggel foglalkoznak. Elismerve, hogy ez kényszerű következménye a múltnak, ipari parkokat, 17-18 éves korig terjedő közoktatást, korengedményes nyugdíjat javasolnak. A kormány mindegyik ügyben lépett, de csak az anyagi lehetőségein belül. Mihelyt megjelölik a javaslattevők a forrásokat, számíthatnak az azonnali megvalósításra. A hatodik pontban azokról az üzemi tanácsokról olvashatunk, amelyet éppen a mai parlament — új elemként -— iktatott a munkatörvénykönyvbe. Itt tehát nyitottak már a kapuk, éppúgy, mint a hetedik pontban tárgyalt felügyelőbizottságoknál: legfeljebb a kétharmados többségű ajánlat és a köztársasági elnöknek fenntartandó kinevezés lenne új. A nyolcadik pont összeférhetetlenséget szorgalmaz állami vállalatok vezetői esetében. A képviselőkről van itt szó, szinte mondhatni, ha azok kormánypártiak. Más vállalatok esetében — ahol az ellenzék található — nem lenne tilalom. Különös mérlegen mérnék az igazságot. A kilencedik és a tizedik pontban a pedagógusokról és az egyházakról adnak javaslatot: ne küldjék el a pedagógusokat, ne a költségvetés finanszírozza az egyházakat. Tartalmát tekintve mindegyik szerepel a kormányzati programban. A 11. és 12. pont a III/III-as ügynökökről és az igazságtételről szól. Mindegyik eléggé körmönfont: az egyiket egy éven belül le kell zárni (s közben közismert erők obstruálnak, akadályozzák a megvalósítást), a másikban a régi szöveg ismétlődik: ne bíróság, hanem társadalmi vizsgáló bizottság végezzen feltárást (hogy azután a „feltárt” személy rágalmazás miatt pereskedjék, hiszen semmiféle bíróság nem állapítana így meg a terhére semmiféle bűncselekményt). A 13. és 14. pont az önkormányzati és a választási törvény revízióját szorgalmazza. Ezekre akkor kerülhet sor, ha az azonnali döntést igénylő — és a rendszerváltozást teljesebbé tevő — törvények már megszülettek. Ezek vitatémák, amelyeket ez a parlamenti ciklus nem tud, nem enged elintézni, (időhiány miatt) legalábbis megnyugtatóan nem, s ezt a javaslattevők ugyanúgy tudják, mint maguk a választók. A 15. pont jó javaslatot tesz: korlátozni kell a választási kampányköltségeket. Az önkormányzatokat felhívják: korlátozzák a plakátok elhelyezését. Ehhez saját, választópolgári javaslatunkat tudjuk hozzátenni: minden párt számoljon el arról is, hogy a múlt választások kampányköltségeit miből fedezte, kitől, kiktől kaptak súlyos pénzeket, mely országból, mely szervezetektől érkezett számolatlanul az átutalás. Harsánvi László
