Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
_l PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. ÁPRILIS 30., PÉNTEK 5 A munka szeretete nemzeti tulajdonságunk Beszélgetés Kónya Imrével, az MDF képviselőcsoportjának vezetőjével, Pest megyei országgyűlési képviselővel Ismét „Itt van május elseje". Ha visszagondolunk az utóbbi egy-két-három május elsejére, mintha így utólag sem találnánk azt az évtizedeken át tapasztalt határtalan lelkesedést. Hiányoztak a Dózsa György útról a zászlóvivő' lelkes felvonulók. A demonstrációt nem szervezte senki, a „munkásosztály” számára pedig, a jelek szerint, különösebben nem hiányzott a munkának csak a külsőségekben megnyilvánuló ünnepe. Mi erről a véleménye Kónya Imrének, az MDF képviselőcsoportja vezetőjének, Pest megyei országgyűlési képviselőnek? — Én is azt hiszem, hogy nem lehetnek túl sokan, akiknek különösebben. hiányoznának a május elsejei felvonulások, hiszen az önfeledten ünneplő felszín alatt a legtöbb ember érezte a hamisságot, a hazugságot és a kényszert. Maga az ünnep eredetileg a munkásság érdekérvényesítési harcát idézi, amelyet a múlt század utolsó harmadától az elnyomó hatalom ellen folytattak a munkások világszerte. Ezzel szemben nálunk — és a „szocializmus” többi országában —- e napon éppen az elnyomó hatalom ünnepeltette önmagát. A Dózsa György út boldog emberek felszabadult, gondtalan ünneplését mutatta, ám mindannyian jól tudjuk, hogy különösen a rendszer első két évtizedében nem számított éppen jó pontnak, ha valaki távolmaradt a felvonulásról. Hivatalos ünnep volt tehát május elseje, élén „pártunk” és „kormányunk” vezetőivel, és a távoliét, különösen annak kinyilvánítása rendszerellenességnek számított. Kifejezni valós érdekeket Az ünnepről az utóbbi kéthárom évben a rendszerváltás következtében lekopott a hazugság máza. Ma többnyire az megy ki a zöldbe, a szabadba, aki jól kívánja magát érezni, s ha még politikus alkat is, feltehetően május elseje eredeti mondanivalójának időszerű üzenetével azonosul. Mert ennek az ünnepnek a mai Magyarországon is van nagyon is élő jelentése. — Majálisozzunk tehát? S miként anyák napján az anyákra, karácsonykor a családra és a szeretetre, legalább egy évben egyszer gondoljunk a munkára is? A munka gyötrelmeire, szépségére, örömeire, értelmére? — Én nem erre gondolok. Erőltetettnek érzem ezt a „legalább egy évben egyszer”-t. Meggyőződésem, hogy mindennapjaink természetes része — vagy az kellene legyen! — az édesanya, a nő, a család, a szeretet, s nemkülönben a munka. Május elsejének változatlanul az a jelentősége, hogy kifejezze a munkásember érdekeit, és ráirányítsa —- mert erre viszont nagy szükség van — a figyelmet az érdekvédelemre. Átalakuló világban élünk, amikor egy teljesen eltorzított társadalmi-politikai rendszert igyekszünk a XX-XXI. század, a civilizáció igényeinek megfelelően átalakítani; a piacgazdaság kiépítésére törekszünk, s mindez rendkívül sok ellentmondással jár együtt. Sajnos az átalakulás nem fájdalommentes, átmenetileg százezreket sújt. A számos ellentmondás közül hadd utaljak csupán egyre: mind érzékelhetőbben jelen van egy módosabb, sőt kifejezetten gazdag réteg, amely kiválóan tudja érdekeit érvényesíteni, ugyanakkor a nagy tömegek, az úgynevezett bérből és fizetésből — vagy még abból sem — élők jelentős hányadának helyzete nem javul, sőt romlik. Ok az átalakulás előnyeit csak hoszszabb távon fogják érezni, az átalakulással járó terhek javát pedig ők cipelik és közben kiszolgáltatottak, az érdekvédelmük, érdekérvényesítésük igazából megoldatlan. A parlament, a kormány a társadalom egészének hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, nem képes ellátni a társadalom egyes rétegeinek érdekvédelmét. Arra valók a munkavállalók bizalmából létrejött hiteles szakszervezetek. Azonban a negyven évig tartó diktatúra nemcsak a politikai jellegű vagy civil, vallási, kulturális szerveződéseket verte szét, hanem az érdekvédelmi szervezeteket is. Volt ugyan szakszervezet, sőt milliókat tudott tagjainak, de az a pártállam érdekeit szolgálta, és nem a milliós tagságot. Napjainkban láthatjuk, tapasztalhatjuk: pártok jöttek és jönnek létre, újraszerveződnek és fejlődnek, különböző egyházi közösségek foglalják el az őket megillető helyeket, különböző civil szerveződések, kamarák, egyletek, egyesületek alakulnak. Természetes igény tehát, hogy a munkavállalók bizalma alapján alakuljanak és fejlődjenek szakszervezetek, töltsék be eredeti funkciójukat. — Napjainkban a gazdasági nehézségek, de nem utolsósorban bizonyos erők propagandája nyomán mintha nosztalgia támadna a Kádár-korszak iránt. Lehet, hogy újra előjön a „munkásosztály” is, amely a „vezető erő" ? — Véleményem szerint az emberek, a kétkezi munkából élők nem sírják vissza az elmúlt rendszert, nosztalgia legfeljebb a viszonylagos biztonság iránt nyilvánulhat meg. Kétségtelen, hogy aki itt nem helyezkedett szembe a rendszerrel, s aki nem rítt ki nagyon az átlagból, az bízhatott abban, hogy bizonyos — meglehetősen alacsony — szinten megél. Lesz munkahelye, s munkájáért bért kap. Hogy mennyit, az más kérdés. Ennek a viszonylagos biztonságnak, ennek a nagyon szerény jólétnek azonban nagyon labilis alapja és nagy ára volt és főleg utólag kell súlyosan megfizetnünk érte. Emlékeztessek az ország példátlan méretű eladósodására, az emberek éjjel-nappal, második-harmadik gazdaságban végzett és ahhoz képest csekély hatásfokú erőfeszítéseire? Az egyéniséget és szabadságot elfojtó diktatórikus berendezkedésre, a szovjet kizsákmányolásra is csalt utalok. Nem hiszem, hogy mindez így együtt nosztalgiát ébresztene bárkiben is; miként a hazugságot sem sokan kívánják vissza, amely ezer szállal szőtte át az emberek életét. A „munkásosztály” külön szót érdemel. Kultusza volt itt évtizedekig a munkásosztálynak — szavakban és külsőségekben! A tényleges intézkedéseknél azonban nem a munkások érdeke volt a meghatározó. Nem véletlen tehát, hogy napjaink meglehetősen hangos világában a „győztes munkásosztály”-lyal senki sem operál. Túlságosan lejáratódott ez a kifejezés. A kiszolgáltatottság egyenlősége A munkásság különleges elbírálásban soha nem részesült. A szegénység, a szerény jólét és a kiszolgáltatottság egyenlősége érvényesült. Ez természetesen egy kis hatékonyságú, fejlődésképtelen társadalmat eredményezett, de adott egy langyos biztonságot, és mivel sok gazdagot és sok szegényt sem láttál, adott egy hamis elégedettséget a társadalomnak. Mindez mára teljesen megszűnt. Az átalakulással együttjáróan tapasztalható egy nem jelentéktelen réteg elszegényedése és egy másik réteg gazdagodása. Különösen ingerlő a gazdagodás, amikor igazságtalanságokkal, netán jogtalanságokkal párosultan megy végbe, vagy ha kapitalistaként ma ugyanazok gazdagodnak meg, akik korábban a szocializmus élharcosaiként élveztek előnyöket. Ezért is lenne nagyon fontos és sürgető, hogy kialakuljanak, megerősödjenek a hiteles érdekképviseleti szervezetek, amelyek képviselni tudják a munkavállalók valós érdekeit, s nemcsak a „hatalommal”, kormánnyal, parlamenttel, hanem elsősorban a torzult módon jelentkező tőke túlzott önérvényesítésével szemben. — Valóban, a szakszervezetek többségének ma mintha kizárólag a kormány lenne az egyetlen „ellenfele". A gonosz kormány, amely ugye mindig csak húz egyet a nadrágszíjon; a minisztérium, amely kedvezményeket von el; az állami — csakis az állami — vállalat, amely nem emel kellő mértékben bért! Mi lehet ennek a jelenségnek az oka? — Itt negyven évig a szakszervezet a „munkásosztály érdekeit szolgálta”, de mivel a munkásosztály érdeke — így mondták — egybeesett az állam érdekével, a szakszervezet az állam érdekének szolgálatába szegődött. Megjegyzem: ez utóbbi „érdekvédelem” tökéletesen érvényesült. Mára az ellenhatás érzékelhető: számos szakszervezet úgy véli, kizárólag a kormánynyal, a parlamenttel, az új demokratikus berendezkedéssel, a „hatalommal” szemben szükséges védeni a dolgozók érdekeit. Holott az államnak, a kormánynak, a parlamentnek nincs —- és nem is lehet — más feladata, mondjam így: hivatása, mint az egész ország, az egész társadalom érdekeinek a szolgálata; 1990-ben a választók adták a feladatot, s 1994-ben ők kérik számon a végrehajtást. A cél természetesen az, hogy a különböző törvények, a jogszabályok, a folyamatos intézkedések minél több ember számára hozzanak minél előbb kedvező változásokat. A szándék azonban a lehetőségekkel gyakran ütközik, és az eredmények a társadalom egésze számára csak hosszabb távon érvényesülnek. De a kormány — szándéka szerint — a társadalom egészének érdekeit képviseli. Ugyanakkor a társadalom egyes csoportjai a máguk érdekeinek érvényesítésére törekszenek. De ki itt az „ellenfél”? Lehet, egyes ügyekben valóban a kormány, egy minisztérium, de lehet egy nagy vállalat tulajdonosa, egy vállalkozói csoport vagy akár egy önkormányzat is. — Olykor szereptévesztésben szenved tehát némely szakszervezet? — Példa erre bizony sok található. Azon mozgalmi vezetők például, akik korábban is a hatalomhoz kötődve látták el az úgymond érdek-képviseletet, aligha kérdőjelezik meg korábbi hatalmi partnereiknek, már mint újsütetű vállalkozóknak vagy vállalatigazgatóknak az intézkedéseit. A kormány viszont mindig „kéznél van”. — A negyven évig sujkolt ideológia, vagy még inkább: demagógia sokak tudatába ivódott be. Több millió bérből és fizetésből élőt, valamint hétszázezer munkanélkülit egybemosva „munkásosztállyá”, ma is hangzatos szlogent lehet teremteni... — Nem hiszem, hogy lenne olyan párt, amelyik ezzel a szólammal sikerrel állhatna tömegek elé. Nagyobb veszélynek érzem a szociális demagógiát. Ha valaki úgy próbálja elővezetni a súlyos gondokat, hogy minderről a jelenlegi parlament és kormány tehet, mindenkor akad rá vevő. Persze nehezebb dolga lenne akkor, ha tovább mondaná a mondatot, és vázolná konkrétan — és nem csupán az általánosságok, a szólamok síkján —, hogy a kilábalást miként képzeli el. A legbecsesebb helyek egyikén Könnyű — az volt mindig is — a munkások, a szegények, a szociális segélyből élők mellett kiállni, de némileg nehezebb, különösképpen egy ilyen múlt után, csalhatatlanul kijelölni — és végrehajtani — a gyors terápiát. Véleményem szerint ma egy pártnak nem a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség, a vállalkozók vagy bármely más réteg érdekeit kell felvállalnia, korszerű politikai párt csak a társadalom egészének hirdethet meg programot. A Magyar Demokrata Fórum is olyan programpárt, amely a magyar nemzet, ha úgy tetszik, az egész magyar társadalom érdekeit kívánja szolgálni. Ilyen értelemben az MDF a munkások pártja is, bár nem lenne könnyű megmondani, kit lehet ma klasszikus értelemben munkásnak tekinteni. Talán pontosabb, ha így fogalmazunk: az MDF olyan párt, amely értékrendjében a legbecsesebb helyek egyikén tartja számon a munkát. A munka becsületét, tiszteletét, tisztességét, rangját. Ha az MDF értékrendjének középpontjában ott van a nemzet, a nemzeti értékek, hagyományok tisztelete, márpedig ott van, akkor ezen értékek, a hagyományok között a magyar nép tehetsége, szorgalma, szakértelme, munkaszeretete értelemszerűen megtalálható. A magyar ember, a magyar nép alkotó, értékteremtő munkájára mindig lehetett számítani és építeni. Nem szólam tehát, ha azt mondom: bízhatunk, hogy ennek az országnak, miként múltja és jelene — jövője is van. Deregán Gábor
