Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-30 / 100. szám

XXXVII. ÉVFOLYAM, 100. SZÁM

Ára: 13,50 forint

1993. ÁPRILIS 30., PENTEK

Fekete Gyula

*

Éltető melegforrás

Rápolti Lajos: Hol volt, hol nem volt...

Budai Ilona balladája

(Részlet)

BUDAI Ilona ablakba könyökle,

Hája, hogy ellenség rabol a környékbe.

Csak eszibe juta kéncsös küs ládája,

S kéncsös küs ládáját hónya alá fogja,

Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,

Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

^ Mönyön, rriönyön, monyon sűrű fenyves erdőn, Egy fölhagyott utón, sütét röngetegön;

Hát min’ha hallaná lovak dobogását,

S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.

Hajadon küs lánya ijenképpen sira:

„Anyám, édös anyám, ne haggy el az útba,

Essék meg a szüved, ne haggy itt ingömöt!” „Bizon itt hagylak én leányom tégödöt:

Mett léán héjibe leánt ad az isten,

De pénzöm héjibe ingyen nem ad isten.”

Mönyön, tovább mönyön sűrű fenyves erdőn,

Az elhagyott úton, sütét röngetegön,

Mig éjuta végre egy szép tágas rétre,

Hát egy bival tehen azon jődögel le,

Az idei hornyát szarva között hozta,

A tavaji hornyát maga után rítta.

Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,

A fődre borula, keservesön síra,

Keservesön síra, kárhoztatá magát:

Az oktalan álat nem haggya el hornyát.

Istenem, istenem, én édös istenem.

Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem. Aval visszafordult a hagy fenyves erdőn,

Az elhagyott úton, sütét röngetegön;

Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját,

S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát;

„Bizon nem monyok én, mett nem vótál anya,

Ha a lőttél vóna, itt nem hattál vóna.”

Mönyön, tovább mönyön a nagy fenyves erdőn, A fölhagyott utón, sötét röngetegön;

Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját;

S híni kezdé szépön hajadon küs lányát.

„Bizon nem monyok én, mett nem vótál anya.

Ha a lőttél vóna, itt nem hattál vóna.”

Hogy ezt igy hallotta, ijenképpen síra:

Immán ojan vagyok, mint út mellett a fa;

A ki ott émönyön, ágaimot rontsa,

Agaimot rontsa s a sárba tapossa.

Gondban vagyok az Anyák Napjával. Olyanokat is ünnepiünk ezen a napon, akik talán meg sem érdemlik, és nem ünnepiünk esetleg olyanokat, akik bizonyára megérdemelnék.

Mert, ha belegondolok, kiket is ünnepiünk mi voltaképpen? Az anyákat?

Tehát azokat a nőket, akik egy nagyon fontos — az ember számára kétségkívül a legfontosabb — biológiai funkciót teljesítve gyermeket, gyermekeket szültek — továbbadták az életet? Akkor is — a nyilvánvaló bűnesetekről itt nem szólva —, ha a gyereket ezután eldobták maguktól? Ha nem törődtek vele, ha elkényeztették, ha elzüllesztették, ha a társadalomnak nem hasznára, hanem kárára, terhére nevelték?

Az anyákat ünnepeljük? Tág fogalom ez, nem szívesen ünnepelnék minden biológiai anyát. Másfelől meg szűknek érzem a fogalmat, mert kiszorulnak belőle olyan gyermektelen nők, akikből árad az anyás szeretet melege családbeli, lakóhelyi, munkahelyi környezetükre.

Anyák Napján legszívesebben az anyai természetet, az anyai hivatásérzetet ünnepelném, amely ugyan legelső sorban a szülőanyák, az édesanyák sajátja — noha nem mindegyiké —, viszont sok olyan nő magatartására, tevékenységére, érzelmi világára is jellemző, aki valamilyen okból nem szült, nem szülhetett.

Jó húsz évre visszamenően több ezer levelet őrzök ebből a témakörből, s ezek ismeretében mondhatom, szinte általános az a vélemény, melyet például egy kétgyerekes mama így fejez ki:

„KétféTe nőtípus van: 1. gyermekszerető, 2. egoista. Van olyan eset is, hogy az egoista gyermeket nevel, de az ilyen gyermeknek jobb lett volna meg sem születnie. ”

Én ugyan másképpen fogalmaznék. Nem föltétlenül egoista az a nő, akinek nem hiányzik a gyerek, ha nincs. (Hiányzik viszont az életéből, ha van, mert fontos dolgai, ügyei-gondjai-izgalmai-szerelmei közt nem kap helyet.) Lehetséges, a tudománynak akar élni, lehetséges, a mozgalomnak, a politikának, a közéletnek, a termelésnek, a szakmai előmenetelnek, talán hangsúlyozottan közérdekből — nem, semmiképp sem igazságos ezekre a nőkre általánosítva rásütni az egoizmust.

Inkább mondanám így: vannak anyai természetű nők, és vannak nem anya típusúak, nem anya természetűek. Hol szembeszökő a különbség, hol elmosódó, de — ezt a levelek is bizonyítják — a megkülönböztetés kétségkívül jogos. Ha nem bomlik meg természetes arányuk, ha tehát az anya típus feltétlen uralkodó marad, egészséges társadalomban nem okoz gondot a kétféle női természet.

írtam egyszer egy fantasztikus regényt bizonyos Erosz bolygóról, ahol is három neművé fejlődött a társadalom, a két női nem — anya természetű, nem anya természetű — ádáz harcot folytatott egymással a férfiért; elbillent a nemek aránya, megbomlott a biológiai egyensúly, s pusztító veszedelmek sorvasztották el a bolygó emberi társadalmát... — Akár ne is mondjam, hogy az anyaggyűjtést ehhez a fantasztikus regényhez nem azon a bizonyos fantasztikus bolygón végeztem; még azt sem állíthatnám, hogy a regény megírása túlságosan igénybe vette a fantáziámat...

Nálunk is megbomlóban az arányok?

Hátha nem is az anya típusú nők fogyatkoztak meg, csupán a többszörös megterhelés szorításában sokan nem vállalhatják — nem merik, nem képesek vállalni —, hogy megismételhetetlen fiatalságukat mindennél inkább, teljes értékűen a vágyott anyaságnak szenteljék?

Van ebben igazság, de nem áltatom magam. A többszörös terhelés s a mindenféle kényszer — anyagiak, fogyasztói életmód, fogyasztói igények, szórakozás, divatok kényszere — a szemléletet is átformálja lassan, és az anyaság rangfosztására tör.

Hosszan idézhetnék erre bizonyítékot — kötetnyi bizonyítékot — levelekből, évtizedekre visszamenőleg. Jellemzésül csupán néhány mondatnyi részlet azokból az évekből — 1970 körül —, amikor a mai huszonéves, anya korú nők még kisiskolás lánykák voltak — nos, milyen hatásokat kaptak indításnak az életbe?

Kiskunhalasi apa: „A lányok csajokká degradálódtak, az édesanya fogalma elhalványult...”

Miskolci gimnazista lány: „osztálytársaim engem mindig kinevettek, ha azt mondtam: én három gyermeket akarok, de ha több lesz, az sem baj... Ha ennyire szembenállók a vélemények, annak komoly okának kell lennie. Be kell látnom, van is. Nem becsülik az anyákat, sőt gyakran háttérbe szorulnak olyanok mögött, akik az élet könnyebbik oldalát választották... Miért nem lehet az anyaság, a gyermeknevelés bármely munkával egyenrangú hivatás?”

Elkeseredett budapesti apa: „Egyetemista (tanárjelölt) lányom születésnapjára meghívta tizenegy kolléganőjét. Én a szomszéd szobában szundikáltam, és a nyitott ajtón keresztül akaratlanul tanúja lettem vitájuknak a fogamzásgátlásról. Egységesen kinyilatkoztatták, hogy milyen jó az a tabletta, nem kell ezután gyerektől félni, félre lehet tenni minden gátlást. Ketten ugyan kijelentették, hogy ennek ellenére egy gyereket majd akarnak, de a többi lehülyézte és kinevette őket, mondván: nem vagyunk kocák, hogy szaporodásra használjanak fel... Ezeknek a nőknek a kezébe lesz letéve nemzetünk jövője, ilyen tanárnők fogják nevelni az ifjúságot. Hogy mint apának hogyan esik ez, arról ne is beszéljünk... Hol van ma az anyai hivatástudat?”

Ezek mind sajtóvitán is közölt levelek. Eredetijüket őrzöm.

Nem hiszem, nem tapasztalom, hogy azóta ritkultak az ilyen szemléletek, vélemények, hatások. Ha nem éppen szaporodtak inkább. Mert elég egy pillantás körül, hogyan is állunk ma a női eszménnyel. A filmekben, a tévében, a színpadokon, a pódiumokon, a mikrofonoknál milyen női eszmények, milyen minták szerepelnek naponta.

Szándékosan nem említettem a képeslapokat, a címlapokat, a reklámokat, a plakátokat — naptárakat, levelezőlapokat —, amelyeken érthetően a női szépségé, a szexuális vonzásé a főszerep. Csakhogy az anya típus mellékszerepre, epizódszerepre szorult a komolyabb, a klaszszikus műfajokban, s ahogy én látom, mellékszerepre szorul a közéletben és a magánéletben is. Már maga a felglóriázott „női egyenjogúság”is töviskoszorú, szokványos képlete mellékszerepre szorítja, elsikkasztva a lényeget, hiszen az anyákat igenis előjogok illetik meg minden egészséges társadalomban: a még zsenge élet forrásainak, gondozóinak kijáró előjogok.

Nyilvánvalóan ma is, olykor háttérbe szorulva is, sok az anya természetű nő, aki a katedrán, az írógépnél, a futószalag mellett is százszor naponta családjára, gyermekeire gondol. De túlszaporodtak, és úgy tetszik, átvették a vezérszólamot a nem anya természetűek, akiket a gyesen is aprócska gyerekük mellett is „megöl az unalom”

Én, szívem szerint, az anyai természetet, hivatásérzetet köszöntőm Anyák Napján. Az anyahelyettes nagymamák, nagynénik érzelmi-anyaságát is, meg azokét a nőkét is, akik örökbefogadott, nevelt gyereküktől kapják az anyák napi csokrot. Meg azokét is, akik 20-30-40, gondjaikra bízott és egy kicsit sajátuknak érzett gyereküktől nem is igen kaphatnak csokrot, nem lévén ezen a napon üzemben sem bölcsőde, sem óvoda, sem iskola.

De mindenekelőtt az édesanyákat illeti a főhajtás. És mert a legnagyobb értéket a legtöbb áldozattal ők hozzák létre: az életüket az anyaságra szánó többgyerekes édesanyákat. Akikben a legteljesebben valósulhat meg az anyai természet, az anyai hivatás, az anyai szeretet — annyiféle kórral-betegséggel küszködő emberi világunk éltető melegforrása.