Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
l j PEST MEGYE! HÍRLAP HITÉLET 1993. ÁPRILIS 24., SZOMBAT 9 „...csatlakozott hozzájuk.” (Lk. 24,15) A keresztény emberek ezekben a napokban húsvét örömében élnek. A liturgia a feltámadt Jézus megjelenéseit állítja elénk: hogyan találkozik övéivel. Jellemzője ezeknek a találkozásoknak, hogy mindig Jézus keresi fel őket, mégpedig a legkülönbözőbb alkalmakkor. Mária Magdolna sírdogál a sírnál, Jézus jelenléte megvigasztalja. Az apostolok bezárkóznak, mert félnek — a bátorság és erő Lelkét ígéri nekik. Az emmauszi tanítványok reménytelenek, csüggedtek —lángra lobbantja a szívüket. Még arra is gondja van, hogy munkájuk ne legyen eredménytelen: a százötvenhárom nagy ha! a hálóban erről tanúskodik. (Jn. 21,10.) Ő mindig a legjobbkor jön, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ma is felkeres bennünket, csatlakozik hozzánk. Befogadjuk-e magunk közé, elfogadjuk-e útitársunknak? Mert az ő társasága nem könnyed csevegést jelent, hanem ráfigyelést, hitet és róla való tanúskodást. Nincs-e félelem bennünk, hogy ha komolyan vesszük az ő jelenlétét, szembesülni kell magunkkal, mint a hitetlenkedő Tamásnak, a tagadó Péternek, a megfutamodott apostoloknak? Ha hiszünk abban, hogy családi, baráti közösségünkben jelen van, nem beszélhetünk mosdatlan szájjal. Ha hiszem, hogy útitársam az úton, még a közlekedési szabályokat is komolyabban kell vennem. Ha munka közben jelenlétére gondolok, nem végezhetek lelkiismeretlen, hanyag munkát. .. Arról nem is beszélve, hogy nem csaphatok be mást, nem lophatok kerékpárt, vasúti átjárót biztosító akkumulátort, rézkábelt vagy bármi mást. Jézus társasága vigasztaló, bátorító, de ugyanakkor nyugtalanító érzés. Nem kell-e mégis befogadnunk magunk közé? Ma is közeledik és csatlakozik hozzánk. Ne féljünk tőle, fogadjuk be Őt! Kiszel Mihály plébános Cegléd A szószékről a 1958-ban végeztem el a teológiát — kezdi történetét Geréb Attila székely udvarhelyi református lelkész. Másfél évig Fickón szolgáltam, ahol se templom, se parókia nem volt. Innen „szinte a szószékről” vittek el katonának. Kimondottan munkaszolgálatra, büntetőszázadba. Harminc református papnak volt ez a sorsa. A cél a megfélemlítés. Egy évet töltöttem el a seregben. A pályakezdő Fickótól hosszú út vezetett az 1781-ben épült impozáns főtéri templomig, a 6700 fős székelyudvarhelyi gyülekezetig. De nézzünk előbb egy kis történelmet! Harmincnegyven évvel a reformáció kezdete után már volt református gyülekezet Székelyudvarhelyen. 1633-ban épült fel az első templom. Maga II. Rákóczi György fejedelem küldött ki átadóbizottságot, hogy a hivatalos formáknak eleget tegyenek. Ez a templom a XVIII. század végére már kicsinek bizonyult. Az akkori református gimnázium nagyhírű tanára, Baczkamadarasi Kis Gergely járult az Erdélyben vadászó II. József elé a kérvénnyel, hogy megépíthessék ezt a ma is álló templomot. Feljegyezték, hogy báró Dániel István volt a főkurátor az építés idején. Geréb Attila lelkész úr megmutatja a templomot. Valóságos erődítmény a vastag falaival. A festés még az eredeti: 200 éves! Ám a vastag falnak is megvan az átka! Úgy átitatódik a téli hideggel, hogy januárban, februárban mínusz tíz fok van a templomban. Miközben kint esetleg már megenyhült az idő. Kívülről kell meleget bemunkatáborba ereszteni. Most próbálkoznak a meleg levegő behívásos fűtéssel. A szószéken, az úrasztalán mutatós udvarhelyszéki varrottas. Az 1986-ban konfirmáltak ajándéka. Ez az év volt az 1949-ben megszüntetett református dalárda újjáalakulásának az éve is. Azóta Erdély 16 gyülekezetében adtak műsort: Marosvásárhelyen, Fogarason, Szovátán, Oltházán, Kibéden is. A református hitoktatás nyolc általános és öt középiskolában folyik órarend szerint Székelyudvarhelyen. Geréb Attila ötgyerekes családapa. Két nagyobbik fia már teológushallgató, így a családból is érkezik segítség a hitoktatáshoz. Önállóan fejlődnek a városban az egyházközségek. 1980-ban a Küküllőjobb partján a városhoz tartozó Szombatfalván kivált 1800 hívő, megvásárolták az egykori evangélikus templomot. 1984-től önálló lelkészük is van Hegyi Sándor személyében. Közben felépült a városban a Bethlen'Gábor Lakónegyed. S az ott élő közel 3 ezer református egy kazánháznak szánt épületet alakított át templomnak Berde László lelkész vezetésével. Geréb Attila gondjaira így is maradt jó 3 ezer lélek, akiknek nem egyedül viseli gondját. Mellette áll Dobai László ifjúsági lelkész, hitoktató. Geréb Attilának marad ideje mindemellett arra is, hogy cikkeket írjon a pesti Confessio című folyóiratba. Bibliai tárgyú drámát írt és adott ki. Egy másik könyve pedig hasznos tanácsokat ad a hitoktatáshoz. Búcsúzóul mindkét könyvével megajándékoz. Átányi László A kókai római katolikus gyülekezet Hittan az óvodában is A plébános úr szíve tele van örömmel, megnyugvással és boldogsággal, ha a papiakban gyerekek vannak — írta néhány héttel ezelőtt az egyik olvasónk Schlachta Istvánról, a kókai papról. A levél felkeltette az érdeklődésemet. Meglátogattam Schlachta Istvánt, s magam is meggyőződtem arról, hogy a 72 éves plébános valóban szívesen dolgozik a fiatalokért. Beszélgetésünk során kibontakozott Schlachta István élete. Kiderült, hogy az ifjúság nevelését mindig is az egyik legfontosabb feladatának tartotta. Alighogy kikerült a váci papi szemináriumból, máris a fiatalokkal kezdett foglalkozni: rövid újhartyáni, nagykátai, majd tápiószelei szolgálat után a fővárosba került, Pesterzsébetre, ahol a Pacsirtatelepen hitoktatott. 1948-ban már nem volt kötelező tantárgy a hittan, ennek ellenére a szülők kilencvenöt százaléka beíratta gyermekét. A megfélemlítés hatására azonban néhány év alatt szinte teljesen lehetetlenné vált a hitoktatás, 1950-re a kilenc helyi iskolából már csak negyvenhét gyereket írattak be a szülei. A Pacsirta-telepről Szolnokra helyezték. Itt 1953-ig szolgálhatott. — Még a szemináriumon megfogadtam, hogy sehova nem kérem magam és sehonnan el nem kérem magam — emlékezik a plébános. — Szolnokon azonban az utolsó időkben úgy éreztem, hogy hasznosabb tudok lenni, ha a reménytelennek tűnő szélmalomharc helyett kimegyek gyülekezetre. Alsónémedibe helyeztek 1954 januárjában. A főváros közeli településen szintén igen sok hittanosa volt a plébánosnak, a gyerekek nagy részét itt is beíratták. De nemcsak a hittanórán volt együtt a gyerekekkel. Szívesen vitte őket például táborozni is, tudta, milyen sokat jelent ez nekik. Sohasem bukott le, az ötvenes években sem, csak, mint mondta, okosan, különösebb feltűnés nélkül kellett foglalkoznia a fiatalokkal. S hogy nemcsak a gyerekek szerették Schlachta Istvánt, annak bizonyítéka az is, hogy egyegy. vasárnap a miséken ezer ember is részt vett. Kókán, ahová 1970-ben helyezték át, körülbelül hatszázan „fordulnak meg” egy-egy vasárnap a templomban. De a hittanosok száma itt is magas. A szinte teljesen katolikus község iskolásainak nagy része régebben is hittanos volt, ma ez a szám már kilencven százalék fölött van. — De nemcsak az iskolában, az óvodában is majdnem minden gyermeket hitre nevelnek — meséli Schlachta István. — A két képesített óvónő nagyon ügyesen bánik velük, amikor a munkájukat figyelem, akkor látom, hogy én a kicsik között csak hályogkovács voltam — ismeri el munkatársai tevékenységét. Az idősödő plébánosnak valamennyi hittanóra megtartása már fárasztó is volna. Ezért is öröm számára, hogy az óvónőkkel együtt, összesen nyolcán végzik a gyülekezetben a fiatalok nevelését. Neki már csak öt órája van, de természetesen a hitoktatók „eligazítása” is az ő feladata. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Schlachta István csak a fiatalok lelki életének gondozását tekinti fontos feladatának. Nemrég például még évente négy-öt zarándoklatot is vezetett a különböző kegyhelyekre. Ezeket az alkalmakat az idősek is nagyon kedvelik. Már az egész országot bejárta a hívei-Hancsovszki János felvétele vei, de eljutott Felvidékre, Erdélybe, Máriacellbe és Lengyelországba is. Ma már kevesebbet zarándokol — mivel vasárnap nem tud menni, ugyanis nincs káplánja. — Nemrég hunyt el a fiatal Nyári János káplánom, aki különösen a szívemhez nőtt — komorodik el egy pillanatra. De új segítőtársai is akadtak Schlachta Istvánnak. Az elmúlt év őszén tértek vissza Kókára a Keresztes Nővérek rend tagjai. Egyelőre csak hárman jöttek. A szociális munka végzésébe kapcsolódnak be, talán már a nyártól. Búcsúzom, amikor megérkezik Szabó István, a templomi színi előadások egyik leglelkesebb híve, írója, rendezője, szereplője. Mert — ahogy annak idején olvasónk is írta — Kókán lassan már hagyományai vannak a fiatalok templomi színjátszásának. Elsősorban természetesen egyházi témájú darabokat adnak elő, hiszen mi más is illenék az Isten házába. Schlachta István plébános hagyja, hogy a fiatalok kibontakoztassák képességeiket, tehetségüket. Hadd örüljenek egymásnak. Mert ez az öröm neki is. H. P. HITVALLÓK Tizennyolc és fél év a börtönben Lénárd Ödön piarista szerzetes „eldicsekedhet” avval, hogy az elmúlt évtizedekben ő töltötte el a leghosszabb időt börtönben — papként. Háromszor ítélték el, összesen huszonegy és fél évet kapott, amit három év híján „le is húzott”. Utolsó börtönéből 1977-ben (!) szabadult — VI. Pál pápa közbenjárására. Hogy mivel „érdemelte ki” Lénárd Ödön a hosszú raboskodását? Természetesen avval, amivel számos paptársa is: komolyan vette a hivatását, lelkiismeretesen végezte a szolgálatát. Lénárd Ödön hadiárvaként került a budapesti piarista gimnáziumba. A rendbe már 15 éves korában belépett. 1936-ban szentelték fel, ezt követően Szegedre került a piarista gimnáziumba, ahol történelmet és latint oktatott csaknem a háború befejezéséig. A „felszabadulás” Budapesten érte, ahol a kispapokat szervezte be önkénteseknek a Vöröskeresztbe. A szerzetes új feladatot kapott a háború után: az egyház céljainak eléréséért tenni kész híveket tömörítő Actio Catholica kulturális szakosztályát irányította. Az ő feladata volt az is, hogy a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségét vezesse. A szervezet aktív propagandát fejtett ki az egyházi iskolák államosítása ellen. Nem véletlen tehát, hogy a szerzetesre ugyancsak megorroltak a kommunisták... Tevékenységéért hat évnyi börtönnel „jutalmazták”. Elősztör a budapesti gyűjtőfogház 3. emeletén raboskodott paptársaival együtt. Az első időben itt nem bántak túlzottan keményen a rabokkal, akár könyveket is olvashattak. 1949-től szigorodott a bánásmód — s a többi politikai fogolyhoz hasonlóan — teljesen elzárták a papokat a külvilágtól. Lénárd Ödön Budapestről a váci börtönbe került, ahonnan 1953-ban szabadult. A forradalomban nem vett részt. Szabadulásától 1960-ig az Óbudai Cipőjavító Szövetkezet kifutója volt. Szerette ezt a munkát, hiszen emellett elegendő ideje maradt a lelki életre is. Később vízóraleolvasóként kereste a kenyerét. Egészen 1961-ig, amikor is február elején több mint száz papot és apácát tartóztattak le. Köztük Lénárd Ödönt. A rendszer urai ugyanis azt hitték — vagy úgy tettek, mintha hinnék —, hogy titokban egy keresztény párt szerveződik. Az állítólagos földalatti munkáért a piarista atya hét és fél év börtönbüntetést kapott. Ehhez hozzászámolták még azt a tíz hónapot is, amit az előző büntetéséből nem töltött le. Hiszen, már visszaeső volt... Márianosztrára került, majd Sátoraljaújhelyre, ahonnan 1963-ban szabadult, a „nagy” amnesztiával. Vatikán és Magyarország között 1964-ben megegyezést írtak alá. Ezt követően ismét erősödött az egyházellenes kampány, hiszen már nem kellett félni az állam vezetésének a megegyezés esetleges meghiúsulásától... „Nem volt tehát akadálya annak”, hogy letartóztassák a regnumista papokat, vagyis azokat, akik az ifjúság nevelését tűzték ki célul maguk elé. A letartóztatottak között ismét ott találjuk Lénárd Ödönt. Most avval vádolták, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal beleegyezése nélkül folytatta tevékenységét, ami tehát ezért nem lehetett más, csakis államellenes összeesküvés,..! Ez alkalommal egyhuzamban tizenegy évet töltött börtönben. Kádár János 1977res vatikáni látogatása során a pápa rákérdezett: vannak-e még börtönben Magyarországon katolikus papok? Kádár János nem tudott ilyenről. Ezért VI. Pálnak kellett figyelmeztetnie arra a pártvezért, hogy Lénárd Ödön még nem szabadult ki. A hazugságban maradt Kádár hazaérkezése után intézkedett a piarista atya szabadon bocsátásáról. Mártinké Károly Az áldozatok Isten szolgái című könyvé alapján: Hardi Péter