Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-24 / 95. szám
ül PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. ÁPRILIS 24.. SZOMBAT 5 Művészetek, műemlékek városa Szentendre Hétfőn szerkesztőségünk Szentendrére látogat. A Vöröskereszt szervezésében 13—16 óráig várjuk azokat a segítőkész embereket, akik az utóbbi véradási akción nem tudtak részt venni, és most úgy döntenek, hogy humanitárius gesztusukkal segítik a rászorulókat. Délután 16 órakor Kerékgyártó István, művészettörténész nyitja meg Dilinkó gábor és Dombi Lajos cigány festők tárlatát, 17 órakor dr. Nagy István tart előadást a Hosszú élet titka címmel. Hat órakor kerül sor a tulajdonképpeni találkozásunkra olvasóinkkal. Mindenkit szeretettel várunk beszélgetni, vitatkozni. Az est vendége Fekete Gyula, író. Alábbi összellításunkban olyan embereket szólaltattunk meg, akiknek közös fő vonása, hogy a szentendrei emberekért tesznek, dolgoznak, élnek. Beszélgetőpartnereinket véletlenszerűen válogattuk, hiszen jó lenne mindenkivel szóba állni, megkérdezni, hogyan látja a várost, milyennek szeretné, mit kívánna a szentendrei embereknek. NÉMETH GÁBOR, polgármester: Húsz éve kerültem Szentendrére, szeretem a várost, a környezetét. Itt már a hetvenes években sokkal szabadabb volt a légkör, mint az ország más településein. Az idegenforgalom a belvárosnak nagy terhet jelent, a település más részében ez nem annyira zavaró. A 11 -es út kettévágja a várost, nem illeszkedik a szerkezetéhez és a közlekedési gondokat sem oldotta meg, sajnálatos módon minden évben két-három halálos baleset is történik. Ez egy olyan durva beavatkozás volt, amelynek sebhelyei csak lassan gyógyulnak. Azt kéri. vonatkoztassak el attól, hogy polgármester vagyok, nehezen megy. Személyes vágyaim összefüggnek a város, az ország érdekével. A gazdasági élet fellendülése, a vállalatok életképessé válása létszükséglet. Jó lenne megtalálni azt az utat, ahol együtt tudunk tenni városunkért, ha az érdekek összhangba kerülnének. Áldásos lenne, ha az idegenforgalom nemcsak terheket róna a lakókra, hasznot is hozna, szolgálná a fejlődést, a kulturális kínálat változatosságát. Persze vannak eredmények is, mint például a telefonhálózat bevezetése, de itt van a könyvtár gondja. Még mindig nincs megállapodás a működésére vonatkozóan. A képviselő-testület döntése értelmében fél évig havonta négyszázezer forint támogatást adunk, de ez kevés. Olyan megoldásra lenne szükség, amely a város érdekeit szolgálja. Mi egy intézményfenntartó társulást szeretnénk létrehozni. LIGETI ERIKA, szobrász: Amikor huszonhárom évvel ezelőtt Szentendrére jöttünk, a mienk volt az utolsó ház, azóta lakótelep, iskola, gimnázium telepedett mögénk. Akkor kisváros volt. Itt a művésztelepen — mint egy kis rezervátumban — élünk, nem is érzékeljük annyira a változásokat, zajokat, forgalmat. Valamikor vásárokat szerveztünk művészeti sátrakkal, ahol még kofa is voltam, játékpénzt árultam, a gyerekek zsákbamacskát játszottak. A turistacsoportok megjelenésével betört a bóvli és a giccs. Apropó turizmus, jut eszembe, egyik reggel arra ébredtem, hogy a ház üvegfala elsötétült. Kiugrottam az ágyból és szömyülködve láttam, hogy két busznyi turista leskelődik be a szobámba. Az IBUSZ „eredeti ötlete” volt, hogy elhozták az idegeneket művészt nézni. A művész olyasfajta őrült, akit bármilyen szent ügyért igénybe lehet venni. Most nemigen van ránk igény. Boldog embernek érzem magam, nagyszerű tanáraimtól megtanultam, hogy semmi sem lehetetlen, hogy a cél a csillagos ég. Szeretném ezt a gyermekemnek is átadni, jó lenne, ha minden .szülő úgy nevelné gyermekét, hogy nincs lehetetlen, hogy csak rajta múlik... BICZÁK PÉTER, a Pest Megyei Könyvtár igazgatója: Szentendrét választottam, és éppen a könyvtára miatt. Édesanyám könyvtárosnő volt, Nyíregyházán születtem, feleségem Sopronban, együtt végeztük Debrecenben a tanítóképző intézet könyvtár szakát. Cegléden töltöttünk nyolc évet, megszületett három gyermekünk, közben én elvégeztem a köny 'tár szakot, feleségem pedig a magyar-népművelőit, később a pszichológiát. Hogy miért éppen Szentendre? Félútra van mindkettőnk szüleitől, de félretéve a tréfát, évfolyamtársaink közül sokan már itt éltek, ők is vonzottak és ahogy már említettem, a könyvtár. 1986-ban mint könyvtáros jöttem ide a módszertani osztályra, ’89 őszétől megbízott igazgatóként, majd ’90-től mint kinevezett igazgató dolgoztam. 1991-ben megszűnt az intézmény mint Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, tavaly májusban már mint a Megyei Könyvtár igazgatója folytattam tevékenységemet. Lévén, hogy az átszervezésnél tizenkét emberrel csökkent a létszám, a szombatonként! olvasói ügyeletben én is részt veszek. Alkalmam nyílik megismerni azokat az embereket, akik idejárnak. A kisebb gyermekek az utóbbi idők könyvkiadásának köszönhetően gazdag választékot találnak, a középiskolások a tananyaghoz keresnek bibliográfiát, de nagyon sok a nyugdíjas olvasónk is. A beiratkozottak száma gyorsan emelkedett, egyrészt a különféle szolgáltatásainknak köszönhetően: több mint ötszáz sajtóterméket kínálunk, video-, CD-lemezt kölcsönzőnk, fénymásolást végzünk, könyvtárközi kölcsönzést biztosítunk. Lévén, hogy épületünk sokszor ad otthont közösségi összejöveteleknek, kapcsolatba kerülök politikai pártok személyiségeivel, művészekkel. Jó Szentendrén élni. Barátaim vannak itt, remek társaság. Mire vágyom? Jó lenne végre, ha stabil költségvetésünk lenne, szeretném a könyvtári számítógéprendszert továbbfejleszteni — persze mindkettőhöz pénz kellene —, jó lenne, ha végre nyugodt életünk lenne, ha mindenki tehetné a dolgát, azt amit felvállalt, amit életcélként tűzött ki. DR. ENYEDI TIBOR, alezredes, rendőrkapitány: • Számomra ez nemcsak Magyarország egy része, ez a város egy gyöngyszem. Talán közhelynek tűnik, de nagyon őszintén mondom, hogy gyermekkorom álma Szentendre. Sokszor jártam ide kirándulni hajóval, busszal. Alig egy hónapja dolgozom itt mint rendőrkapitány, de hogy beadtam a pályázatomat erre az állásra, abban része volt a város hangulatának is. Szeretnék egy fejlődőképes, jól működő rendőrséget kialakítani, nagyon megérdemli ez a város. Lehet, hogy itt kevesebb a pénz, mint Budapesten, de biztos vagyok benne, hogy találok hozzám hasonló, lelkes kollégákat. Partnerként számítok minden egyes önkormányzatra, minden egyes lakosra. Önkormányzat-lakosságbarát rendőrséget szeretnék. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, de én bízom benne, hogy meg lehet valósítani. Az az állampolgár, aki bejön hozzánk, érezze jól magát. A rendőr kirakatban van, ami megfelelő magatartásformát is feltételez. Az alapfeltételeken túl — középiskolai végzettség, vezetőknél főiskola, vagy egyetem, idegennyelv-ismeret, kapcsolatteremtő-készség — erkölcsileg feddhetetlennek kell lennie, megbízhatónak és lelkesnek. Nyugaton persze mások a munkafeltételek is, a fizetések is. TORBÁNÉ BALLAGÓ ZSUZSA, ✓ a Barcsay Jenő Általános Iskola igazgatója: Férjem népművelő-könyvtár szakot végzett. 1975-ben itt volt szükség rá, idejöttünk hát, először albérletbe, majd egy másfél szobás lakótelepi lakásba költöztünk. Ez az iskola 1979-ben épült, én azóta vagyok a tantestület tagja. Szeretem az épületet, bár ezt sokan nem értik, csak egy nagy labirintust látnak benne. 1989-től vagyok igazgató, a tantestület megbízásából. Hiányzik a tanítás, bár így is van néhány órám, amit a gyerekekkel tölthetek. Sajátságos ez a lakótelepi környezet. A tanulók fél hétre járnak, a nap nagyobbik részét itt töltik, mi biztosítjuk számukra az étkezést, pihenést, tanulást, játékot. Szeretnénk a világ rosszabbik felét kirekeszteni életükből. Rendkívül fontos az első osztályosok indítása. A gyermekek többsége a pedagóguson keresztül szereti meg a tantárgyat. Szeretni kell azt, amit csinálunk, azzal a tudattal bemenni órára, hogy a gyermek a legfontosabb, hogy kapjon valamit az iskolától. Gyermekeim is idejárnak, amikor igazgató lettem, leültünk és megbeszéltük, hogyan tovább. Ők nem hagytak szóhoz jutni, mindketten vállalták, hogy az iskolában semmivel sem zavarnak. Normális gyermekeim vannak, nincs velük különösebb gond, de a szülői értekezletre ha lehet, a férjem jön el. Mi Szentendre város peremén élünk, de a város minden fontosabb eseményén jelen vagyunk. Csodálatos az itteni szellemiség, a hangulat, az építészek, a művészek, akikkel az iskola nagyon szoros kapcsolatot tart. A szentendrei ember nyáron bezárkózik a turisták elől. Ha többször hívnának, biztos hogy sokan szívesen bekapcsolódnánk a közös életbe. Vágyaim? Az oktatás és egészségügy helyzetének javítása, sok-sok zöldövezet telepítése és hogy valamennyiünk gyermeke jól érezze magát ebben a városban. DR. P. TÓTH BÉLA, református lelkész: Szeretek itt szolgálni. Szeretem a templomot, a várost, az embereket, a Duna-partot. Azt hiszem, kevés olyan gyülekezet van, amely annyi szeretettel övezné lelkipásztorát, mint a szentendrei. Jó érzés egy megtelt templomban prédikálni, öröm, hogy ha a lelkész együtt látja vasárnap a családokat. A négyévestől a kilencvenévesig minden korosztály jelen van. Ezért is döntöttünk úgy, hogy felépítünk a meglévő mellé még két gyülekezeti termet. Amíg a felnőttek az istentiszteletet hallgatják, a gyermekeknek vasárnapi iskolát szervezünk, ám, Istennek hála, olyan nagy létszámban jönnek el, hogy új helyiséget kellett biztosítanunk. Pünkösd után szeretnénk mindkettőt befejezni. A szentendrei emberek az ország minden részéből települtek ide. Megkapaszkodni mindenütt nehéz, házat kell építeni vagy tatarozni, lemondani a szülőföldről, a szokásokról, megteremteni a biztonságot, az egzisztenciát. Itt sem könnyebb. Ezeket az embereket a szeretet hozta ide elsősorban: a város szeretete, a sajátságos hangulat. A szentendrei emberek megőrizték a barátság iránti képességüket. Imádságaimban azt kérem az Úr Istentől, legyen meg az emberekben a békesség. Az a belső békesség, amely feltétele a külsőnek. Imádkozom a családok békességéért, hogy munkájukban ne csak a pénzszerzést lássák, szeressék is azt. Szülők és gyermekek viseljék el egymás hibáit türelemmel, szeressék egymást. Kérem az Istent, adjon felelősséget az embereknek; ne másokat hibáztassanak, ne másoktól várják a megoldást. Lélekben váljon felnőtté mindenki, találjon rá saját belső erőforrására, amely Istent jelenti. Ahogyan a Szentírás mondja: Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyák. Összeállították Bartos Csilla és Erdó'si Ágnes
