Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-20 / 91. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. ÁPRILIS 20.. KEDD Pongrátz Gergely az em b er! ím e Itt van húsvét vasárnapja. Nagypéntek óta állandó­an az jár az eszemben, hogy itt mindennel foglalkoz­nak, csak az emberrel, az egyénnel, az állampolgárral nem. A különböző vallások, felekezetek, szekták vannak napirenden, a kisebbségi tör­vények foglalkoztatják a hon­atyákat, de az ember, az ál­lampolgár, mint olyan, min­dig valahogy kimarad a kép­beli. Úgy érzem, hogy nem egyszerűsíteni, hanem komp­likálni akarja a problémákat az a társaság, amelynek véle­ménye szerint minél rosz­­szabb (nekik), annál jobb. És sajnos, ezt a nép beveszi. Annyira beveszi, hogy itt mindenki gyűlöli a másikat, de elsősorban itt, Magyaror­szágon, sokan vannak olya­nok, akik gyűlölik azt, aki magyar. Ahelyett, hogy az egységet keresnék, hogy arra találnának megoldást, hogyan lehetne közös neve­zőre hozni a nemzetet, a nemzet megosztásán fáradoz­nak, sajnos eredményesen. Sokszor említem írásaim­ban, beszédeimben, hogy nem vagyok politikus, ha­nem szabadságharcos va­gyok. Ezt a kijelentésem so­kan félreértik, ezért egy kis magyarázatra van szükség. Politikus az a személy, aki a politikából él. Egy ál­lamférfi, legyen az minisz­ter, államtitkár, parlamenti vagy önkormányzati képvise­lő, stb. és ezért kap egy fize­tést. Mindenki más csak poli­tizál. Van aki amatőr mó­don, van aki szabadsághar­cos módon. Én is politizá­lok, de szabadságharcos mó­don, ami azt jelenti, hogy nem valamelyik politikai párt vitorlájába fújom a sze­let, hanem az egész nemzet érdekeit helyezem a közép­pontba. Úgy, mint 1956-ban. A forradalom idején a po­litikai szivárvány minden ár­nyalatát meg lehetett találni a felkelők között, de senki­nek sem jutott eszébe, hogy a mellette harcoló bajtársá­tól megkérdezze: Te milyen párthoz tartozol? Milyen val­­lású vagy? Milyen kisebbsé­gi csoportnak vagy a tagja, il­letve leszármazottja? Mun­kás vagy-e, vagy értelmiségi? Mi valamennyien magyar hazafiak voltunk! Olyan em-Bánó Attila rajza berek, akiknek közös volt a céljuk. A 15-16 éves gyerek­től sem kérdezték, hogy diák vagy-e, vagy ipari tanuló? A harcok során váltak ők is em­berré! Magyar hazafivá! Ez vonatkozik a magyar paraszt­ságra is! Nemcsak, hogy vi­déken felvette a harcot a megszálló szovjet hadsereg­gel, hanem azokban a nehéz napokban ellátta a fővárost élelemmel. Pedig akkor még senki sem tudta, hogy mi nem csak magyar, hanem vi­lágtörténelmet formálunk. Már 1956-ban is, a forra­dalom győzelme utáni napok­ban megkezdődött a bom­­lasztás. Annak a nemzeti egységnek a bomlasztása, amit az egész világ megcso­dált. Úgy szaporodtak a kü­lönböző pártok, mint eső után a gombák. Szinte verse­nyeztek egymással, senki sem akart lemaradni. Igaz, hogy akkor csak a pártokkal osztották meg a nemzetet. Megpróbálták ugyan a koz­mopolita „elvtársak” kipro­vokálni az antiszemitizmust, de ez nem sikerült még ab­ban a zavaros helyzetben sem. Pedig jól jött volna ne­kik. És ez a provokáció nap­jainkban is szinte napiren­den van. Nagyon jól tudják, hogy ezzel árthatnak a leg­többet a magyar nemzetnek. Szerencsére, a magyar nép ennél józanabb. Talán azt is mondhatnám, hogy átlát a szitán! Ezért nem reagál még az olyan provokációra sem, mint a bőgatya, meg a fütyülős barack. Tudja a ma­gyar nép, hogy a Magyaror­szágon élő zsidóknak csak egy kis töredéke kozmopoli­ta. A nagy többsége éppen olyan jó magyar hazafi, mint én. Ezt bizonyítja az a 16 zsi­dó bajtársam sírja is, akik ott nyugszanak a 301-es parcel­lában. Ezt bizonyítja az is, hogy sok olyan zsidót isme­rek, akik a kozmpoliták által antiszemitizmussal vannak vádolva. Akik azt vallják, hogy ők zsidó vallású ma­gyarok. A kozmopoliták, akik minden nemzeti egység­nek az ellenségei, nem mind zsidók. Sajnos olyanok is vannak közöttük, akik a Ká­dári megtorlások idején bör­tönt szenvedtek, s mint ilye­neket, ’56-os bajtársaimnak kellene őket elismernem. Gondolom, hogy sok olyan is van, akik múltjuk miatt könnyen zsarolhatók. Akiknek vaj van a fején és félnek. Vagy olyan pozíci­óhoz jutottak a kozmpoliták által, amit mindenáron meg akarnak tartani és ezért kény­telenek pozíciójuk árát meg­fizetni. Más szóval, akik egy jobb falatért eladták magu­kat. Ez vonatkozik az úgyne­vezett kisebbségekre is, aminek fogalmát, főleg napjainkban erősen szítják a kozmopoliták. Itt el­sősorban a cigányokra gon­dolok, de ott vannak a romá­nok, szerbek, horvátok, svá­bok, szlovákok és hosszan sorolhatnám. Akik nyelvük és kultúrájuk megtartása mel­lett magyarokká váltak. Akiknek kultúrája színesíti, talán azt is mondhatnám, hogy kiegészíti a magyar kul­túrát, elsősorban, a zenéjük­kel és a táncukkal. Amikor a „magyar haza” bajban volt 1956-ban, ezek az úgyneve­zett kisebbségek, számukhoz megfelelő arányban vettek részt a harcokban és álmod­ják örök álmukat a 301-es parcellában egy szebb és bol­dogabb Magyarországról. Ezek mind magyar hazafiak voltak! És ha ezek után vala­ki megkérdezi, hogy ki a ma­gyar, az vagy buta, vagy koz­mopolita! Éppen úgy, mint az, aki még ma is kommunis­tának vallja magát, az vagy hülye, vagy gazember. 1989-ben, amikor az „elv­társaknak” süllyedt a hajója, már tapasztalatból tudták, hogy az osztályharccal nem lehet ismét megosztani a nemzetet. Más megoldáshoz folyamodtak, de a lényeg ugyanaz volt. „Oszd meg és uralkodj!” Tudták, csak ak­kor maradhatnak úgy-ahogy a felszínen, ha azt a nemzeti egységet, amelynek elege volt a kommunista rendszer­ből, sikerül megosztania. Mi­nél több részre szakítják ezt az egységet, ami az erdélyi tüntetésnél még megvolt, an­nál nagyobb a lehetőségük a fennmaradásra. Már előtte munkába kezdtek, de a legna­gyobb eredményt a választá­sok előtt érték el. Mindenki­nek adtak pénzt, aki egy pár­tot vagy szervezetet akart lét­rehozni. Vigyáztak arra, hogy ezekben a pártokban és szervezetekben olyan embe­rek vigyék a hangot, akiket ők építettek be és akik szép, hangzatos nemzeti szólamo­kat használtak. Arra is vi­gyáztak, hogy ne maradja­nak ki azok, akiknek vaj van a fején és ezen keresztül zsa­rolni lehet őket. A III/III-ok. A régen jól bevált besúgók. Akik valamilyen formában kompromittálták magukat a régi rendszerben. (Különben ezt a „beépítést” már a forra­dalom idején is eredménye­sen használták. Elsősorban azokat a katonákat építették be a felkelők közé, akik biz­tosítani akarták karrierjüket a forradalom győzelme után is. A karrieristákat). A választások előtti ke­­rekasztal-konferenci­­ák, a kompromisszu­mok eredménye és a már előttük meghozott törvé­nyek, rendelkezések nagy ré­sze a kozmopoliták győzel­mét eredményezte. Akkor tö­rölték el a halálos ítéletet, amikor nekik kellett volna fe­lelni tetteikért. Olyan válasz­tási törvényt hoztak létre, ami mindennek nevezhető, csak demokratikusnak nem. (A kommunistákat betonba döngölök pártjából egyet vá­lasztottak meg, s mégis hu­szonegy ül a parlamenti szé­kekben. Az új „szocialisták” közül kettőre adta a nép a szavazatát, s mégis harminc­­kettő került a parlamentbe. „Listán!” Ezek között ÁVO- sok, pufajkások, magas ran­gú pártfunkcionáriusok és azok leszármazottjai hozzák az új törvényeket a magyar nemzetnek. Ezek miatt nem lehet egy, az egész nemzetet érintő kér­désben 2/3-os többséget elérni. Fizikai törvény, hogy min­den akciónak megvan a maga reakciója. Ez a politikára is vonatkozik. Minél erősebb hangot ütnek meg a „kozmo­polita elvtársak”, annál hatá­rozottabb, keményebb az el­lenállás. Ezért van az, hogy a nemzeti öntudatot felébresztő néhány politikus a provokáci­ókra néha túlreagál. És ezek a provokációk nap-nap után jönnek. (Tegyék a svájci sap­kát a címerre. Énekeljünk el egy dalt a Himnusz helyett. Megrajzolni és címoldalon le­közölni a koronás magyar cí­mert két önkielégítést végző ördög közé. Megvédem en­nek alkotóját, a művészeti szabadságra hivatkozva. A bőgatya és a fütyülős barack. Hosszan lehetne sorolni!) Va­jon azok, akik provokálják a nemzeti öntudatot, nem szá­mítanak a reakcióval? De­hogynem! Biztos, hogy ez a céljuk. 1956-ban egy szabad és független Magyarországot akartunk! Azt, hogy senki ne avatkozzék a mi belügyeink­­be! Azt, hogy végre Magyar­­ország legyen a magyaroké! Azt, hogy félelem nélkül vall­hassa magát mindenki ma­gyarnak Magyarországon! A megosztás azonban tovább fo­lyik. Most a „kisebbségeket” akaiják szembeállítani egy­mással és lázítják őket a ma­gyarság ellen. Pedig ők is ma­gyarok, cigány származású, zsidó származású, román, szlovák, szerb, német szárma­zású magyarok! A kisebbségi jogokra hivatkoznak, ahe­lyett, hogy az állampolgári jo­got emlegetnék. Nem kisebb­ségi, hanem állampolgári jo­gon illetékesek a nemzetiségi csoportok a nyelvük, vallá­suk, szokásaik, kultúrájuk gyakorlásához. Nem kisebb­ségi, hanem állampolgári jo­gon illetékesek a Romániá­ban, Szlovákiában, a Vajda­ságban stb. élő magyarok nyelvük, vallásuk, szokásaik és kultúrájuk gyakorlásához. Én örmény származású va­gyok, de senkinek nem aján­lom, aki elérhető távolságban van, hogy engem „kisebbség­nek” nevezzen Magyarorszá­gon. Én büszkén vallom ma­gam örmény származású ma­gyarnak és meggyőződésem, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek legalább 90%-a egyetért velem. Csu­pán arra van szükség, hogy la­pozzunk vissza a magyar tör­ténelembe, melynek minden oldala ezt bizonyítja. Ezt bi­zonyítja a forradalomban részt vevők származása és a 301-es parcella is. Ezek is mind MAGYAR HAZAFI­AK voltak, akik a magyar ha­záit áldozták életüket. Es most, az 1994-es vá­lasztások előtt, a haza ismét veszélyben van. Ezek a választások határoz­zák meg hazánk sorsát a kö­vetkező évszázadra. Ezért dolgoznak oly keményen a „kozmopolita elvtársak”. Mi­nél jobban meg tudják oszta­ni a magyar nemzetet, annál nagyobb esélyük van a győ­zelemhez. Legyünk tehát ré­sen és lássunk át azon a bizo­nyos szitán! Egy sikerült pályázat Bevallom őszintén, amikor a lap meghirdette azt a bizonyos szlogenpályázatot, nem bíztam ennek sikerében. Féltem, hogy sok esetleg kezdetleges és nem túl magas színvonalú kí­sérletből kell kiválasztani a legkevésbé rosszat, hiszen a pá­lyázók zöme nyilván amatőr lesz. Legnagyobb meglepeté­semre sok szellemes, találó, sőt elgondolkoztató mondat kö­zött sikerült valóban a legjobbat megtalálni. Ennek többszörösen is örültem, először azért, hogy ennyi­en ragadtak tollat, másodszor azért, mert nagyon sok olyan mondattal találkoztam a közölt kísérletek között, amelyek ere­deti gondolatokat eredeti módon fejeznek ki, és végül örül­tem annak, hogy ebben a nem egészen sikertelenül demorali­zált társadalomban még ennyien törődnek anyanyelvűnkkel és együtt éreznek azzal a jóindulatú, egy tisztultabb jövőbe vezető úton haladó irányzattal, amelyet a Pest Megyei Hírlap követni próbál. Engedtessék meg nekem, hogy a pályázat kapcsán néhány szomorú megállapítást tehessek anyanyelvűnk jelenlegi álla­potáról, amely sokkal gyorsabban és nagyobb mértékben romlik, mint az annyit emlegetett, kétségtelenül nem fényes anyagi helyzetünk. Tudom, Lőrincze professzor erre azt szok­ta mondani, hogy nem a nyelv romlik, hanem a nyelvhaszná­lat, de szerintem a rossz nyelvhasználat visszaüt magára a nyelvre is, amelyet most más oldalról, a különben éppen na­gyon indokolt idegennyelv-tanulás következtében sok káros befolyás ér. Ez nemcsak a kifejezések eltorzításának terüle­tén, hanem a mondatszerkesztésben is megmutatkozik. A nyelvromlás első és legfájdalmasabb területe a trágár­ság, amely mint egy földrengés után kiáradt szennyes folyam mindent elborít utcán, vonaton, járművön, sőt még a baráti és rokoni beszélgetések keretében is. Amikor a szélsőségesen közönséges megnyilatkozás nem a düh kifejezője, hanem csu­pán szokásos szóhasználat minden indulat nélkül, akkor jog­gal félhetünk attól, hogy szókincsünk egyre jobban zsugoro­dik, és a társadalom nagy része néhány obszcén szóval fejezi ki minden értelmi és érzelmi megnyilvánulását. Ez ellen most harcot hirdetni felesleges szélmalomharc lenne, és csak gyorsítaná ennek a stílusnak egyre népszerűbbé válását. Csak abban lehet bízni, egy hivatalos kampány meghirdetése nél­kül néhány évtizeden belül ez a beszédmód is kifutja magát. A nyelvromlás második nagy területe az idegen szavak gombamódra való elszaporodása nyelvünkben, ha szükség van rá, ha nincs. Például még életemben sohasem láttam le­írva azt, hogy magánkézbe adás vagy magánkézbe vétel, il­letve magántulajdonba adás vagy vétel, de mindenki a priva­tizációt emlegeti. Ide tartozna az a sok divatos szó is, melye­ket mindenki folyton használ, ilyen többek között a nagy­ságrend, amit sokszor mondanak akkor is, amikor abszolút számokról van szó, kétszázötven milliós nagyságrend példá­ul nincs, csak milliós vagy milliárdos. A szóbeli megnyilatkozásokban rendkívül népszerűvé vált a nyögés, amelyet vezető riportereink éppen olyan fon­tosnak tartanak, mint a nyilatkozó riportalanyok. Nekem rendkívüli bosszúságot okoz, amikor egy eredeti, jól fogal­mazott gondolatot felesleges nyögdécseléssel darabokra tör­nek, és ezzel az egész riport elveszti minden értékét. Nem akarok belemenni abba sem, hogy részletezzem, a divatos magyartalanságok milyen tömege öntötte el mind az elektronikus, mind az írott sajtót. Magamban megszámol­va, körülbelül 40—50 állandóan rosszul használt magyarta­lan kifejezéssel találkozom. Ezek közül most hadd említsek meg kettőt. Nem csak a nyilatkozók, de a riporterek zöme is „hibát vét”, pedig elvéteni csak a jót lehet, a hibát az em­ber elköveti, esetleg lírai mellékízzel ejti, vagy egy kicsit konyhanyelven csinálja, végül hibázhat is az ember. A má­sik az elszabadult igekötő, ahogy Benczédy professzor ezt annak idején nagyon szellemesen írta, tehát bonyolítunk, ahelyett hogy lebonyolítanánk, és felvállaljuk a feladatot, ahelyett, hogy vállalnánk. Ezt a pár szót azért mondtam el a pályázat kapcsán, mert az nemcsak a nyelvben, hanem jövőnket illetően is a ma­gyarságot állította középpontba. Vitathatatlan, hogy egy nemzeten belül a legnagyobb összetartó erő a közös nyelv. Amikor teljes mértékben egyetértek a fokozott intenzitású nyelvtanulással és főként azokkal a pedagógiai kísérletek­kel, hogy a gyerekek gyerekként próbálják elsajátítani az idegen nyelvet, a magyarság szempontjából elengedhetetlen követelménynek tartom, hogy tisztítsuk meg nyelvünket a rárakódott káros hatásoktól. Tiszay Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom