Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-17 / 89. szám
1 PEST MEGYE1 HÍRLAP IRODALOM 1993. ÁPRILIS 17., SZOMBAT 7 Illyés Gyula Ha leh, vidáman Amikor a magyar anyanyelvűek sorsáról beszélünk, mindig a panasz, a lehangoltság, a csüggedtség hangulata uralkodik el rajtunk: mit tehetünk, amikor oly sokszor megaláztak bennünket, amikor semmi remény nincs. Arra gondoltam, hogy az lenne a feladatunk, hogy nekünk, akik már régóta ismerjük e kérdéskör természetét, változtatnunk kell a gondolkodásunkon. Nyugodtan elmondhatjuk, bármilyen nehéz helyzetben is vagyunk, minden dolgunk megoldása, ami a szorosan vett nemzeti ügyeinket illeti, fölfelé indul. Még akkor is, ha nem mutatkozik közvetlenül olyan remény, amit az ember a szívéből elvárna a sorstól és vidáman, bizakodóan nézhetne előre. Úgy érzem, talán túl vagyunk dolgaink nehezén. Pedig rettentő sok a panasz, méltán sok — majd Ti is mondjátok el, amit gondoltok —, mégis arra kérlek benneteket, hogy lehetőleg ne álljunk meg a panaszok fölsorolásánál, hanem azon kezdjünk gondolkodni, hogy ki mit tud tenni azon az adott helyen, ahol van, mert sorsunkból következik, hogy amit mi magunk tudunk megvalósítani, az lesz. Nemrég jöttem meg Nyugat-Európából, ahol igen sok komoly emberrel beszélgettem, s rá kellett jönnöm, hogy minden nemzet és nemzetiség teljes mértékben bezárkózott saját problémái világába. Nagyon érdekes átalakulás megy végbe a világban. Például arra gondolok, ahogyan a legkisebb nemzetiségek is öntudatra ébrednek, ahogyan foglalkoznak a maguk ügyével. Ennek sok előnye van, mert ha ezek a kis nemzetiségek és nemzetek fölvetik és hangot adnak saját gondjaiknak, ez világprobléma lesz, s ha nem is oldódik meg azonnal az a tengernyi baj, akkor is ez belesulykolódik az emberiség tudatába. S a világ ráébredhet, hogy ez így nem mehet tovább még akkor sem, ha nem készült föl ezeknek a gondoknak a megoldására a huszadik század. Mivel, mint mondottam, a nagy nemzetek is el vannak foglalva saját problémáikkal, és az emberiség ügyében a viselkedésük inkább egy sakkjátékoséhoz hasonlít. És addig, ameddig valaki nem tárja fel a kis nemzetek problémáit és nem jelenti be, hogy igenis tenni kell valamit az érdekükben, addig a nagyhatalmak nem fognak semmit tenni. Ebből a tanulság, hogy mindenütt csak az teremtődik meg, amit mi és az úgynevezett kis népek saját magunk meg tudunk oldani. Az az elképzelés, hogy lépjen közbe ez vagy az, vagy menjen ide vagy oda, vagy miért nem csinál már valamit a kormány és hasonlók, valamennyien naiv dolgok. Ugyanis ezek a kérdések meghaladják mindenkinek a látókörét, mert nemcsak mi nem tudunk belelátni történésekbe, hanem még azok sem, akik fönn vannak, hisz ők is csak a kémszervezeteik segítségével szerezhetnek tudomást arról, hogy melyik szomszéd mit csinál. Szomorúan, de meg kell állapítanom, hogy ezekben a kérdésekben nincs semmi együttműködés. Ismétlem, a lényeg az, hogy az fog történni, amit ezek a kicsi közösségek külön-külön, nagyon komolyan felépítenek önmaguk számára. A mi sorsunk mindig az volt: „vitézek iskolája volt nemzetünk” és mindig elvéreztünk ezekben az iskolákban. A magyar nép mindig olyankor vált erővé, amikor békében élt, s meg tudta mutatni, hogy nemcsak vitézsége van, hanem teremtő- és alkotóképessége is. Magyarország és a magyar nyelvűek közössége — ahol nem üldözik őket — nagyjából ebben az állapotban van, ezért kellene arra használni ezt a békét, hogy megerősítsük pozíciónkat, tehát azzal törődjünk, hogy minden bennünket érintő kérdést mi magunk vizsgáljunk meg. Ne az legyen az első lépésünk, hogy írjunk ide vagy oda, jöjjön ide a Népszövetség..., mert tudjuk, hogy ezekre a beadványokra nem válaszol senki, s a panaszaikat sem jön senki kivizsgálni. Éppen ezért, közvetlenül, a napi munkánkban kell a megoldásokat megkeresnünk. Én bizakodó vagyok, s hiszem, hogy ebbe a munkába érdemes belefogni. Ne legyen csüggedés — habár tudom, hogy rettenetes a kín, rettentő sok a megaláztatás —, legyünk már túl a siránkozáson, mert jogunk van emelt fővel nyúlni saját nemzeti kérdéseinkhez. Nem elcsüggedve, ha lehet, vidáman. Elhangzott 1978. május 7-én Foton, dr. Csáder Dezsőék lakásán. (A Szellem és erőszak című Illyés-könyv betiltása után. Jelen voltak felvidéki diákok és értelmiségiek. Hozzászóltak még Kiss Ferenc, Czine Mihály, Tornai József, Csoóri Sándor és mások.) Krémer József Távoli harangok Távoli harangok csengése a hangod A feszülő csendet nem zavarja semmi — Hiába akarok feléd közeledni... Lázképek, álkontúrok, hová rohantok? Veled voltam tegnap, vélem: ma is érzem Lágy-bódító illatodat — messze vagy már — Kusza álmaimból homlokon csókoltál... Régóta bámullak a néma fényképen Mit az éji varázs szomjasan előcsalt Letöröltem már a fel sem száradt könnyet — Amikor dolgozom, valamivel könnyebb... Hallani vélem a távoli zengő dalt És nem érthetem meg a búcsúzó hangot — Nem némulnak el a távoli harangok. Besze Imre Cegléd, öreg este A szőlődomb homok haját megfésülte már a tél zsinóron húznák, úgy szalad sorok között a déli szél. Karórakás tövében ül s pipázik — pihen — egy apó, az égre néz, hol tétován mozdul a földre most a hó. Kettőt se pöffent az öreg, nyakába lebben egy fehér ' darabka kristályüveg — havat sebez a kapaél. A Küküllő mentén, Székelyföldön, van egy falu, a történelem úgy ismeri: a Dózsák ősi fészke, Makkfalva. Cegléd alól 1514-ben ide készült vissza György vezér édesöccse, Gergely, s mondta is Györgynek: menjünk mi innen haza. Otthon ilyenkor megszaladnak a vizek, magasítani kéne a gátakat, mit keresünk mi itten? György, ahogyan a hagyomány megőrizte, így szólt: te menjél, édes öcsém! Néked fiatal feleséged, családod van. De én nem mehetek el innen. Az én sorsom már egy ezzel a néppel, akiket egybecsődítettek hitvány urak, én nem hagyhatom többé el ezt a népet. De te menj! Elfordulok. Otthon aratni kell, rád élet, munka, család vár... És Gergely Temesvárnál bátyjával együtt veszett, csak őt a tüzes tróntól megkímélte a fegyver. Ma is vannak, akik Makkfalván így ismerik a történetet, s őrzik a Dózsák örökségét — valami különös példa törvénye nyomán. Virrasztják Erdély sorsát, néha alább szálló lelkesedéssel, de idegeikben, s tudatukban ott ég az örök seb, amit a nemes-parasztvezérbe égettek kitörölhetetlenül. Ismerősként kopogtatok Vas Áronhoz Makkfalván. írtam róla —- jó régen — a Művészetben, s ő azóta tud rólam, s vár, üzent, ha egyszer arra kerülhetnék! Budapestről Tamási Áron testvér-szavait, Zsögödről, a szomszédból, Nagy Imre barátságát viszem, s szinte velük toppanok be a medvés-bivalyos emberhez. Vas Áron szobrászművész. Nem köztéri szobrairól híres, medvéiről-bivalyairól, melyeket agyagból formál, s maga égeti ki ősi kemencében, amit ismét csak maga rakott. — Minden embernek örvendezek, aki hírt hoz hazulról, mert ide vaskos, nehéz agyaglábakon érkeznek a hírek is. Élünk s vagyunk, nem magunkért, de a messzivalókért is. Volt, hogy nem esett oly messze Budapest, voltam fiatalon feljáró. Még a másik román világban is. Azt mondta a nagy bolt, a Corvin igazgatója: én önt szerződtetem. Öntse, faragja itt az állatait. Feleltem: nem öntés, nem faragás, ez agyag- s formázóműhely és kemence kell, hogy kiégessük. Kérdezte: aztán hol kapok nyersanyagot Magyarországon? Feleltem: híres agyagbányákról magam is tudok. Hát azt a kemencét meg felépíttetem, csak maga barátom gyúrja — csinálja, lehetőleg ebben a furcsa ruhában. És én, én lefilmeztetem. Érti? Bejárja a világot. Uram — igazítottam helyére. — Agyaggal nem öltözetben munkálkodik az ember. De neki így kellene. Reklám, érti? Nem értettem. Mert én nem maskarás reklámember vagyok, hanem Makkfalváról Vas Áron, az agyagszobrász. Nem értette. Hogyan is fogta volna fel, hogy nem állok be csizmástól sarat taposni, hogy ők csodálkozzanak, engem pedig, ha egyszer híre szalad, meglódult embernek ítéljenek. A székely nem porondon mutogatásra termett, nagy papucsú, vörös orrú báb. Székely, annyi — mint ember. Ahogy magyar is egyet jelent az Isten gondolkodó teremtményével. Nem reklámember, aki elkerített dobogón csizmában sarat tapos, s a bámulok kezüket csapkodják. Maga nem üzletember, zárta az igazgató. Valahogy így indult ismerkedés utáni beszélgetésünk. Majd ő folytatta: — Mondta volt, hogy Árontól és Nagy Imrétől hozott Virrasztók üzenettel jött. Utóbbit még csak érem olykor, de keresztnév-testvéremről gyöngébben hallok. Én, míg tehettem, mindég kerestem. Virrasztottunk estékből hajnalokat vele, nála. Utóbb féltettem. Tékozolja magát, nem él fegyelemben. Nekünk úgy kell. Mivé lettünk volna? Akár ez a kicsi faluhely is. A Dózsák után itt mély csöndesség és pusztulás maradt. Akik velük egyek voltak, messzire húzódtak. De ahol megvetette lábát az előbbretartás, ott sohanem hagyták magukat alámúlni a népek. 1836-ban Wesselényi Miklós kamyújtásából iskola nyílott. Nemcsak elemi és népiskola volt, magasabb képzettséget adott. Kiválasztódtak a nagyobb tudásra érdemesek. „Adták a székelyek Wesselényinek hazafiságért, szenteli hazaftság kifejtésére a Székely Nemzetnek Wesselényi.” így őrizte házfalon a tábla, míg fondorlatokkal el nem takarták, majd el is birtokolták a falutól, a református egyháztól az új hatalom más nyelven szólalói. Nincsenek a bárónak Romániában jogutódai — mondták. 1938-ban, ők úgy tartják, végérvényes rendelettel elvették a magyarság, a református egyház kezéből a nagy időket hordozó épületet, melyben mindig a műveltség fakadott tiszta beszéddel a magunk nyelvén. Hová leve a Nemes Makkfalvi Székely Nemes Ifjúság Önképző Egyesülete is? Vagy nevezetes és tekintélyes gazdakörünk? Egyiknek célja volt 1837 esztendeje óta, hogy „a nemes makkfalvi székely nemes ifjúság virágozzék és haladjon, hogy a kor haladó szellemének mindég és minden tekintetben kellőleg meg tudjon felelni”. Most néha eltünedezem: székely és nemes. Mennyien viselik nagybetűsen névben Székely vagy Nemes, ám sem nem székelyek, sem nem nemesek. Igaziak mi, fogyatkozóban vagyunk. Ezért kell vigyáznunk egymásra, s magunkra, kik ott fent vannak, Áronra. Őt a köznapok veszedelmei környékezik. Sok a keserűséget oltó szesz is. Engemet őriznek a csordáim, s medvéim. Csak győzzem készíteni őket. Háti kassal hordozom le a hegyből a magam kereste gödrökből az agyagot. Míg a szennyezett sárból forma lesz, hányszor átgyúrom. Olyan vigyázással, mint asszonyok mikor előkészítik az életnek a kenyértésztát. Az én agyagcipócskáim is csaknem megkelten várják, hogy bivalyokká s medvékké váljanak már a kemencében. Azt gondolta a corvinos igazgató, hogy én a bámész nép szeme láttára talán csizmában s harisnyában taposom nyakig bekeverten sárral. Mire nézik ezek az ottani Nemesek, Székelyek az ilyen magatartásé, egyszerű székelyt? Szavai tiszták, frissek, igazak, mint a Küküllő vize, amiből ezen a tájon akár ihatna is a szomjazó. Vas Áron szobrászművész százszámra formázta fekete medvéit, csordaszám bivalyait, de két egyforma nem volt a száz meg száz között. Hosszú életkort megélt évei alatt soha nem hagyta el a kíméletlen munkát. Hetvenedik életévén túl még maga bányászta az agyagot, segítség nélkül háton hozta le a hegyről, s nem arra volt büszke, hogy Európa, sőt a tengerentúl országai is megcsodálhatták művészi alkotásait, de ő már szinte csak azért élt, hogy hitét-meggyőződését áttestálja falujára-népére, akiknek meg kell maradni, tovább kell élni, kinek-kinek alkotni éppen azon a helyen, ahová állította sorsa-végzete, a történelem. — Ezt a szobrocskát meg vigye magával. Tulipános ládán ülő nagyapó apró unokáját tanítja írni palatáblára. Ilyenből ezt az egyet készítettem. Becsülje meg! Viszontagságok között hoztam félve-takargatva, mint drága örökséget, amit itt hagyott Székelyföld művelt-tanult-becsült fia, Vas Áron, akit medvéi-bivalyai tettek művésszé-ismertté a földön, akinek szíve-lelke-féltése volt művei mellett igaz kincset érő, amellyel népét-nemzetét-faluját szolgálta szigorú vigyázással teljes életen át. Fábián Gyula
