Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-16 / 88. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP IFJUSAC 1993. ÁPRILIS 16.. PENTEK Milyen Magyarországon szeretnék élni? írásomnak akár ezt a címet is adhatnám: „Karácsonyi utazás”. Ünnepi ajándékainkkal idős rokonunkhoz, Lenke nénihez készülődtünk. Gyakran látogatjuk őt. Nyáron, amikor telkünkön már megérett a cseresznye, a meggy, a barack, neki is szedtünk egy kosárnyit; őszszel diót, szilvát, tavasszal virágcsokrot viszünk. Ilyenkor, karácsony táján már csupaszak a fák, nem nyílnak a virágok. Lenke néninek mégis csupa praktikus dolgot viszünk: konzerveket, kötött pulóvert és a gyógyszereit, amik nagyon drágák. Kis csomagjainkkal megrakodva szádunk fel a HÉV- re. Elszomorító látvány tárul elénk. Mintha nem is ünnep készülődne. Az ülések felhasogatva, a falon trágár feliratok és durva lábnyomok, a földön szerteköpött szotyihéj. Végre találunk egy viszonylag tiszta helyet. A szerelvény elindul, s én a homályos ablakon át a mellettünk elsuhanó tájat figyelem. Milyen szép így, üvegen keresztül! A városközpont, a park, az erdő fái, és a távolból integető házak... A Gödöllői Református Líceum I. osztályos tanulója, Richter Dominika készítette a legszebb dolgozatot a Milyen Magyarországon szeretnék élni? című irodalmi pályázatra, amelyet szerkesztőségünk különdíjjal jutalmazott. Dominika kedves, komoly kislány, legfőképpen pedig szerény. Nem volt könnyű „interjút” készíteni vele. — Mit szólt hozzá a család, amikor megkaptad a Pest Megyei Hírlap táviratát? — Testvérem azonnal felhívta anyut az oviban. Mindenki nagyon örült. — A dolgozatból kiderül, hogy van egy nővéred és egy húgod is. A nővéred másik középiskolába jár. (Egyébként ő is jeles dolgozatot írt. — A szerk.) Te miért a református líceumot választottad? — Azért, mert hívő vagyok. Ez egy hatosztályos líceum, az idén indult az első évfolyam. — Tehát te csak hetedikes lennél? Hány éves vagy? — Tizenhárom. — Az iskolában felfigyeltek már az íráskészségedre? — Igen. Szoktam írni. A magyartanárnőm ugyanaz, aki az általános iskolában is tanított: Dankóné Tóth Éva. — Melyik a legkedvesebb tantárgyad? — Az irodalom és az ének. — Mióta csellózol? — Hat esztendeje. Mielőtt a líceumba felvételiztem, a gödöllői Erkel Ferenc Általános Iskola zenei tagozatára jártam. — Neves íróink, költőink közül többen irodalmi pályázaton mutatkoztak he először. Gondoltál már arra, hogy neked is van hivatásod? — Lehet... Az irodalom éppúgy vonz, mint a zene. Tibay Ágnes Egy régi utazásunk jut eszembe. Szüleimmel Salzburg utcáin sétálgattunk. Bár közönséges, szürke hétköznap volt, a város mégis ragyogott a tisztaságtól. Miért nem lehet ez így nálunk, Magyarországon is? Hosszas zötykölődés után végre kiszállunk. Az utcán hangyabolyként nyüzsgő tömeg fogad. Az emberek arcán sehol egy mosoly, és mintha mind munkába siet: ne. Lassan sodródunk az aluljáró felé. Itt is a megszokott kép fogad. Mindenki árul valamit: zeller zöldjét, zoknit vagy éppen saját magát. Sokáig nevetünk azon az áruson, aki furcsa orrhangon próbálja túlharsogni a forgatagot: — Szóró, a szóró, a csillagszóró! A hatalmas durranás, ami egy pillanatra megzengeti az aluljárót, lefagyasztja arcomról a mosolyt. Petárda! Körbenézek. Az emberek épp csak egy pillanatra torpannak meg, aztán loholnak tovább, előre, láthatatlan céljuk felé. Szüleim szinte egyszerre nyúlnak felém. Rémülten vonnak magukhoz. — Megijedtél, kislány? — bök oldalba valaki. Borostás kisöreg, a kezében koszos demizson. — Ez üt már mindennapos esemény — szuszogja borízű hangján. Hogy megijedtem-e? A petárdáktól én most már örök életemben félni fogok. Nem is olyan régen, iskolába menet dobtak egyet hozzám. Fényes nappal volt. Vásott gyerekek lehettek, de ezt csak úgy sejtem. A lövedék a szemhéjamat találta el, és én napokig alig láttam. Csúnya, lila duzzanat támadt a helyén; fájt és lüktetett. Rendőr nem volt a közelben, és a park is néptelen volt. Nem segített senki rajtam, a fiúk pedig elszaladtak. Szeretnék egy olyan Magyarországon élni, ahol nincsenek petárdák, nincsenek fegyverek; ahol jobb a közbiztonság. A metrón lassan megnyugszom. Az utasokat figyelem. Próbálom kitalálni, ki kicsoda és hova utazhat. Kicsi koromban szerettem ezt a játékot. De most valahogy nem szórakoztat a dolog. Az emberek mereven maguk elé néznek, vagy újságjaikba temetkeznek. Ha valakinek éppen rám téved a tekintete, az is gyorsan másfelé néz. A harmadik megállónál végre történik valami kedves is. Nagyhasú kismama száll fel, szatyorral, hátizsákkal és egy kisfiúval. Egyszerre ketten is felugranak, hogy átadják neki helyüket. Az út további része most kimondottan mulatságos. A szemüveges kisfiú mókás kis grimaszokat vág felém. Hároméves kishúgom és a nővérem is velünk nevet. Lenke néni egyszerű kis házához érve azonban újra elszorul a szívem. Harminc évig tanított gyerekeket a nagy csodára: betűket formálni. Örömmel meséli még mindig, hogy milyen élmény volt látni, amikor egy kislány először írta le a nevét. Nagy türelme volt a gyerekekhez, becsületesen dolgozott. Most mégis ebben a kis szoba-konyhás lakásban él, egyedül. Hát ezt érdemelte? Lavórban mosakodni, és csak fenyőággal ünnepelni a karácsonyt? Kopott kis fotelében ül, felpolcolt lábbal. Érszűkületes, már járni is alig tud. Mikor átnyújtja ajándékát — pici kis nyugdíjából spórolt pár száz forintot —, akaratlanul is könny szökik a szemembe. Látom, mennyire örül „meglepetéseinknek”. Minden karácsonykor hasonlóak pedig. De mennyivel jobb lenne ilyenkor csupa-csupa bohóságot adni neki! Erre gondolok most. És arra, hogy olyan Magyarországon szeretnék élni, ahol minden öreg kamrájában ott vannak ezek a mindennapos dolgok, és meleg kabátkára is telik a nyugdíjból. Ajándékba pedig kizárólag igazi meglepetéseket kapnának: bojtos papucsot, selyempongyolát, egy jópofa kis fenyőmanót, vagy marcipántortát őzikékkel. Útban hazafelé, az egyik metróállomáson furcsa életkép villan elém. A pádon sötét ruhás, borostás arcú férfi fekszik. Fiatalnak látszik, és nagyon fáradtnak. Egy ki tudja, mikori újsággal takaródzik, feje alatt koszos kis batyuja hever. Most láttam először megelevenedni a szót, hogy „hajléktalan”... Jólesik kiérni az alagútból. A városban már kigyúltak a fények. Eltűnt a petrezselymes néni, a gyanús kinézetű leányzónak is bizonyára sikerült eladnia magát. Egyedül a csillagszórós kínálgatja még portékáját elkeseredetten. Veszünk tőle két csomaggal is. Hálásan mosolyog ránk. — Végre egy barátságos arc — gondolom, és pár percre szinte feldobódom. De aztán eszembe jut: vajon ő tud-e mit fölakasztani a fára? Vagy neki talán még fenyőágra se telik? Sajnálom őt. Már egyáltalán nem találom mulatságosnak jellegzetes orrhangját, amely újra kán tál ni kezdi, hogy „szóró, a szóró, csillagszóró!” Szeretnék egy olyan Magyarországon élni, ahol mindenki lakik valahol, és nincsenek munkanélküliek. Ahol mindenki boldog... Otthon azt beszélgetjük, hogy valahol, tőlünk nem is olyan távol, most fegyverek dörögnek, emberéletek oltódnak el, mint a gyertyaláng, és síró gyerekek bújnak ijedten anyjuk ölébe. Nálunk béke van, és holnap végre feldíszítjük a fát. Hókiflit sütünk, és megajándékozzuk egymást. Ahogy anyuék mondták, csupa hasznos holmit kapunk. Én azért vettem apunak valami bohókásat! Egy olyan szemüveget, amivel rózsaszínben látni a világot. Este titokban én is felpróbáltam. így minden olyan szépnek tűnt. A szemközti házban már kigyulladtak az ünnepi fények, anyáék szobájából karácsonyi dalok szűrődtek. Boldogan aludtam el. Végre eljött a nagy nap is: karácsony. A pompásan feldíszített fa alatt színes kis csomagok sorakoztak. Meggyújtottuk az orrhangú árus csillagszóróit. Minden kis tűzforró szikra őt juttatta eszembe, nem tudom, miért. Aztán megajándékoztuk egymást. A nővérem nagy titokban egy képet festett, be is kereteztette. Kishúgom verset mondott, én csellóztam, nagymamám a szemét törölgette. Megkaptuk a hőn áhított Edda-kazettát, bár tudtam, hogy anyuék alig bírták öszszekuporgatni rá a pénzt. Apu nagyon örült a szemüvegnek, még vacsora közben se volt hajlandó levenni magáról. Aztán játszottunk a tavalyi társasjátékkal, és nagyokat nevettünk azon, hogy anya nem tud kanasztázni. Későn feküdtünk le azon a napon. Az ágyamból a karácsonyfa ünnepi fényeit láttam. Félálomban még arra gondoltam, hogy lassan megint elmúlik egy év. Mennyi minden történt! Mosolyogva gondoltam vissza egy-egy különösen kedves élményre. Hogy mennyit nevettünk tavaly szilveszterkor, hogy milyen jó volt, amikor Lottit állatkertbe vittük, hogy mennyit izgultunk a képernyő előtt, amikor az olimpiát vetítették, s hogy a győztesekre milyen büszkék voltunk. Eszembe jutott a régi lakásunk; a keresztúri kis katolikus templom, a strand, ahol kis Lotti is bemerészkedett velünk a mély vízbe. Sokáig kavarogtak még bennem az emlékek. Séták, csatangolások, labdázás a téren, nagy tölcsér fagylaltok Tibi bácsi cukrászdájában, és jóízű nevetések az iskolai szünetben barátnőimmel. Ekkor döbbentem rá: lehet, hogy néha másként — borostás arcú otthontalanok, elkeseredett munkanélküliek, kéregető szegények és magukra maradt öregek nélkül — de mindig itt, Magyarországon szeretnék élni. Richter Dominika Zrínyi Ilona Bánó Attila grafikája
