Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-16 / 88. szám
i i PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. ÁPRILIS 16.. PENTEK Ne vegyék el Thürmerék múltját! Úgy néz Ki, hogy az Alkotmánybíróság tagjait sokáig nem fenyegeti, a munkanélküliség réme. Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke bejelentette a Láng Művelődési Központban, április másodikán megtartott nagygyűlésükön, hogy „szükség esetén készek akár az Alkotmánybírósághoz fordulni”, mert az önkényuralmi jelképek betiltásáról készülő törvénytervezet elfogadása azt jelentené, hogy valószínűleg le kell venniük pártjuk címeréről a vörös csillagot. „Az ország után most a múltunkat is el akarják venni tőlünk”, jelentette ki felháborodott és elkeseredett hangon a jelzett rendezvény szónoka (kiemelés: B. I.). Jól tetszenek látni és jól tetszettek olvasni Tisztelt Olvasók! Övék volt az ország(!), magukénak tudtak mindent, sajátjukként kezelték a szovjetektől kapott ajándékokat; hazánkat is, a vörös csillagot is! Meg ami a kettő között volt! Maradjon a vörös csillag... Siránkoznak az általuk megnyomorított, tönkretett, a csőd és katasztrófa szélére sodort ajándék után, sírnak a hatalmukat jelképező szimbólumok után. Büszkén vállalják a múltjukat, mert a „csillag jegyében” elkövetett gazemberségek után a vétkesek megúszták a felelősségre vonást, az elmarasztalást, sőt még az enyhe figyelmeztetést is. Úgy érzik, hogy eljött az ideje újra kezdeni a nagy népi internacionalista társasjátékot: a fejlett szocialista társadalom alapjainak lerakását és lerakatását, az egymással való elvtársi leszámolásokat, az osztályellenség létrehozását, majd pedig gyomlálását, az imperializmus átkozását, a nagy népi, vidám felvonulásokat, a semmitmondó taggyűléseket és pártnapokat. Marx-, Engels-, Lenin-, Sztálin-, Kádár- (és Thürmer?-)képek sorozatgyártását, a „tudományos” szocializmusról szóló színes brosúrák ömlesztését. a munka frontján elért „kimagasló” eredmények világgá kürtölését, a statisztikai adatokkal való káprázatos bűvészkedést. Ezt tették annak idején az országgal, az országban! Tehették, hiszen magántulajdonuk volt! Mára csak csipetnyi morzsák maradtak számukra az országból, bár ezek a császármorzsák kategóriájába sorolhatók: luxuslakások, dácsák, luxuskocsik, telkek, gyümölcsösök, kft.-vezetőségi helyek, igazgatósági helyek, kötvények és (hazai vagy/meg külföldi) takarékkönyvek, jövedelemkiegészítő tanácsadói helyek. De mit érnek ezek egy országhoz képest?! Legalább a vörös csillagot ne vegyék el tőlük. Tisztelt Alkotmánybíróság! Gondoljanak arra, hogy mindenkit megillet(ne) a kárpótlás, akitől jogtalanul elvettek valamit, hátha még egy ország az a valami! Igazán csekélységnek számít az a csillagocska, ne sajnálják tőlük! Volt, aki egy lovat kért cserébe egy országért, meg kell becsülni a szerény (kisigényű) embereket! Thürmer Gyula beszélt arról is, hogy — véleménye szerint — a szóban forgó törvényt azok kezdeményezték, akik „az elmúlt negyven évben gyűlölettel viseltettek a dolgozói nép, a munkások, a parasztok iránt”. Szinte restellem leírni, de olcsó és mérhetetlenül blőd demagógia egy ilyen nyilatkozat. Rákosi idejében használt, elkoptatott lemez! Csupán csendes (ötpercnyi) meditációként gondolkozzon el kijelentésének tartalmán. A törvényhozó honyatyák közül ki lehet az, aki negyven évig gyűlölte a dolgozó népet, a munkásokat és a parasztokat? Egyáltalán — hogyan lehet gyűlölni (negyven évig) egy gyűjtőnévvel aposztrofált embercsoportot, és miért? Kétségtelen, hogy az ortodox kommunisták — egyik — jellemző tulajdonsága, hogy szidják a rothadó kapitalizmust és gyűlöletet keltetnek iránta, de valójában még azokat sem gyűlölik, hiszen köztudott, hogy kizárólag)!) nyugati termékeket harácsoltak össze uralkodásuk alatt, és törték magukat)!), hogy kiutazhassanak a vasfüggöny túloldalán bűzlő világba. Hol itt a logika, Thürmer elvtárs? Eltakarja a demagógia és a fráziszuhatag! Ezt a „mesét” csak(!) azok a kipirult arcú, öreges, de csillogó szemű hallgatói „ették” meg, akik lelkes, viharos és dörgő tapssal nyugtázták vezérszónokuk „bölcs’.’ kijelentéseit. Mi legyen a diplomákkal és a tandíj-visszafizetéssel? Mert mit lehet kezdeni azzal az üzenettel, amely így szól a diplomásokhoz: „ha nem tetszik a vörös csillag, adják vissza a diplomájukat, és fizessék vissza a tandíjat is”, mivelhogy a diplomájukban is vörös csillag díszeleg... Primitív mondatocska, szentigaz! Primitívség a köbön! Nem is értettem, hogy miért tapsikolták vörösre a tenyerüket a résztvevők. Merthogy (ugyan-MmmmmmiMmmmmmmMmmÉMgMmm is vagy tudniillik) a Thürmer-féle országban a Parlament kupolájától kezdve a kisdobosok füzetecskéjéig bezárólag mindent vörös csillaggal díszítettek! Miért lett volna kivétel a diploma? Kit kérdeztek meg akkortájt (akkoriban), hogy tetszik-e ez a díszítőelem, vagy nem? Miért kellene visszaadni a diplomákat ezért a nem tetsző díszítőelem miatt? És kinek? Miért kellene visszafizetni a tandíjat? Hiszen az oktatás (képzés, tanulás) tandíjmentes, de ha Thürmer elvtárs a valós költségekre gondolt, akkor sem stimmel valami, hiszen a tandíjat (sajnos) azóta is fizetjük! Fizeti az ország, a diplomás és a diplomanélküli, a dolgozó és a munkanélküli. Fizetünk a vörös csillagért, minden)!) díszítőelemért, sallangokért, kellékekért és mütyűrkékért. Olyan adósságaink vannak, hogy belegebedünk! Csinálták a vörös csillaggal díszített bankpapírokkal, utalványokkal és csókokkal megpecsételt együttműködési okmányokkal. Fizeti az egész (volt) szocialista tábor, sőt... Már jó ideje fizet a Nyugat is, egyre mélyebben nyúl a zsebébe, nehogy éhen haljanak volt „testvéreink”..Csak azok nem fizetnek, akik miatt ide jutottunk, csillagostul, diplomástul, pártostul. Mindenestül! Hát nem arcátlanság az a követelésük, hogy azok fizessenek, akiknek nem tetszik ugyanaz a jelvény, ami nekik?! Még mindig az uniformizált ízlés, életmód és gondolatvilág bűvkörében élnek? Aki másképpen gondolkozik és más az ízlése, az ma még (csak) pénzzel fizessen, holnap a szabadságával, holnapután pedig az életévek?). Ez a dialektikus (történelmi) materializmus objektív logikai törvényszerűségeit kifejező képlete. Nem kérünk belőle, elég volt negyvenöt évig! Thürmer Gyula megemlítette, hogy a múltjukat is el akarják venni, és egyesek elfelejtették annak közös vonásait. Feltehetőleg ebben tévedett legnagyobbat az Elnök Úr-elvtárs! Az amnéziában szenvedőket leszámítva nagyon is jól emlékezünk a közös múltunkra. Ezt igazolják a választási eredmények, valamint az elmúlt években nyilvánosságra hozott visszaemlékezések, történelmi feltáró munkák és elemzések. Ugyanis arról van szó, hogy a közös múltunkat alaposan meghamisították, tehát az emlékezéshez meg kell szabadulnunk a hamisítványoktól. És — majdnem elfelejtettem — a kommunisták által mesterien alkalmazott konspirációs „műveletek” álcázó bevonataitól. Emlékeznünk kell a boszorkányperekre, a „széles” tömegek tudományos alapossággal kidolgozott félrevezetésére, a törvénytelen kitelepítésekre, a kuláklistákra, Recskre, Kistarcsára, az ÁVO-ra, a „békekölcsönökre ”, a munkaversenyekre és világraszóló eredményeire, a Szabad Nép-félórákra, 1956-ra és az azt követő esztelen, borzalmas és széles körű megtorlásokra, a külföldre menekült Iwnfitársaink tizét, százezreire, a határzárakra, a nyalka munkásőrségre,, az egvpártrendszer mérhetetlen előnyeire, a KGST-re. a Varsói Szerződésre, a környezetünket és egészségünket tönkretevő (négyévenként előjegyzéssel kapható) Trabantokra és Wartburgokra, a teljes körű foglalkoztatottságra és annak minden negatív kihatására (bújtatott munkanélküliség, kollektív lógászat, szakképzetlenség stb.), a káderlapokra, a kádercserékre, a kontraszelekciós módszerekre. Emlékeznünk kell...! Emlékeznünk kell...! Ne felejtsük a közös múltat! Oldalakon át sorolhatnánk tovább a kemény és puha diktatúra közös emlékeit. Lehetetlen öszszeszámolni a kivégzettek, a börtönökbe és munkatáborokba hurcoltak, a disszidálásra kényszerítettek, a testileg és lelkileg megnyomorítottak, a munkájuktól és tanulástól (továbbtanulástól) megfosztottak számát! Emlékeznünk kell! Nem akarjuk elvenni Thürmerék múltját! Jó lenne, ha jövőjük is dicsó' múltjukra való emlékezéssel telne el, némi kritikusabb elemzéssel, megközelítéssel és értékeléssel. De még jobb lenne, ha mindezt a nyilvánosság kizárásával „művelnék”. Múltjukhoz és vörös csillagukhoz való ragaszkodásukat nem kell feltétlen nagydobra verni. De nem kell követelőzni sem, mert az tovább csökkentheti szimpatizánsaik számát és népszerűségi indexüket. Lenin elvtárs mondta, hogy a tömegeket csak meggyőzéssel és szerénységgel lehet megnyerni! Tanuljanak bölcs mesterüktől, mert a múltban hiányzott elődpártjukhől ez a két pozitív követelmény, a jelenben pedig az utódpártban nincsen meg. Túlontúl nagy a hasonlóság, csupán a pártjuk nevéből maradt ki, hogy: magyar (és) szocialista... Bokor Imre ' ' ' Tpí * ^ÜÜSÜÜ^ : Akik kettős mércével mérnek Különböző szociális, politikai összetételű társaságokban vagy spontán összeverődések alkalmával sokszor bosszankodik a gondolkodó ember, hallván társainak panaszait, ítéleteit jelen közállapotainkról, illetve a. kormány (és pártjai) munkájáról, és sóvárgását, nosztalgiáit János bácsi régi, jó, biztonságos, nyugalmas országosáról. Nos, hát hogy áll össze ez a fény-árnyék játék, melyben mindig az a parlamenti rendszer és kormány húzza a rövidebbet, amely oly régóta az első legitim berendezkedés és szabad választások alapján jött létre, amely — akárhogy is, — de létrehozta a politikai demokráciát hazánkban — négy évtizedes diktatúra után... Milyen mércével (mércékkel) történik a két korszak (mármint 1957-től 1989-ig, illetve a köztársaság kikiáltásától napjainkig terjedő idő) összevetése és megméretése?... Mi legyen a mérce? A ravaszdiak szerint — az életszínvonal. Méghozzá kettéosztva: az 1-es mérce szerint — amely szándékosan elhomályosít okot és okozatot —, lehet nosztalgiázni János bácsi paradicsomáról, a 2-es mérce viszont ráhúzza a vizes lepedőt a hároméves demokráciára, mint a munkanélküliség, a szegénység és a nyomorgó nyugdíjasok kálváriájára, hiszen ez a mérce csak okozatot vesz tekintetbe, az okokra és főleg az okozókra a jótékony feledés homályát borítva. Ez a mentalitás tulajdonképpen az 1990-es választások óta egyhuzamban kétféle mércével mér — azaz nem hajlandó az 1989 előtti társadalmi-politikai jelenségeket és az azóta eltelt 3 esztendő átalakulásának jelenségeit egyazon erkölcsi (történelem) filozófiai, szociológiai, politikai, kulturális, gazdasági, népjóléti etc., etc. elvárási normarendszerben mérni. Ellenkezőleg: ez a — klasszikus terminussal — agit-prop.-iskola politikai — sőt napi politikai — érdekektől függően ítél el ezen az oldalon, és dicsér a másikon egyazon tünetet, esetet, jelenséget, jellemet, cselekedetet stb. Helyszűke miatt nem tudjuk sorra venni — az előbbi lista alapján — pontról pontra az ún. liberális és szocialista ügykezelést, ezért csak néhány kardinális témán próbáljuk bemutatni a kettős mérce nevű népszerű társasjáték metodikáját. Itt van mindjárt a gazdaság. A kettős mérce alkalmazása itt' a legüdvösebb, mert ezen a terepszakaszon lehet a népbolondítást a legnagyobb haszonnal űzni. Tehát: l-es mérce: milyen jó is volt Kádár János országlása idején! Nem volt munkanélküliség, nyomor, éhező nyugdíjasok stb. stb. 2-es mérce: Az Antall-kormány tönkreteszi a gazdaságot, szétveri a téeszeket, munkanélküliek tízezreit dobja az utcára, alig fizet a nyugdíjasoknak stb. Azonos mérce alkalmazása esetén ugyebár kiderülne a különbség ok és okozat között, fény derülne bizonyos összefüggésekre a két korszak gazdasági állapota között, megtudná az istenadta nép, hogy a most „szétvert” téeszeket annak idején a szó szoros értelmében úgy verték össze profi pribékek, és hogy utoljára eleven magyar parasztot 1952-ben égettek meg a kecskeméti tanyavilágban! Az is kiderülne, hogy régen is volt munkanélküliség („kapun belüli”), és hogy egyáltalán mi a bolseviki „teljes foglalkoztatottság” titka (nevezetesen a túlfoglalkoztatottság, ami nálunk cca 2-3-szoros lehetett; az egykori NDK-ban ez az indexszám: 4! Azt is megtudhatnák a „dolgozók”, hogy annak idején egy ténylegesen dolgozó embernek mért volt a nyugat-európai kollégájához mérten hatodnyi vagy nyolcadnyi bére (ti., mert egy dolgozó 3 naplopót tartott el és 2 pártfunkcionáriust). A kettős mércével való mérés legeklatánsabb példája az immáron kétéves múltra tekintő igazságtétel—elszámoltatáspolémia országunk elpusztítóival és három generáció életének megkeserítőivei kapcsolatosan. E témában az 1-es számú mérce szigorú és azokra a magyarokra vonatkozik, akik 1945 előtt katona- és rendőrtisztek voltak, vagy pl. a Magyar Közösség perében lettek megkínozva és felakasztva. Aztán természetesen az ’56-osok, továbbá kulákok, papok, iparosok, kereskedők — és lehetne sorolni még tucatnyi kategóriát. Ennek a szigorú mércének a bajnokai sem akkor, sem most nem emlegették az elévülést, a boszorkányüldözést, sem a keresztényi megbocsátást, a gyűlölködéstől való tartózkodást stb. stb. A 2-es mércénél — amikor is országos csirkefogókról, profi szadistákról, várbírókról, tömeg- és bérgyilkosokról van szó, hirtelenjében megszólíttatik a jámbor magyar, hogy ne legyen bosszúálló, gyűlölködő, ne hánytorgasson régi ügyeket, hiszen akkoriban nem volt büntetendő cselekmény a terror, a valamely keresztény felekezeten lévőknek pedig ex offo kötelességük a megbocsátás. Hát ilyen baleknek néznek bennünket. Nota bene: igazuk van. A kollektív amnéziára és a korrumpált népnek a bűnösökéhez sokszor közel eső érdekszférájára valóban lehet építeni. Mint a kősziklára... Befejezésül, mintegy ezt a kérdéskört összefoglaló és pregnánsan kifejező metaforaként megemlítem a bizonyos szimbólumok használata, illetve tiltása körül kialakult csetepatét. A törvényjavaslat — és minden épelméjű ember — szerint egyaránt tiltandó, illetve büntetendő mindkét totalitariánus és milliós emberáldozatot követelő rendszer egész szimbólumrendszere, továbbá jelvényei, kitüntetései stb. Nem így azonban a kettős mércével mérők! Szerintük, ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz; amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek — és még említhetnénk néhány idevágó aranyköpést. Kár azon erőlködni, uraim, hogy bebizonyítsuk: mennyivel szebb a sarló és kalapácsos vörös csillag a szvasztikánál! Egy mérce van csak! A humanizmusé — a szeretető. És e szerint a gyilkos, bármely szép szavakkal és ősi jelképekkel álcázza is gonoszságát — gyilkos marad. Még akkor is, ha megbocsátunk neki. Kajetán Endre T
