Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

A költészet napja Mintha egy őz dideregne Márai Sándor József Attiláról A pisztoly eldördült. Kegyetlen csattanásába aligha­nem irodalmunk lelkiismerete is beleborzong. Nem tudtuk megtartani őket, e nap két nagy ajándékát: sem a költőt, sem az írót. Kassa és a Gát utca, a felvi­déki megbecsült polgár és a külvárosi, lenézett pro­li fényévnyi távolsága sorsukban s szándékukban kö­zel került, egy szóba zsugorodott: a Rend. Az egyik őrizte, óvta — a másik felépítette. Nincs alku — mondták és élték mindketten. Nincs alku — élték és halták mindketten. Születtek, elvegyültek és kivál­tak. Az egyik kiáltott, a másik hallgatott. „Ahol a sza­badság a rend, / mindig érzem a végtelent” — írta a költő, és a tengerhez menekült. „Mert ringatnak, mint szeretőm s anyám? / Az Atlanti — s a Csendes­óceán” — költötte az író, és a tengerhez menekült, „...olyan erővel volt költő, mint mikor az Isten néha elfoglalja az Általa teremtett világot,' testet ölt egy emberben. Ez a legtöbb, ami emberrel történhet: ha egy Isten szállást keres benne. De a költőket más­képp jelöli meg az Isten: reájuk bízza, hogy alkos­sák meg magukban az istenit. Ebbe beleőrül­nek, vagy belepusztulnak.” Ez történt, pontosan. Valószínűleg nem sejtette a kultúrpolitika 1964-ben, ami­kor József Attila születésnap­ját a költészet napjának jelöl­te, hogy milyen szerencsésen dönt. Szintén ezen a napon, csak öt évvel korábban, a szá­zad első áprilisában született Kassán Márai Sándor. Az egybeesés persze véletlen, de ha figyelmesen szemléljük a nagy író és a költő sorsát, a sok különbség ellenére né­hány meglepő hasonlóságot is fölfedezhetünk. Márai négy évtizedes elhallgattatá­sa az egyébként bőséges Jó­zsef Attila-képet is csorbítot­ta. József Attila életét, beteg­ségét és költészetét igen jól ismerjük, tucatnyi igényes elemzés, monográfia, emléke­zés jelent meg róla. Épp ezért az alábbi Márai-írások nem hírértékükben fontosak, sokkal érdekesebb megfigyel­ni, hogy a kortárs és igen nagy műveltségű író mennyi­re lényeglátóan ragadta még József Attila költészetét. A le­gelső írás két hónappal a köl­tő halála után jelent meg: „Versei hangjában van va­lamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz di­deregne és vinnyogna a hold­fénytől hideg és veszélyes vi­lágban. Valami nemes és ál­lati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végze­tes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hoz­zá, abbéli az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumo­kat." 1944 márciusában, a né­met megszállás után a költő mottóját idézi a Naplójában: „Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt, de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a fel­adata. Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni. Most elmentünk a pokolba. A dudások szólaljanak meg!" Tanulságos, amit a már emigráns Márai ír New York­ban, 1952 januárjában: „József Attila verseit meg­találom a belvárosi könyvtár­ban. Babitsosai egy időben a legjelentéísebb magyar költő volt: másféleképpen volt köl­tő, szólátomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tu­dat már nem kontrollált, nagy éréivé! szólalt meg költé­szetében. Látomásai, szóké­pei, titkos utalásai, az őrült­nek és a költőnek ez a jajon­­gó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol... De Jó­zsef Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mé­lyebbre nyúlt, mint bárki más előtte." 1983-ban naplójának utol­só előtti bejegyzése: „Emigráció. Rimbaud emigrált Afrikába. József Atti­la emigrált a sínek közé. Pro­ust a betegségbe, Nietzsche a tébolyba. Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hiz­lalt. (Nem sokat, csak egyet.)" A publicista Márai a Pesti Hírlap 1942. május 7-ei szá­mában A költő sírja címmel cikket írt József Attiláról, új­ratemetése kapcsán: „A halatonszárszón temető­ből Budapestre hozták és a Kerepesi úti temető díszsírhe­lyén hántolták el József Atti­la hamvait. Ezzel a kegyele­­tes cselekedettel a magyar hi­vatalosság és az irodalom ba­­rátai. önmagukat tisztelték meg. József Attila a kortár­sak között egyik legjelentéke­nyebb költőnk volt; igen, csak az idő tudja eldönteni, nem volt-e az első között? Ez és az őrület harminckét eves korában a vonat elé kerge­tett, proletár volt, tudatosan kiállt osztálya sorsáért, rend­kívüli költéíi tehetségét sors­társai életérdekeinek szolgá­latára szentelte. S mégsem volt programköltészet, amit művelt: minden szándékolt sorát átvilágította a gyöngéd derengés, mely a mélyebb, ösztönösebb, igaz költészet sugárzása. Halála és sorsa körül le­gendák vannak keletkezőben. Úgy emlegetik, mint a társa­dalmi rend egyik áldozatát. Ez a vád orvosi szempontból esztelenség. József Attila éle­te utolsó éveiben őrült volt, a — legtöbbször pubertáskor­ban keletkező — gyógyítha­tatlan elmebaj, a tudathasa­dás, a skizofrénia áldozata. Ennek a szörnyű tébolynak nincs gyógyszere — legalább­is nincs fölényes gyógymódja —, nincs magyarázata. Sem­mi esetre sem mondhatjuk azt, hogy a nyomorúság és a társadalom közömbössége lobbantotta föl e lángészében a végzetes lelki nyavalyát. Is­merek milliomos skizofréne­ket is. Nem, az elmebaj szuve­rén, válogatás nélkül szedi ál­dozatait az angyalföldi nyo­mortanyákon -— ahol József Attila nevelkedett — és a nagyúri palotákban. Életkö­rülményein nem múlott beteg­sége, s öngyilkosságát sem le­het nagy emberi magányával és nyomorúságával magya­rázni. Mindez végzet volt. Amiről persze lehetne vitat­kozni: hogy szerencsésebb, nyugalmasabb, egy árnyalat­tal gondtalanabb életfeltéte­lek mellett ez a gyönge test és rebbenékeny, érzékeny, be­teg lélek nem birkózik-e ered­ményesebben a kórral? Ha lett volna „havi kétszáza" — mint híres versében panaszol­ta —, talán ellenállóbb a szervezet és a lélek. Nem a nyomor okozta a kórt, de a nyomor is részes abban, hogy a lélek nem bírta el egy­szerre az élet és a betegség terheit. Halott magyar költéík sírja fölött általában olcsó és demagóg vállalkozás számon­kénti a társadalmon az el­hunyt zseni sorsáért a felelős­séget. Nem is vállalkozom erre a szerepre. De jól ismer­tem József Attilát, zsenijét, tiszta lelkét, megdöbbentő életkörülményeit, s most, mi­kor díszsírhelyes halott lett belőle, nem hallgathatom el, hogy e költővel szemben tanú­sított közömbösség csak­ugyan megdöbbentő volt és szívet szorító. Megmenteni ta­lán nem lehetett, de lehetett volna segíteni, enyhíteni sor­sát. S csak nagyon kevesen segítettek. Angyali lény volt ez a köl­tő, embernek is, írónak is a legtisztább. Néha megtisztelt azzal, hogy felkeresett, elhoz­ta egy könyvét, mely legtöbb­ször saját kiadásában jelent meg, s ilyenkor szemérmi kö­zelharcokat kellett folytatni vele, míg meggyőztem arról, hogy kötelessége tőlem is, írótársától is elfogadni a könyv árát; s mindig csak any­fózsef Attila Április 11. A talló kalászait hányva s a verebek közé belesvén nagy szél kapott föl egyszer engem hirtelen, áprilisi estén. Gyerekeit kereste arra s engem talált ott épp az útban. Bömbölt, örült s én mosolyogva rengeteg mellén elaludtam. Vitt falvan, földeken keresztül, meghempergetett jó sárosra, cibálva és kacagva vitt egy pesti, csatakos külvárosba. Az uccán vidám jasszok lógtak s még vidámabban verekedtek, kiabáltak, kiabáltunk és a jasszok végül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, a hívek templomokba mentek s reszketve, szomorú kézzel áldották őket meg a szentek. S hogy a harangok búgtak, fölnőtt a szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével s úgy menekült, kalaplevéve. Reménységnek és tulipánnak kicsikis deszka-alkotmányba 1905-ben ígyen iktattak be az alkotmányba. A kártyás munkásnak fiúként, s a szép, ifjú mosóasszonynak, ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, fejkendőbe kötözött gondnak. A szegényasszony rég halott már, de fiát a szél el nem hagyja, együtt nyögünk az erdőn éjjel s együtt alszunk el virradatra. a tragikus költéí, akit végzete nyit fogadott el végül, ameny­­nyi csakugyan bolti ára volt a könyvnek, egy fillérrel sem többet. Végtelenül büszke volt s olyan alázatos, mint As­­sisi Szent Ferenc lehetett, a poverello. Mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétál­tunk, vagy egy kávéházban ül­tünk. Petéífi egyetlen reánk maradt fényképe és József At­tila utolsó fényképei kísérteti­esen hasonlítanak. S a pove­rello hangján tudott mada­rakról, virágokról szólani. Magánya, sorsa, vergődése a budapesti irodalmi kávéhá­zakban, szörnyű, valószínűt­len nyomora, ordító egyedül­léte és a betegség börtöné­ben, őrült-zseniális szemének egy villanása, segélyt kérő és számonkérő nézése, hangjá­nak izgatott és bensőséges suttogása, költészetének mély árammal telített varázsa: mindez félelmes, egyedülvaló tüneménnyé avatta ezt a köl­tőt. Hangja egyre tisztul, egy­re közelebb érezzük szívünk­höz és értelmünkhöz, mind­egyre inkább fájlaljuk, hogy ilyen korán elhallgatott. A díszsírhelyre — milyen fájdal­masan visszás József Attila emlékével kapcsolatban ez a szó! — sokáig szórják ma jd a virágokat az emlékezők. Soká­ig: amíg magyarul olvasnak." * Közös a nap, közös a napszak; mindketten április 11-én, este születtek. Közös a szél, de Má­rai csak megemlíti, míg József Attilánál központi, metafizi­kus gondolat: mint árvát kapja fel és viszi a csatakos külvá­rosba. S a végén, igazi árva­ként egyetlen, utolsó társa is. Közös az ünnep is. Márai másutt erről így ír: „Születé­sem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésé­nek ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnep­li létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy — soká­ig — ünnepnek éreztem a sze­mélyes létezést, az életet. Arpi­­lisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdő­dik valami." Az értelem és a szív említé­se az Ajánlásban a József Atti­­la-i ars poeticára rezonál, a Kassán pedig a költőre emlé­keztető szublimáció: szigorú­ság, emlékezés, halottak, vi­gasztalás, büszkeség, magány — mind-mind József Attilát idéző szavak. Székely Ádám Márai Sándor Ajánlás Este nyolckor születtem, fújt a szél, Kassát szerettem és a verseket, A nőket, a bort, a becsületet S az értelmet, mely a szívhez beszél — Mást nem szerettem. Minden más titok. Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok. Kassán Szigorú, emlékeztető A halottakkal tegező Az élőkkel vigasztaló Büszke és egyedülvaló Kirándulás is, végzet is — Itt kezdtem, s tán itt végzem is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom