Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

Akinek tollba mondott a Haza Bölcse

A Húsvéti cikk története

Az 1867-es kiegyezés legfontosabb alapelveit Deák Ferenc a Pesti Napló 1865. április 16-i, húsvét másodnapján megjelent „Húsvéti Czikk” -ében fogalmazta meg. A lap állandó munkatársa, Salamon Ferenc, a cikk megjelenésével kapcsolatos személyes élményeit a Tors Kálmán által szerkesztett Deák Ferenc emlékezete című műben így adta elő:

Deák Ferenc politikai és társadalmi tevékenysége írásba foglalva oly számos kötetre menne, mint a legtermékenyebb írói talentumok művei. De ő keveset írt, tudtommal még csak nem is igen jegyzett, levelezései sem lehettek gyakoriak.

Mindamellett méltóbb emléket alig állíthattunk nevének, mint az irodalomban. Ez csak úgy történhetik, hogy ha mindazok, akik vele az ő saját társadalmi körében, az <5 diplomatiájában, a parlament coulissái mögött közvetlenül érintkeztek, híven leírják ezen érintkezést, a nélkül, hogy ebben akár saját személyüknek több fontosságot akarnának szerezni a valóságnál, akár elhunyt nagy hazánkfiát még jobban nagyítni igyekeznének, mint a minő volt. így lennének a még élő egykorúnk által nagyjából megírhatók Deák memoire-jai.

Saját személyes érintkezéseim nagyon ritkák voltak vele. Ámbár éppen azon időkben, mikor a Pesti Napló-t Deák orgánumának némi joggal tartották, ezen lapnak állandó belmunkatársa voltam (az 1867-et megelőzött tizenkét év alatt), ritkán yolt alkalmam látni, mely alkalmat nem kerestem, pedig nem lett volna nehéz találnom minduntalan. Ez az én hibám; de nem tartozik ide mentegetnem.

Deák közvetlen befolyással nagyon ritka esetben volt a Pesti Napló-ra. Fegyelem még kevésbbé uralkodott e részben, mint később a parlamentáris Deák-pártban. Tudtommal nem is sugalmazta. Sok ideig leginkább Csengery, míg állandó munkatárs volt a Napló-nál, s aztán néhai b. Kemény Zsigmond volt a kapocs Deák és a lap közt. Leginkább utólagos kritikát gyakorolt az öreg úr, mire b. Kemény többet látszott adni, mint bármi egyébre. B. Kemény maga elég szabad tért engedett munkatársainak. Maga sem sugalmazott majd semmit. így a Napló mintegy hallgatag egyetértéssel volt írva Deák szellemében.

így történt, hogy ámbár már tíz évig voltam a Napló-nál, felülről (Deáktól vagy Keménytől) sugalmazott cikket nem írtam.

Végre 1865-ben husvét előtt pár nappal b. Kemény, a szerkesztő, izgatott s titkolódzó fontoskodással tudtomra adta. legyek készen, mert holnap vagy holnapután Deák egy iránycikket akar velem fogalmaztatni a Napló számára. Szabadkoztam. Én a legjobb akarattal sem tudnám Deák intencióihoz képest megírni a cikket. A készen kapott tárgyban is beletéved toliam a saját eszméimbe, s ha írás közben semmi újat sem mondok, olyat írok, a mi iránt sem én, sem az olvasó nem érdeklődik — azaz igen rossz cikket. Az „öreg” abban a csalódásban van, hogy az újságcikknek oly scrupulosus módon kell írva lennie, mint egy-egy fontos diplomáciai jegyzéknek, vagy kriminális törvénycikknek. Bele fog akadni szavaimba, kifejezésem modorába, s nemcsak megharagszik reám, hanem tán az ügynek is, melynek mibenlétét mélységes titokban tartják, ártani találnék.

Ilyen argumentumaim, úgy látszott, meggyőzték a mi felejthetetlen „bárónkat”.

Azért húsvét szomatbján reggel 9 óra előtt a hírlapírók szokott gondtalanságával léptem be a szerkesztőségbe, hol b. Kemény ugyanazon izgatott fontoskodással, mint pár nappal előbb, adta tudtomra, hogy le se tegyem esernyőmet, hanem siessek az Angol Királynő-be Deákhoz.

Szó nélkül engedelmeskedtem. Éppen úgy éreztem magam, mint katonakoromban. Mintha a Pesti Napló-nak felesküdtem volna, hogy szárazon és vizen, éjjel és nappal, minden bánni fegyvernemben, legyen az újdonság, színkritika, angol, német, francia fordítás, gazdasági rovat, nekrológ, vezércikk, a legjobb erőmből hűségesen fogok szolgálni. A nélkül, hogy számítás vagy dac lett volna tőlem, ösztönszerűleg beletaláltam magam abba az illúzióba, hogy én most rapportra menő katona vagyok, ki, ha tudna is valamit, úgy viseli magát, mintha semmit sem tudna; csak akkor szól, ha kérdezik, s csak szorosan a kérdésre felel, s mindenekfelett jól megjegyzi magának a kapitány minden szavát. A ki annyit próbáltam, majd csak keresztülesem egy sugalmazott diplomatiai okmány fogalmazásán is.

Történetesen éppen eltaláltam a tempót. Az öreg úr magaviseleté ezen alkalommal egészen beleillett egy rapport-jelenetbe — ő lévén a tiszt, én pedig valami Írástudó őrmester-féle. Barátságosan, de komolyan fogadott, rágyújtatott velem is szokott kabanoszára, de elmaradt szokott stereotyp tréfája, melyet különben irányomban majd minden találkozáskor felhozott, mi azon áratlan csalódásából eredt, mintha én hiú volnék testi erőmre s birkozásbeli ügyességemre.

Azonnal munkához láttunk. A belső szobából kihoztuk közös erővel a Corpus Juris két kötetét s elhelyeztük a keleti fal melletti nagy divánra. Az öreg úr a kettő közt foglalt helyet. Én egy székre ültem vele szembe, egy nagyocska sima asztal választván el tőle. hol egykét konc kis formátumú síma velinpapir s több jó toll állott készen.

Nem kis megnyugvásomra azonnal láttam, hogy nem sugalmazott cikk Írásáról van szó; nem lesz egyéb dolgom, mint telhető ortho- és kalligraphiával leimi, amit diktálnak. Vajon előre figyelmeztette-e b. Kemény vonakodásomra a cikk fogalmazásától, vagy pedig semmi esetben nem bízta volna másra a nagyfontosságú dokumentum megírását? Ezt vagy azon időkben sem tudtam meg pozitíve, vagy elfelejtettem. De az altemetiva utóbbi részét hiszem, azt, hogy Deák senkire sem bízta volna a fogalmazást; maga akarta megírni. A diktálásra azért szemelhetett ki éppen engem, hogy a névtelenül megjelenő cikk írójának kilétét ne tudják meg azonnal, mire célszerű volt a Napló éppen egy rendes munkatársának kezeirásával adni a nyomdába. Aztán a Corpus Juris-ban való netaláni keresgélésekben valami segítségére lehet olyan, kinek históriai tanulmányainál fogva van egy kis jártassága benne.

Deák, úgy tudtam, íratott azelőtt a Napló más munkatársaival is, s jelesen Királyi Pállal, hírlapi cikket; államokmányok szerkesztésénél pedig Szalay. de legállandóbban Csengery volt segítségére. Miképpen mentek azon sok tekintetben másnemű munkálatai? nem tudom. Én csak azon egy — első és utolsó — alkalomról szólok, melyben én voltam szerencsés, bár igen csekély és alárendelt segítséggel lenni munkájában.

A húsvéti cikket Deák szóról-szóra maga diktálta nekem husvét szombatján reggel 9 órától délután csaknem 3-ig, bár lassan és fontolva, de majd minden megszakadás nélkül. Két vagy három ízben történt, hogy az öreg úr kikeresett vagy kikerestetett a Corpus Jurisban egy-egy passzust, de ezt is csak a teljes bizonyosság kedvéért. Egyiknél megkérdezte tőlem, hogy egy (már elfeledtem micsoda) barbár szó, mely régi törvénykezésünkben előfordul, miképpen volna magyarul kifejezhető. Azt mondtam, nem tudom én magam sem. (Emlékeztem rá, hogy olvastam, de valódi értelmét nem tudtam, mert nem lévén rá szükségem tanulmányaimban, nem jártam végére. Ezért nem kockáztattam hozzávetéseket.) Megmaradt hát az alkalmasint leghelyesebb kifejezés, amit maga először mondott. Ez a szó meglehetősen mellékes dolog volt a cikk lényegére nézve, s az „öreg” mégis oly scrupulosus volt benne.

Egy másik nemű incidens az volt. hogy több ízben kopogtattak a szoba ajtaján, mely közvetlenül a szálloda folyosójáról nyílt be. Az első kopogtatásnak megörültem, gondoltam, egy kis pihenés áll be. Mert rám nézve ez az uj mesterség nagyon fárasztó volt. Iskolás gyermekkorom óta sohasem irtain dictando, s én, aki gyakran Írtam már egyhuzamban tíz-tizenkét órát, mikor magam fejétől írtam, most már pár órai írásra fáradtnak éreztem magamat. Azért kapva kaptam az első alkalmon, s halkan kérdeztem az „öreg”-től: „kinyissam?” Az öreg jó hangosan azt mondta: „nem kell!” s minden megszakítás nélkül folytatta a diktálást, melyből a kopogtató minden szót tisztán kivehetett a vékony ajtón keresztül. Több ízben zörgettek, de egyszer sem nyittatott meg, sőt azt sem mondtuk: „nem szabad”, annál kevésbé hangzott ki csak egy vigasztaló szó. Pedig a kopogtatók egyike gr. Andrássy Gyula volt, kit különben az öreg úr nemcsak személyéért örömest bocsátott be máskor, hanem azon fontos s gyakran sürgős ügyekért is, melyekben fáradhatatlanul járt el. de legkivált azon momentuosus időben, mikor a cikk Íratott. Ezúttal is sürgős dolga lehetett, mert annak ellenére, hogy kétségkívül tudomása volt a cikk készüléséről, s ha valaki, ő lehetett beavatva a cikk genezisének titkaiba, ha jól emlékszem, bizonyos idő múlva másodízben is zörgetett, de ekkor is hiába. Az öreg — mint ebből látni — nagy fontosságot tulajdonított a cikknek; a világon semmi által nem akarta zavartatni magát a gondolatmenet filumának folytonosságában.

A diktálás lassan s megfontolva haladt; ha jól emlékszem, egyszer sem kellett a már leírtakat rekapituláiva felolvasnom; csak mikor az egész készen volt. Annyira komponálva volt. mikor hozzáfogtam az Íráshoz. Csak két-három egyes szót kellett kihúzni s helyébe mást iktatni a megírás folyamában.

Az öreg a külsőségekben is igen minutiosus ember volt. Azt még elnézte, mily óriási pusztítást viszek véghez azon velinpapirban, mely bőven állött rendelkezésemre. Mert nemcsak hogy egy ívrét levélnek csupán egyik lapjára írtam, hanem a beirt lapnak is egész felét hagytam tisztán margónak, s jó nagy betűkkel, a szavakat távol egymástól, s a sorokat még távolabb. Ä cikkből oly papirhalmaz állott elő, hogy a fő-szedő, Marich, elborzadt tőle, mikor a kezébe nyomtam. Vettem észre mindjárt eleinte az öreg egy szemhunyorításából, hogy volna ezen papiremésztő jó szokásomra némi megjegyzése vagy adomája, de egy szót sem szólt. Hanem mikor valamit kihúztam. hogy egyebet írjak helyébe, arra tanított, hogy a javítást sohase Írjam a kihúzás után. hanem, ha elfér, a kihúzás fölébe, mert különben a szedő egy sort könnyen átugrik.

Egyszóval a húsvéti cikk az én kezemirásával került a nyomdába, magam vállaltam el revízióját is. de, amint mindezekből látni, semmi érdemem nem volt benne, sok ezer már épp oly jól betöltötte volna a szerepet, mint én.

És mégis most fel akarom használni egy érdem szerzésére, ami abból áll, hogy egészen úgy adom elő a dolgot, amint emlékezetemben megmaradt, minden nagyítás vagy kicsinyítés nélkül.

Általános tapasztalat, hogy élő és elhúnyt nagy férfiakkal érintkezésben volt, különben derék emberek szeretnek feltüntetni egy-egy találkozást, kivált ha az fontos momentumban történt, hogy a magok szerepe kissé nyerjen fontosságban, vagy az illető nagyság magaviseleté nagyobb érdekesség kedvéért még nagyobbnak, szebbnek tűnjék fel, holott ily szépítésekből gyakran torzítás jön ki.

Ez káros minden esetben a való tudása szempontjából; de éppen méltatlan volna a nagy halott emlékéhez, ki sohasem kívánt teátrális hatást tenni, s mindenekfelett az igazságot szerette.

Jelen sorok bánni csekély világot vetnek is az egyénre és eseményekre, az az egy érdemök megvan, hogy igazat mondanak. Meg vagyok győződve, hogy ha a megboldogult életében láttak volna napvilágot, azt mondta volna rá: „A mit írtál, mind úgy volt." Legfeljebb azt tette volna hozzá: „De kifelejtettél valamit". Mert oly minutiosus emlékezőtehetsége volt, aminővel én — fájdalom — nem rendelkezem.

A húsvéti cikk szellemi előkészületeiről, miután b. Kemény Zsigmond nincs többé, úgy vélem, gr. Andrássyn és Csengeryn kívül az élők közt alig tudna más hiteles adatokat szolgáltatni. E részben nem emlékszem semmi olyanra, a mi nincs nyilvánosan is tudva. Jele ez, hogy ha hallottam is valamit akkor a sugdosásokból, az oly jelentéktelen része volt az egésznek, hogy semmit sem tarthattam meg belőle. Különben akkor a magyar politika oly sugdosódó is volt, hogy a tűzhelyhez oly közel állók is, mint én, nem tudtak meg gyakran semmit. Nem is tolakodtam érte. annál kevésbé akartam kulcslyukon hallgatódzónak feltűnni, vagy netán mások indiskreciója miatt gyanússá tenni magamat.

Részletek

Azt mondja többek között a Botschafter ápril 9-diki számában, hogy a magyar történelmen egy elkülönző vágy vonul végig (Sonder-Zug), mely nemzedékről-nemzedékre száll, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt.

Ha ezen elkülönző vágy alatt a „B.” azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésére, s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva, nincs okunk ellentmondani a „B.” idézett sorainak: mert azon hű ragaszkodás s a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt a magyarnál, s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt, és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem fordúl, élni fog még századok mülva is.

De ha a „B.” az idézett sorokban oly elkülönző vágyat kívánt érteni, mely a végelszakadási törekvést foglalna magában, akkor kénytelenek vagyunk nehány szóval válaszolni állítására.

Ha mutatkozott a magyar történelemben időnkint ilyen vágy, sőt valóságos törekvés, mi szülte azt, s mi emelte magasabb fokra? Maga felel e kérdésre a „B.”, midőn elmondja, hogy Magyarország törvényei és alkotmánya gyakran megsértettek a hatalom, vagyis inkább annak kezelői által.

Az osztrák kormány, a lajtántüli lapok és egyes államférfiak gyakran emlegetik a békés kiegyenlítés szükségét, oly kiegyenlítését, mely mind a két fél megnyugtatásával eszközöltessék. Ily kiegyenlítésnek alapja csak a kölcsönös bizalom lehet...

Gyakran hallottuk már azon tant ismételtetni, hogy midőn két szerződő fél között az egyik meg nem tartja a szerződés pontjait, a másik sem köteles azt megtartani. E tan a „Verwirkungstheoria”, melyet mi a közjog terén mind elméletileg, mind gyakorlatilag helytelennek tartunk. De azon tan, melyet a „B.” hirdet, hogy midőn a kötött szerződést az egyik fél minduntalan megszegte s minden újabb és határozottabb biztosítások és ígéretek daczára újra és ismételve a szerződés ellen cselekedett, a másik féla cikkből

nek se legyen többé joga a szerződés megtartását kívánni, hanem azt egyoldalúlag átalakítani, sőt részben megsemmisíteni legyen kénytelen — valóban új tan, és meglepően sajátságos. (...)

Ha 1527-ben I. Ferdinándot a magyar nemzet meg nem választotta volna királyának, alakult volna-e az osztrák birodalom úgy és azon terjedelemben, mint az e választás után létrejött? Megállóit volna-e az a birodalom 1740 után úgy, amint megállott? Bírt volna-e a franczia háborúk alatt ellentállni azon hatalmas ellenségnek, mely Németország nagy részét elsöprötte?

Ha tehát alakulásához szükséges volt Magvaroszág, mely szabadon választotta királyának Ferdinándot, nem természetes-e, hogy ezen választás feltételeinek megtartása lényeges feltétele volt egyszersmind a birodalom tényleges alakulásának? I. Ferdinánd pedig szabadon választatott Magyarország királyának, mint ezt ő maga is mondja az 1527:2-ik törvénczikkben és azon levelében, melyet az 1527. évi junius 29-dikén írt Magyarország rendéihez. Koronázása előtt biztosította az ország rendéit még 1526-ban november 30-án Bécsben kiadott levele által, hogy az ország lakosait jogaikban és szabadságaikban sértetlenül meg fogja tartani. Koronázásakor ünnepélyes esküvel erősítette meg ezen biztosítást; 1537-ben a 29-dik czikkben pedig újra hivatkozott e biztosításra.

Mindezek részint a birodalom első megalakulása előtt, részint annak megalakulásakor történtek. Lehet-e tehát azokat most ignorálni?

A birodalom második szilárdabb megalakulásának lehet a sanctio pragmaticát tekinteni, mely nélkül a birodalom HL, illetőleg VI. Károly halála után valószínűleg szétment volna. Ezen újabb, szilárdabb alakulásnál is ki volt kötve határozott feltételképpen Magyarország alkotmányának, törvényeinek sértetlen fenntartása.

Ha tehát a birodalom csak ezen feltétel mellett alakult és alakulhatott, ezt félrelökni nem volna jogos. (...)

Mi... készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántüli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állni soha nem fogunk.