Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-01 / 76. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. ÁPRILIS /., CSÜTÖRTÖK J3 / Árverés — átverés A „litván szindróma” hazai sikerére számító rózsaszín elvtársak és liberális drukkereik egyre sűrűbben emlegetik a kádári jólétet és biztonságot. Nyomatékül pedig Kádár elvtárs vitán felül álló puritánságára és megvesztegethetetlenségére hivatkoznak. Igaz, ami igaz, ilyesmiről nekem is volt tudomásom, bár sose vettem készpénznek. Tudjátok meg — oktatott ki egyszer egy igen jól informált személy —, az öreg még a fizetését sem veszi fel. Úgy ahogy van, egyből a pártnak utalja át. Tekintettel arra, hogy senki sem mert vitát nyitni erről, egymás között legfeljebb néhány szkeptikus morgást hallattunk. Úgy látszik, Mariska néni fizetése nem lehet rossz, ha meg tudnak élni — mondta az egyik. Ugyan, minek neki a pénz, csak inteni kell és ott van minden, amire szüksége van — tette hozzá a másik, közel járva az igazsághoz. A „kádári gesztus” mégis nyomot hagyott bennem. Talán a^ jól ismert olasz mondás analógiájára: „Se non é verő, ma ben trovato!” — azaz, ha nem is igaz, de nagyon találó! Egy-két év múlva azonban megrendült a hitem. Ugyanez a jól informált elvtárs, a testőrök rendkívüli ügyességét bizonyítandó, elmesélte, hogy az egyik kedves — vacsorára meghívott — elvtárs kislányát Mariska néni banánnal kívánta meglepni. Sajnos akkor Pesten éppen nem volt banán. A vacsoraasztalon mégis ott volt az áhított gyümölcs. Az történt ugyanis, hogy a testőrtiszt elvtárs autóba vágta magát és Bruckot megjárva négy óra alatt elhozta az árut. Ejnye-bejnye! — morogtam, valami sántít azzal a puritánsággal kapcsolatban. Aztán a napokban olvasom a szenzációt: elárverezik a Kádár-hagyatékot. A kikiáltási ár — mely mint tudjuk, általában a valódi érték fele szokott lenni — úgy összesen 16 millió forintot ér el. Hát ez nem semmi, gondoltam, mert akkor a valódi ár több mint 30 millió inflációs forint. És ebben nincsenek benne a védett festmények és más értékek. Ez igen! — toldotta meg a feleségem. — Mariska néni aztán tud takarékoskodni, csak tudnám, mi a módszere? Én talán megmondhatom — feleltem, mert eszembe jutott egy régi Népszabadság-glossza. Anno dacumál — még a ■ vietnami háború időszakában — egy nyugati újsághír alapján elméskedett Lon- Nol diktátorról az elkötelezett zsurnaliszta. A hír szerint ugyanis egymillió dollárért egy villát vásárolt párizsi barátnőjének. A szemfüles újságíró kérdésére — mármint hogy miből telik az ilyesmire — a tábornok meglepő választ adott: nincs titka, szívesen elmondja, ha valaki kíváncsi. Már sorolta is: Éves fizetése 100 ezer dollár. Feleségének kosztra hazaad 50 ezret. Öreg szüleit támogatja 60 ezerrel. Barátnőjének apanázsként 80 ezret ad. A hadirokkantaknak évente átutal 50 ezret. Félretesz a nehezebb időkre 30 ezer dollárt. Ez, mind — fejezi be a felsorolást. No de ez lehetetlen, tábornok úr! — fortyan fel az újságíró. Dehogy lehetetlen, uram — hangzik a válasz —, csak éppen spórolni tudni kell! így, bizony csak ennyi a nagy titok. Persze még egy: a diktatúrákban valahogy ilyen „puritánul” mennek a dolgok. Csak legyen elég balek, aki ezeket elhiszi. Mint például a fizetés nélkül „összespórolt” csekélyke 30 milliót! Práczki István Monorierdő Belterületen nem lőhetnek! «gös* Azt hiszem, valamennyiünkkel előjsZLV fogúit már, hogy az esti órákban vaksötét utakon botorkáltunk hazafelé. Velem is megtörtént már ez, nem is egyszer. Pedig településeink közvilágítása általában nem rossz. Igen ám, de vannak, akik érthetetlen, felfoghatatlan meggondolásból megrongálják, tönkreteszik azt. Csúzlival, légpuskával célba veszik a lámpákat, és HISTÓRIA puff! — sötétség borul a környékre. Nem ritka az sem, amikor fákon békésen üldögélő vagy éppen szabadon röpdöső madarakat vesznek célba. Vandál tettük mellett arra sem gondolnak, hogy esetleg emberekben is kárt tehetnek. Sokat gondolkoztam már azon, vajon milyen lelkivilága lehet annak, aki csupán szórakozásból öl, pusztít. Nem vagyok híve a büntetésnek, nem vagyok híve annak sem, hogy bármilyen kényszerítő eszközzel érjünk el eredményeket. Most mégis azt mondom: a jogszabályaink teljes szigorával járjunk el az ilyen csúzlizók, légpuskázók ellen. Erre meg is van a lehetőség, hiszen a 17/1968. (IV. 14.) Kormányszámú rendelet 19. paragrafus (1) bekezdése részletesen szabályozza a légfegyverek vásárlását, tartását és használatát. Nem kívánok most belebonyolódni a légfegyverekkel kapcsolatos jogszabályokba, egyet azonban határozottan le kell szögezni: akár engedéllyel, akár anélkül tart valaki légfegyvert, belterületen azt nem használhatja. Aki mégis ezt teszi, tízezer forintra is megbírságolható, fegyverét pedig el lehet kobozni. Nem engedhető meg az sem, hogy bárhol madarakat lődözzenek. Tudjuk, hogy madaraink száma vészesen csökken, egyes fajtájuk pedig a kipusztulás szélén van, mégis akadnak, akik a pusztulást garázda tettükkel siettetik. Ennek megakadályozására született meg az 1982. évi 4. számú törvényerejű rendelet, amely bizony, egyes esetekben ötvenezer forint bírságot is engedélyez egy-egy madár elpusztításáért. Miután a légfegyverekkel kapcsolatos szabálysértések elbírálása rendőrségi hatáskör, szükséges, hogy a rendőrség kellő szigorral járjon el. Erre nem is lehet panasz, hiszen rendőreink — lehetőségeiknek megfelelően — gondosan őrködnek azon, hogy a fegyverekkel kapcsolatos jogszabályokat mindenki be is tartsa. Egy azonban biztos: ránk, egyszerű állampolgárokra is komoly felelősség hárul, elsősorban a nevelésben, a felvilágosításban. Környezetünk védelmében éljünk is ezzel a lehetőséggel. Balogh Gyula Pomáz HARDI PETER Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához XI. írja a püspök, aki 8 pont-Az egyházpolitikai intézkedések, államosítások miatti elégedetlenségüket az egyházak vezetői a Forradalmi Kormányzótanácshoz intézett levelükben fejezték ki. A levelek egyes részleteit már megemlítettem. Vizsgáljuk meg most ezeket a küldeményeket részletesen! A római katolikus egyház részéről a hercegprímás, Csernoch János az esztergomi papnevelő intézet köztulajdonba vétele ellen tiltakozott.1 Tiltakozását fejezte ki a már említett esztergomi Főkáptalani Tanácsülés is. A levélben leszögezték: a likvidált javak nem az ő személyes tulajdonaik, hanem azt csak kezelik alapítók szándéka szerint. Ezt esküvel fogadták, ezért nem adják át a javakat. Erőszakos elvétel esetén pedig az egyházi törvények szerint tiltakoznak. Leszögezték az ülésen résztvevők továbbá azt is, hogy a vagyon egy részét a nép megsegítésére fordították. Magukért nem aggódnak, de a bazilika fenntartása önmagában is tetemes összegbe kerül. A Forradalmi Kormányzótanács a levelet Fáber Oszkárhoz továbbította — választ kérve. Fáber Oszkár a már kiadott rendeletekre hivatkozva kijelentette, hogy az egyházaknak önkéntes adományokból kell fenntartaniuk magukat. Viszont a műemlék jellegű templomok fenntartási és tatarozási költségeihez való hozzájárulás elől „nézetem szerint" — írja Fáber — „a tanácsköztársaság nem térhet ki teljesen ( ... ) hol a hívek önkéntes adományai erre elégtelenek". Mint említettem, az evangélikus egyház szombathelyi püspöke elsősorban a vallásszabadság megsértését látta az egyház vagyonának elvételében. Az alapítványaitól és más anyagi eszközeiktől megfosztott gyülekezetek szabad vallásgyakorlatát gátolja a nincstelenség, ban sorolta fel az egyházát ért sérelmeket.' A református egyház részéről Petri Elek püspök Fáber Oszkárnak írt levelében az elszakított részek számára a közös vagyonból lélekszám szerint az egyházat megillető hányadot kérte, mivel „ez a vagyon túlnyomó nagy részben ezen hívek áldozatkészsége és buzgósága folytán állott elő" J Tiltakozó levelet küldött Garbai Sándornak a kápolnásnyéki egyházközség tanácsa.' Érveik rendkívül figyelemre méltóak: — A lelkész javadalmának egy része a föld. Az egyházi földek köztulajdonba vételével tehát megélhetésüktől fosztják meg őket. — Miért veszik el az egyháztól az olyan nagyságú földeket is, amelyeket egyébként nem államosítottak? — A híveknek is csak annyi jövedelmet hagytak meg, amennyiből maguk meg tudtak élni. Hogyan tartsák el még a lelkészt, s a családját is? — Az egyházközség vagyona a hívek áldozatkészségéből gyűlt össze! Az egyházközségi tanács levelének alján az intézőbizottság (nyilván a helyi likvidáló bizottságról van szó) sorai olvashatóak, amely szerint „úgy az ingatlanoknak, mint az ingóságoknak a köztulajdonba vétel alól való mentesítését a közhangulat szempontjából is" javasolják! Evvel a levéllel kapcsolatban Fáber Oszkár is állást foglalt. Kijelentette, hogy az állam és az egyház szétválasztásának elve és a rendeletek értelmében minden egyházközség egyenlő elbírálás alá esik, nem tesznek kivételt a kápolnásnyékiekkel sem. Az önkéntes adakozást évszázadokra visszamenőleg ellenőrizni nem lehet... (Folytatjuk) Jegyzetek: 1. Politikatörténeti Intézet Archívuma 601. f. 2/XXXVII-2969 2. Politikatörténeti Intézet Archívuma, 601. f. 2/XXXVI1-2777 3. Politikatörténeti Intézet Archívuma, 601. f. 2/XXXVII-3871 4. Politikatörténeti Intézet Archívuma, 601. f. 2/XXXVII-3742 5. Politikatörténeti Intézet Archívuma, 601. f. 2/XXXVII-2770 Vitéz János kiszabadul visegrádi fogságából Visegrád vára a magyar történelem sok nagyszerű és sok tragikus eseményének volt tanúja. Nem nélkülözte a drámaiságot az a jelenet sem, amely 1472. április 1-jén játszódott le. Mátyás király rendeletére aznap bocsátották szabadon visegrádi fogságából Vitéz Jánost, egykori nevelőjét, az ország prímását. Vitéz a róla elnevezett összeesküvés miatt került a király fogságába. A Mátyás politikáját ellenző főurak az érsek körül gyülekeztek, komoly szerepe volt a mozgalomban Janus Pannoniusnak is. A lázadók követei Krakkó ban panaszkodtak: a magyar király zsarnok, a nemességet kiszipolyozza, értelmetlenül hadakozik a csehekkel, miközben elhanyagolja a török veszélyt. Vitéz és köre úgy vélte: le kell taszítani a trónról Mátyást, hogy az ország elkerülje a pusztulást. Kázmér lengyel királyfit szemelték ki utódának. A királyfi be is tört az országba, de a külső segítséggel is támogatott felkelés hamar összeomlott. Mátyás — ugyan mélységesen csalódott, hogy a hozzá legközelebb állók lázadtak ellene — erélyesen elnyomta a mozgalmat. Országgyűlést hívott össze, a jogos sérelmek orvoslását helyezte kilátásba és általános amnesztiát hirdetett. 1471 végén az Esztergomban tartózkodó Vitéz Jánossal is kibékült, de mint Bonfini írta: „... a megtorlás minden jele nélkül mégsem mehetett el a dolog mellett.” 1472 elején az érseket parancsára letartóztatták és a visegrádi várban őrizték „méltóságának megfelelőén”. De a király nem sokkal később már kiengesztelődött Vitézzel szemben. Április 1-jén „Haragvásába beleunt; kibocsátotta ót börtönéből, viszszahelyezte méltóságába és esztergomi várába. Némi katonaságot tett azonban mellé őrségül, hogy ne tudjon lázadozni ellene”— fejezte be Bonfini a lázadás krónikáját. Pogány György
