Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06 / 55. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. MÁRCIUS 6., SZOMBAT HAZA-TALALO * HAZA-TALALO Idegen csillagok alatt. Emigráns író a magyar nemesek „...Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes iesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum; hogy hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisztek, árja párják, grófok és parasztok a menekülttáborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt.” Domahidy András, Ausztráliában élő magyar író mondta ezeket a mondatokat 1986-ban, akkor, amikor mindez tettnek számított. Első könyvének hazai bemutatójára akkor nemcsak megérkezett Magyarországra negyven év után először, hanem egyben beérkezett a magyar irodalomba is. Az ünnepi könyvhétre jött, a „ Vénasszonyok nyara" c. regényét dedikálta és őt ünnepelte a főváros, olvasóinak nagy tábora. A fiatal jogász, az amerikai fogságot is megjárt Domahidy, szatmári földbirtokos, 1949-ben kényszerült emigrációba, pontosan kerek száz évvel később, mint dédapja, gróf Teleky Sándor, a negyvennyolcas szabadságharc honvéd ezredese, Petőfi barátja. (A költő kohói kastélyában vendégeskedett.) A különös párhuzam felvillant az emberben egy nagy igazságot, amit 1986-ban leírni nem lehetett, nevezetesen, hogy olyan kiváló, értékes embereknek is el kellett hagyniuk az országot 1949-ben, mint a világosi fegyverletétel után 1849-ben. Az íróval az egykor elkezdett beszélgetést természetesen ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Emigráció és földi mása — Mi. egészen véletlenül együtt hajóztunk be Ausztráliába Radvánszky Jánossal (a felvidéki Radványból), Si- monyi Dénessel (a nógrádi Simonyiak közül való), a zemplényi Majláthékkal és Purglyékkal — Horthy Miklós kormányzó feleségének rokonaival. Később is ösz- sze-összejöttünk fehér asztal mellett, mert ennek a társaságnak Perthben jelölték ki a letelepedési helyét. Aláírattak velünk egy kötelezvényt, miszerint két évig csak fizikai munkát végezhetünk. Az emigrációs sajtóból persze figyelemmel kísértük az otthoni eseményeket, s a hazai kiadványok is eljutottak hozzánk. Tehát tudtuk pontosan, hogy milyen hamis képet festenek rólunk odahaza. Egyszer azt mondta Radvánszky János: Mi most még tudjuk, és csak mi tudjuk igazán, miért is hagytuk ott a hazát, a tájat, a várost, a kedves arcokat; még elevenen él bennünk minden, de mi lesz tízhúsz év múlva?! Hogyan is cicomázza föl a tényeket az emlékezés, a hazavágyó nosztalgia?! Kihívás lett számomra ez a mondat és ekkor, 1952-ben írni kezdtem. Itthon soha tollat nem fogtam volna, mert annál alázatosabb vagyok és nyomasztottak a nagy árnyékok: Krúdy Gyula, Márai Sándor, a franciák és az angolok... írtam tehát ostyasütő munkásként, hivatalnokként, könyvtárosként; írtam tíz éven át az első regényemet, abban a biztos hitben, hogy majd esetleg száz év múlva egy szorgalmas filosz fölfedezi a kéziratot, valahol a Széchényi Könyvtár egyik raktárának mélyén... Mensáros például miniszter... Mindannyian megálltuk a helyünket. A fizikai munka után egyetemre ment, akinek nem volt végzettsége, vagy nem fejezhette be otthon a tanulmányait. Sőt, egy időben kilencen tanítottunk a különböző helyi egyetemeken, egyszerű előadói vagy professzori minőségben. Erőt adott, hogy már a menekülésünk elején Bécsben hallottuk. hogy a magyar arisztokraták, földbirtokosok közül sokan remekül boldogulnak Nyugaton s a nagyvilágban. Persze többen fűbe haraptak, s akadtak olyanok is, akik meghasonlottak, és a bolondok házába kerültek. Vagy megmaradtak keserű embernek és sosem tudtak a fizikai munkából kikecmeregni. Azonban nem ez volt Domahidy András a jellemző. Akik értették a nagygazdaságot, vagy diploma volt a zsebükben, biztosan föltornázták magukat. Majláth Józsi például miniszteri tanácsos lett, többen egyetemi tanárként, vezető könyvtárosként mentek nyugdíjba. Mensáros Andor pedig miniszter lett, az első bevándorló miniszter Ausztrália történetében. (O Mensáros Lászlónak, a most elhunyt kitűnő színészünknek az unokaöccse volt.) A gondolat, hogy esetleg véglegesen hazajöjjünk, fölhely tállásáról merült bennem is mostanában, de elvetettük. Nem tudom, hogyan is volt Mikesnél, de minálunk úgy alakult, hogy hozzánk édeseden Rodostó... Én kiírhattam magamból a szenvedéseket. Még hálás is lehetek a sorsnak, mert azzal, hogy el kellett mennem, az életem érdekesebb lett. Ha gazdálkodnék a nyolcszáz holdon — mert tegyük föl, nem változik a helyzet —, a kandalló mellett tűnődnék valamin, no és persze, olvasnék is. Lehetett volna boldog élet az is, de kihívás nélkül. A Telekyek is feleltek negyvennyolcban a nagy kihívásra... Rendhagyó, hogy író lettem, s már a negyedik könyvem jelenik meg itthon, de mentségemre szolgál, hogy mindig rengeteget olvastam; már tizenhét évesen Proustot, majd Maupassant-t és az angolokat. Aldo- us Huxley A végzet bábjátéka című regénye talán végzetes hatással volt rám. Ebben a regénybeli íróról azt mondja valaki; mindent úgy néz, úgy fogad és úgy él át, hogy egyszer majd fölhasználja a következő regényében. Talán tudat alatt így néztem én is a világot?... Már az sem fáj... Sokan hihetetlennek tartják, hogy létrehoztam távol a hazától a sajátos stílust... Nézze! Én Arany János földjén születtem, Bihar és Szatmár az én pátriám, minden nyaramat és minden karácsonyomat ezen a vidéken töltöttem a családom körében... Errefelé az emberek szépen beszélnek. Ha hazamegyek, ma is egy nap múlva már átveszem azt a hanglejtést... Emlékszem, keresztapámnál Lázáriban, ha valamit nem tudtunk pontosan — azt például, hogy „fel” vagy „felfelé” —, a helyes kifejezésért szalasztott a könyvespolchoz: „Hozd csak ide Arany Jánost, majd megmondja O!” ...Lázári Nagy Béla, édesanyám ifjabb testvére volt, akinek a birtokát én örököltem volna, ha nem csatolják Romániához Szatmár megyének ezt a részét. Persze, akkor is elvették volna — mint tudjuk —, ha magyar terület marad. Mint ahogyan Szamosangyalost is elvették, amit Miklós öcsém örökölt. Persze nekem, ha hiszi, ha nem, ez már nem fáj... Már az, hogy nem lettem földbirtokos... A legnagyobb örömet az jelenti, ha itthon könyvvel jelentkezhe- tem, mert: csak mi tudjuk, hogyan viselkedtünk mi, katonatisztek, árja párják, grófok és parasztok az idegen csillagok alatt... Ennyi az írói monológ; talán mibennünk folytatódik. Ónody Éva SEPSISreNTOÍrtROY 1533. FEBRUÁR 26. 621. SZÁM . ■í/abadóiuvilnshnn 20 LGJ FJfifltvtfkn.-k 19 LFJ PÉNTEK Egy népújság Háromszékről Huszonöt évvel ezelőtt, egy lélegzetnyi szabadabb levegővétel idején lap született Háromszéken. Most, mind-, járt farsang farka után az otthonmaradottaknak kedvük kerekedett koccintani a negyedszázados évfordulón. Az újságírósors alakulására is jellemző, hogy a tizenkilenc helybéli lapszerkesztőnek, újságírónak és másféle lapcsinálónak közel harminc kisvárosi-nagyvárosi címre kellett postázni a meghívóleveleket. Budapesten Csíki László, Czegő Zoltán, Vári Attila és Vörös Előd volt a címzett; Bortnyik György, Tömöry Péter és Tömöry Géza Németországban vehette kézhez a Háromszék cégjelzéses borítékját. A kiemelt nevek az otthon élőké mellé illesztve azt is jelzik, hogy a hatvannyolcas romániai megyésítés utáni időkben, Király Károly kurta háromszéki „királyságának” hónapjaiban a toliforgatók fiatal csapatai sereglettek vidéki vívódásaik színtereiről Sepsiszentgyörgyre, hogy lapot csináljanak, a kultúra, a magyar közművelődés más sávjain legyenek szószólói a magyarságnak, s alkotói a magyarságtudatnak. Ez viszont azzal is járt, hogy már a kezdet kezdetén nem egy tájlap született, hanem az erdélyi régió tágabb terein is ismert és becsült néplap, amelyet a diktatúra keményedé esztendei sem tudtak egészében lényaló szolgává alacsonyítani. Akik pedig külső-belső kényszer miatt eltávoztak, azok is vitték magukkal az itthon idegeikbe ivódott küldetéstudatot, elhurcolták innét az emésztő honvágyat, a társkeresés itthoni igényét is. Ez is az oka-foka annak, hogy úttalan utakon vergődve is itthon termettek erre a koccintóra, mert itt is, ott is vallani kell, miszerint élhet valaki folyamatosan idegenben és másutt, úgy is hasznára és épülésére lehet az övéinek, amiképpen élhet otthon is száz esztendeig, és ott is árthat. Az itthoniak, nyilván inkább az ártalmak elkerge- tésére vállalkoztak, különösen azóta, hogy az „öreg” Megyei Tükör ’89 decemberében fejlécére tűzte a Háromszék nevet, színéül választotta az addig (nyomdákból is) száműzött zöldet, az erdélyi reménység színét, és súlyos anyagi terheket meg kockázatot is vállalva részvénytársaságot és alapítványt hozott létre, és minden állami támogatástól (és elvárástól) függetlenítette magát. Ez kis pénzzel, de egy néplap szerkesztéséhez elengedhetetlen erkölcsi tőkével, sok hitellel nem, de hitelességgel társul. A férfikorba jutott lap erre koccintott azon az estén. Sylvester Lajos *Sylvester Lajos erdélyi közíró. Több éven át a sepsiszentgyörgyi székely színház igazgatója. Nevéhez fűződik többek között a Sepsi- szentgyörgyön elindított országos színházfesztivál gondolata, valamint a Tamási Áron-színművek következetes műsorra tűzése. Nemrég Szentendrén találkoztunk véle, ahová csángó-székely táncosokat kísért el egy régi farsangi csángó-bálra. (A szerk.) Vagyont érő kolibrik Érdemes volt kilátogatnia egy amerikai turistának a bristoli bolhapiacra, ugyanis fillérekért jutott hozzá egy kisebb vagyont érő műtárgyhoz. Az illető az autók csomagtartójából kínált árukat szemlélve fölfigyelt egy kisméretű, ragyogó színekkel festett képre, amely kolibrikat ábrázolt. A festmény valahonnan ismerősnek tűnt neki, így habozás nélkül leszurkolta a vételárat: két egész fontot. A képről később egy becsüse megállapította, hogy az nem más, mint Martin Johnson múlt századi amerikai festő „Rubin torkok al- mavirágokkal” című alkotása. Johnson egyik kedvenc témája volt a kolibrimadár. A becsüs véleménye szerint a festmény valódi értéke 34 ezer font. Koncert Budakeszin A XVI. kerületi zeneiskola tanárai rendeznek koncertet szombaton este öt órakor a budakeszi Erkel Ferenc Művelődési Házban. Programjukon a Grieg-év jegyében a zeneszerző három művét is megszólaltatják. Az eseményen díszvendégként részt vesz a norvég nagykövet és a kulturális attasé. Tulok András fotókiállítása Tulok András Budaörsön élő fotóművész 3rd Dimension című kiállítása tegnap nyílt meg a Gazdagréti Közösségi Ház galériájában. A Tavaszi Fesztivál keretében rendezett tárlatot március 31-éig tart nyitva. A művész minden pénteken 14-18 óráig személyesen fogadja látogatóit.
