Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-05 / 54. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 5.. PENTEK 13 Hol is állunk hát? Közel hat évtized alatt nemigen volt problémám, hogy a politikai palettán elhelyezzem magam. Csak úgy éltem „bele a vakvilágba", minden minősítés nélkül volt képem élni és dolgozni! Voltam olyan, amilyen! És lám, eljött a rendszer- változás ideje, és most már valahova állnom kell, mert ha nem soroltatom be magam valahova, hát alighanem analfabétának leszek kikiáltva! Mit ér az élet hit, akarom mondani „oldal" nélkül?! Az alapvető problémáin persze az, hogy lehet-e élni (állni) a centrumban, meg a jobb- és a baloldalon, meg attól is kijjebb, a szélső-szélen egy időben? Ugyanis amilyen jelzőket összehordanak az okosok manapság a felismerés érdekében, az azt jelentené, hogy normális érzést!, lelkületű és felfogású ember akárhova sorolható. Ha úgymond szociálisan érzékeny, észreveszi, segíti a bajba jutottakat, segíti az elesetteket, a szegényeket, akkor alighanem baloldalinak kell mondani. Ha ehhez még társul hit, remény, szeretet (és miért ne társulhatna), egészséges fejlődés reménye, józan jövőbelátás, tiszta fej és erkölcs, akkor alighanem a centrumban is áll az illető. De szereti a hazáját is! Gyűlöli az elnyomást, az erőszakot, a durvaságot, a nyugatmajmolást, keresi, vissza akarja állítani hazája igazi arcát, hagyományait, értékeit, és azt meri hangsúlyozni, hogy Európában európai módon akar élni, akkor pedig már jobbos. Sőt mi több, szélsőjobboldali, és mint ilyen, irtandó! (De legalább az őrületbe kergetendő valahány!) Jobbos akkor is, ha úgy gondolja, hogy saját, ezeregyszáz éves hazájában leginkább otthon érezheti magát az, aki a legtöbbet igyekezett tenni ezért az úgynevezett magyar hazáért, magyar életformáért és magyar kultúráért. Ugyan miért is nevezhető szélsőjobboldalinak az. aki csak azt szeretné hangsúlyozni, hogy ne legyen hátrány Magyarországon magyarnak és kereszténynek lenni?! (Hogy egy liberális hol állhat az eszméivel, fogalmam sincs! Szerintem a liberális világ tömény zagyvaság, lazaság, szabadosság. Ez pedig nem Európa jellemzője!) Ha már olyan sokan fáradoznak azon, hogy egyeseket üldözendő szélsőjobboldalinak igyekeznek kikiáltani, akkor említsük meg azt is, hogy a magyar nép talán 99 százalékát is ide sorolhatjuk, mindazokat, akik azt vallják, hogy mindenféle náció befogadására senki sem kötelezhet bennünket! Különösen olyan időben nem. amikor szinte megoldhatatlan gazdasági és politikai problémáink vannak! Tőlünk gazdagabb országok is elzárkóznak attól, hogy teljesen fellazuljanak, a bűnözés, ügyeskedés melegágyává váljanak. (...) Figyelemmel kellene lennünk a nagyszámú hazai munkanélkülire is! (...) Nyomorult kis 10 milliós nemzet akarja nyakába venni a világ összes nyűgjét, nyavalyáját, miközben gazdagabbnak mondott (vagy csak hitt) óriás nemzet nem vállalja a világ csendőrének szerepét. Még akkor sem, ha százezrek pusztulnak el. (...) Nálunk mindent fel lehet használni zavarkeltésre, mert nálunk mindig vannak „ügyeletes balhék”. A Kossuth rádióban hallottam, hogy Csehország legjobban áll mind gazdasági, mind politikai átalakulásában, és ne is torpanjon meg, „szólóban” igyekezzen felzárkózni nyugathoz. így biztatta őket Nixon elnök is. Mi meg itthon csak idétlenke- dünk! Béklyóban küszködünk a hazai, belső árulások és ármánykodások közepette, külföldre pedig egyfolytában — sajtóorgánumokon keresztül — folyik a hazaárulás. Vedres Józsefné Budapest Cantemus — Farsang Veresegyháznak van egy sok sikert aratott, évtizedes múlttal rendelkező kamarakórusa: a CANTEMUS. A sok énekés zenemű komoly sikere után már a múlt évben eltökélték Vadász Ágnes karvezető ötlete alapján, hogy egyszer egy évben, farsangkor, vidám, farsangi hangulatú műsort adnak. Erre került sor február 19-én a Váci Mihály Művelődési Ház aulájában, ahol — a pénztár jelentése szerint — 85 főnyi közönség szórakozta végig a járványtól éppen erősen megtizedelt és szopránjában meggyengített, de töretlenül lelkes, jó hangzású műsort, a helyenként bolondozó farsangi vidámságokat. Az énekkar a műsor első felében Pitroli. Friderici, Vec- chi, Rossini könnyebb hangvételű énekműveit adta elő, majd sor került Géné—Hertl: Olasz saláta, J. S. Bach: A moll fúga persziflázsára. Ezek során szólót énekelt May Iván vendégszólista, aki magánszámot is énekelt Lehár: Víg özvegyéből — Vágyom egy nő után — és Plan- quette veretes operettjéből, a Comeville-i harangokból, ugyancsak vastapsot aratva. A prózai részben nagy sikere volt az ideggyógyásszá át- vedlett Vadász Agnes karnagy Karinthy-írás előadásának, valamint a helyi tanárköltő, Horváth Ferenc jelenetének, amit Farkas Zsolt tanár adott elő, ugyancsak az általa bemutatott Karinthy-pa- ródiának (Móricz Zsigmond: Miskároló) az így írtok ti-bői. Lassus: Zsoldos szerenádja csendült fel a második blokkban, aminek szenzációja volt Ella Béla saját szerzeménye, amit szintetizátoron adott elő. (A helybeli Ella művészcsaládnak már a harmadik generációja a művészetekkel elkötelezett. A szülők: Ella István és Mészáros Ilonka kardalosok és énekes-műkedvelők voltak, a gyerekek közül István orgonaművész és karnagy, Péter csemballó- művész és a rádió zenei szerkesztője, Miklós katonazenekarban kürtös-szólista és a legfiatalabb: Béla most került pódiumra.) Az előadott mű teljesen modem hangvételű, megítélésünk szerint Honegger—Ravel—Berg iskola: sikere a szokatlan hangzás ellenére is elvitathatatlan. Ugyancsak az ő szerzeményét adta elő a harmadik generációs családi zenekar négy tagja: Bea fuvolán, Attila trombitán, az ifjabb Miklós hegedűn és a nagybácsi szintetizátoron. A mű címe: FARSANG volt. A farsangi műsor a kis számú közönségnek jó szórakozást, az előadóknak újabb sikert hozott. Kétségtelen, ez a (fő)városi színvonalú farsangi műsor színpadot és nagyobb — telt — nézőteret is megérdemelne... Fazekas Mátyás Veresegyháza HISTÓRIA Vay Sarolta Borosjenői Tisza István öngyilkossága (A Régi magyar társasélet című könyvből) A régi világban egy-egy öngyilkosság hét országra szóló esemény volt. Hetekig-hónapokig nem beszéltek egyébről, és öthat oldalas levelekben írtak róla az emberek rokonaiknak, barátaiknak. Levelesládámban kutatva, egy ilyen szenzációval foglalkozó levél jutott kezembe. Régi, becsületes diósgyőri papirosra írva és cikomyás végű, szépen gömbölyödő betűkkel áll a címert még egész épségben mutató, olló segítségével készült kopertán, hogy: „Per illustri ac Generoso Dno Georgio Szlávy de eadem.” Vay István, Bereg vármegye követe tudósítja benne „néhai Boros Jenői Tisza István Úr szerentsétlen esetének környül állásos előadásával”. Terjengősen mondja el, „hogy lett magának gyilkosa a nevezetes származású, gazdag jövedelmű, 30. esztendejét még el nem ért atyánkfia, márt- zius 4-ik napján estve, épen pénteki napon”. Érdekes, hogy a vagyonos, szép férfi, akiről azt mondja a levélíró, hogy: „tántzos, vidám Iff- ju volt, ő tőle tanulta Pos’onba Ferentz Fő-Hertzeg az úgynevezett »matska tántzat«. mellyel, a Banderisták kurta mentéjébe öltözve, próbát is tett Hertzeg Col- loredo Fársáng-végi Bálján”, részben szerelmi bánat, részben gyógyíthatatlan betegsége miatt emelt magára kezet. Tisza István 1790-ben eljegyezte P. tábornok szép leányát, akivel egy Trencsén megyei fürdőhelyen ismerkedett meg. A mátkapár rendkívül szerette egymást, különösen Tisza rajongott bájos menyasszonyáért. Az eljegyzés utáni őszön fölment az ifjú magyar gavallér Pozsonyba, ahol összekerülve hozzá hasonló előkelő házakból való fiatal urakkal, meglehetősen víg életet kezdett élni. Úgy vélte, hogy most úgyis legénységét temeti, vígan akarta ezt cselekedni. 1790. október-november havában volt pedig erre alkalom Pozsonyban. II. Leopold koronázására készült az ország, és az ódon város csak úgy forrt a temérdek nemesúrtól, akik a nagy nemzeti aktusra készülve, itt-ott nem vetették meg az akkori idők divatos kártyajátékát, a Halberz- welfét, a francia butellákat, de még a suhogó selyembe öltözött sok szép pillangót se, akik Bécsből meg messzebb földről is rajjal lepték el a régi koronázóvárost. A sok mulatás megártott Tiszta Istvánnak, s mint az 1791-ben kelt levél mondja: „Nyavalyába esve betegségének jobb móddal lehető orvo- soltatása végett Januáriusba feljött Bétsbe.” A gyógyítás szerencsésen haladt is előre, de olyan sok időt kívánt, hogy ezalatt elmúlt az esküvőre kitűzött időpont, és a menyasszony szülői, nem tudván mire vélni Tisza halasztga- tását, visszaküldték neki a jegygyűrűt. Az önérzetes ifjút, aki esetleg sorvadásos nyavalyával nem akart nősülni s ezáltal egy asszonyt boldogtalanná tenni, végképp lesújtotta, hogy leendő apósa így félremagyarázta legnemesebb szándékából eredt halogatását. Lelkében elkeseredett, és egész kedélyvilága óriási változáson ment keresztül. Az addig szelíd ifjú durva, kíméletlen lett, környezetét kínozta, sőt még orvosát is, aki pedig türelmesen és a siker kilátásával gyógykezelte, a legdurvábban bántalmazta. Mint a levélíró mondja, március első napjaiban már nagyon háhnrodattak is voltak a’ jeles Iffju intézetei... így a levélíró március elsején a Studentenviertel egy helyén látta, ahol „az utczán evett precznit. majd kivette ’sebéből selyem baitlitskáját és több darab pénzeket a' földre hajított”. Későbbi cselekedetei még nagyobb lelki zavarra mutattak. Március 3-ának éjszakáján éjféli egy órakor verte föl az inasát, s magához akart hívatni egy ismerős magyar ágenst, hogy számára leendő apósától graliát kérne. Az ágens nem volt azonban otthon, de alig aludt el Tisza István, már hajnalban ismét fel- költötte inasát, hogy frizérozná meg. Azután fodros, finom hímzésű inget vett magára, és felöltötte azt a pompás bandérista ruháját, melyet II. Leopold koronázásán viselt Pozsonyban. De csakhamar más jutott eszébe, és mint a levél mondja: „nadrága szijját néhányszor ki s be tsatolva. parantsolta inasának, hogy vonná le és a hozzá való tsizmát is levetette”. Közönséges redingote-ját fel- öltve, Lohn-kocsit hozatott, és egyenesen a cs. kir. udvarba ment. „Ott — mondja a levél — a strázsa előtt térdre esett, s kérte erőssen, hogy vezetné be őtet a Nápolyi királyhoz (II. Leopold sógora volt, aki a múlt század végén nagyon sokat tartózkodott Bécsben), mert Magyarország különben oda lesz. A strázsák látván, hogy tébolyodon emberrel vagyon ügyök, bé vezették őt a strázsa- házba.” Délfelé hazakerült Tisza a saját szállására, és ott annyira lecsillapult, hogy orvosa, dr. Ver- tensohn hívására elment hozzá ebédelni. Ebéd közben ismét a régi ..nyájas és szíves barátságú Iff- ju leve", úgymond a régi levél, sőt még az orvosné és két jelen volt barátnője mulattatására elénekelte a kedves hármoniájú magyar dalt: Piros rózsa boltozatok — Legyen sírom alattatok! Egyszerre azonban csak rájött megint a dühöngés, és egy sarokban álló botot felragadva, betörte vele a doktorné drága üveges szekrényét, és még két szép képet is elpusztított. Inasa és a doktor ekkor lakására kísérték, s ott Tisza kezét összetéve könyörgött Verten- sohnak, lőné őt agyon. Természetes, hogy ezt a kívánságát nem teljesítette orvosa, de utasította az inast, hogy menne meleg vizet forralni, mert eret szándékozott vágni Tiszán: aztán ő maga is utánament. A borzalmas öngyilkosság té- nyéről így végzi be tudósítását a levélíró: ,,A’ kétségbeesett 1 ff- ju használni kívánta ezen alkalmatosságot ’s bezárja hirtelenséggel az ajtót a’ Doktor után, megy az almáriomnak, kivesz belőle két beretvát s olly vágásokat tesz kétfelé a’ nyakán, hogy csak a nyakcsigolya tartotta még a fejét. Mán mikorra bétörette a Doktor az ajtót, a’ halállal küzdött az Iffju, s’ belőle néhány pertzek múlva ki is szakadt a lélek...” A dúsgazdag ifjú holtteste estig lakásán maradt, „ahonnan a’ Bürger Spitalba vitetett, hogy ott az emberi test alkot- vánnyát s’ a bontzolás mesterségét tanulhassák rajta, az orvosi tudományt gyakorló Iffjak”. A levél végén még az is ott áll, hogy minden körökben, még Ferenc trónörökös főherceg is nagyon sajnálta a lángeszű, nagyra menendő ifjút, és úgy a nagy ebédeken, mint Batthyány hercegné, Kantzellá- rius Pálffy és más főurak estve- li társaságaiban egyébről sem volt szó. mint Tisza István gyászos végzetéről... Cegléd első okleveles említése Cegléd városának neve régebbi magyarázatok szerint a „Szeglet”-híl származik, a népnyelv hosszú időn keresztül egyébként így is nevezte. A nyelvészeti kutatások újabban más magyarázatot adtak. Pais Dezső bizonyította be, hogy a város neve a „cegle”\agy „cigié"nevű fűzfanévből és a „d” hely- névképzőből származik. Alátámasztja ezt a feltevést az a tény is, hogy más mocsaras vidékeken, ahol a ciglevessző tenyészett, találhatók „Cegléd” helynevek. A város legkorábbi történetéről nem sokat tudunk. Már az Árpádok, korában lakott volt. Feltehetően a tatárjárás után kezdett gyorsabban gyarapodni lélekszámban, amikor a környékről az elpusztult falvak lakói a városban kerestek menedéket. Az Árpádok korában királyi birtok lehetett, a XIV. században az óbudai apácák uralták. Az 1332—1337 közötti pápai tizedjegyzék szerint Ceglédnek plébániája volt, mely az 1226 óta fennálló pesti főesperességhez tartozott. Cegléd a XIV— XV. században egyike volt azoknak a virágzó és gyorsan fejlődő magyarországi településeknek — Csongrád, Miskolc, Kecskemét, Debrecen mellett —, amelyek, „ha fejlődésükéi a török nem akadályozza, hamarosan elérik az európai városok színvonalát”. (Eperjessy Kálmán könyvéből.) A város nevének első említése TV. (Kun) László 1290. március 5-ei oklevelében fordul elő. A király élete utolsó időszakában szüntelenül úton volt, 1289 őszétől főleg kunjai társaságában járta az országot. 1290 márciusában érkezett Ceglédre, ahol tábort vert. A király 5-én állította ki oklevelét, melyben jelentős bir- tekadományban részesítette híveit, Istvánt és Pált. Pogány György
