Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-05 / 54. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP ŐSZUTÓ 1993. MÁRCIUS 5.. PÉNTEK 7 A szentlőrinckátai otthonban Korral jár a feledés Történelmi emlékidézd Tavaszváró idó'sek Hamvazószerdán végétért a farsang. Hagyomány szerint az utolsó három napon — egészen húshagyókedd éjfélig — égyfolytában áll a bál, tart a dínom-dánom. Nemre és korra való tekintet nélkül farsangoltak Pest megyében az iparosok, a gazdakörösök, a baráti körök tagjai, tűzoltók, óvodások és nyugdíjasok. Képeink Szentlőrinckátán, a megyei igazgatású és fenntartású Idősek Szociális Otthonában készültek — farsangi bál előtt. A falu közepén található otthont 1986-ban a korábbi általános iskola épületéből alakították ki, majd fokozatosan felújították, bővítették, lakhatóvá tették. A hetven hely gyakorlatilag a kezdetektől foglalt, ritka az üresedés. Nem csoda, hiszen egész Pest megyéből utalnak ide idős embereket, Váctól Abonyig: jelenleg kettővel többen is vannak a hivatalosan megengedettnél. Boroznoki Sándor igazgató — aki a megnyitás óta irányítja az idekerült idősek ellátását, gondozását — ottjártunk- kor mutogatta a szépen rend- bentartott négy-hatszemélyes szobákat, a kényelmes ebédlőt, meg a társalgót. Legnagyobb örömmel azonban az udvarról beszélt séta közben. Az idős emberek kertészeket is lepipáló munkájára hívta fel figyelmünket. A virágágyások, a rózsák és tuják között érzik igazán otthon magukat nyáron az ittlakók. Látogatásunkkor viszont még javában készülődtek a farsangbúcsúztató bálra: megjött Mézes Zoltánné helybéli fodrász is, hogy kinek-kinek kérése szerint megigazítsa frizuráját. Képünk, arról tanúskodik. hogy bizony az életkor sok idős embernél igencsak leegyszerűsítette a fodrász dolgát... Mások eközben már a farsangi öltözetet próbálgatták, megint mások a konyhában segédkeztek a farsangi fánk — pampuska — készítésénél. Akiknek nem jutott serény- kedési lehetőség', azok a folyosón a padokról figyelték a nagy nyüzsgést s taglalták az estére várható fejleményeket. Ki milyen maskarát ölt magára, ki, hogy ropná a táncot, ha bírná a lába... Híreink szerint a farsangi est kiválóan sikerült, a zenészek alig győzték talpalávaló- val. A nagykátai mentőállomás zenekara azonban állta a sarat — a húshagyókeddi késői órákig. (Tóth) Erdó'si Ágnes felvételei Két súlyos esztendő A legújabb kori történelmünk két legsúlyosabb esztendejének eseményeit személyes számadásként, Magyarország 1942—44 közötti miniszterelnöke Kállay Miklós tollából két vaskos kötetben — csaknem 40 évvel a megjelenése után — vehette kézbe a magyar olvasó. Az Európa Kiadó História emlékirat sorozatában megjelent könyvből közöljük most a befejező részletet. Ködös emlékek Az ember hiába él már régóta civilizált körülmények között, nem tudta letagadni és elfelejteni természeti múltját, természeti lény mivoltát. Akaratlanul és öntudatlanul is mélyen érintik és hatnak érzelmeire a természeti jelenségek. A ködös idő, elkedvetlenít, nyomasztja hangulatunkat. Ködben lassul a mozgás, csökken a kezdeményezés, tompul az éberség. A táj is hallgat és pihen ilyenkor, a gallyak sem rezdülnek, a madarak sem csiripelnek, a járművek zaja is eltompul a sűrű párában. Á sűrű köd elemi szorongást ébreszt. Nem arról van csak szó, hogy fél az ember a járműben, mivel alig pár métert lát előre, és lépten-nyo- mon ismeretlen veszélyek bukkanhatnak elő. Gyalogosan is meglep egy furcsa bizonytalanság, 10-20 méterrel odébb mintha vége lenne a világnak. Megy az ember előre, és szinte üldözi a semmit, ütemesen visszahúzódik körös-körül a világ határa. A félősebbek úgy érezhetik, hogy láthatatlan ellenség figyeli őket a ködfüggöny mögül. Még ennél is zavaróbb érzés, hogy azok, akiknek a testképük, énképük kialakulatlan, most a testhatáraik még nagyobb fokú bizonytalanságát élik át, mint egyébként. Úgy érzik, szinte feloldódnak testük kontúrjai, és beleolvadnak a puha, kavargó semmibe. Az enyhébb köd, mely szűrve átengedi a lámpák fényét, és zúzmarát szór a fákra, a legtöbb ember számára gyönyörködtető. Az elmekórtan a ködtől kölcsönözte egy kóros elmeállapot elnevezését. Ködös állapotban a beteg nincs öntudatánál, de nem eszméletlen, hanem járkál és cselekszik, csak éppen nem fogja fel. nem képes kontrollálni, és később nem emlékszik semmire. A köznyelv bizalmaskodó megjegyzése a buta emberre: köd van a fejében. Aki pedig leplezi az igazságot, az ködösít. Van, amikor természetes némi köd az agyban: a régi emlékek az idősekben elmosódva, a múlt ködfátyolán át derengenek csupán. HA MARAD, azzal elejti és cáfolja azt a politikát, amelyet én követtem, amelyet ő is támogatott, védett, s egyszer sem emelt kifogást ellene. Azt felelte a kormányzó, hogy ő nem mondhat le, azt a széket, amelyen ül —■ s itt rácsapott a székre — ő üresen nem hagyhatja, nem engedheti meg, hogy valami bitang üljön a helyére. Ő megesküdött az országnak, hogy nehéz óráiban nem fogja cserbenhagyni, ő még ma is az a tengerész, aki nem hagyja él a süllyedő hajót, hanem az utolsó percig kitart a helyén. Kinek lehet az jó, kiáltotta, ha Imrédy Béla ül a helyére? Ki fogja megvédeni a hadsereget, egymillió magyar fiút, hogy el ne vigyék őket az oroszok ellen? Ki fogja megoltalmazni az országnak azt a becsületes rétegét, amely mindaddig vakon bízott őbenne? Lehet, hogy nem tud megvédeni mindenkit, de sokat, nagyon sokat tehet, és hiszi, hogy tud még használni népének, s el ne tudja érni, amit rajta kívül senki más. NAGYON fel volt indulva. Én igyekeztem higgadtan érvelni, rámutatni, hogy bármilyen becsületes és hősies legyen is az ő kiállása, és bármennyit használjon is vele némelyeknek, ő és az ország mindennek ellenére a vétkesek listájára fog kerülni. Azután enyhítettem valamit eredeti tanácsomon azzal, hogy akkor hát ne mondjon le, hanem csak vonuljon vissza az ügyek intézésétől. Ne nevezzen ki kormányt, ne írjon alá egyetlen aktát sem, válassza a teljes passzivitást. vonuljon vissza vidékre, talán az lenne még a legjobb megoldás. Az ő helyébe akkor nem lehet odaültetni senkit, nem lehet a törvényesség látszatát adni az egész akciónak, s így minden, ami történik, a német katonai diktatúra folytán történik, a németek felelősségére. Olyanféle helyzetre gondolok, mint amilyen a dán király körül alakult ki. HIÁBA. Ennek sem tudtam megnyerni. Egyre csak azt ismételgette — alighanem öntudatlanul —, amit Ferenc József mondott annak idején a háború megindításakor: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam, nem tehetek másként.” Nem vonulhat vissza, mert a helyzet nem sokáig marad így, a németek már az utolsókat rúgják. El fog jönni az a pillanat, amikor a nemzet a saját erejéből is le tudja rázni őket, lesz még ellenállás, de az az ellenállás csak akkor alakul ki, ha ő a helyén marad, s minden szálat a kezében tart; ha ugyanis ő nincs, ki az, aki körül bármi is kijegesedhetik; a hadsereg egyedül csak neki engedelmeskedik: mit szólna a magyar nép, ha eljön a pillanat, amikor talpra állhat, és ő nincsen a helyén. Számítása, elgondolása sajnos nem vált be. A miniszterelnökségen már várt Keresztes-Fischer. Pár szóval elmondtam neki, mit beszéltem a kormányzóval; nem tett rá semmi megjegyzést. Szótlanul ültünk hosszú ideig, aztán felállt, és csak ennyit mondott: „Hát én megyek, Isten áldjon Miklós.” Azzal elment, és soha többé nem láttam az életben. ELHATÁROZTAM, hogy leírom, mi történt az utolsó napokban. Először azt akartam megállapítani, hogy Hitlerék miért éppen most szánták el magukat a döntő csapásra: a megszállásra. Azóta is sokat gondolkodtam ezen. A közvetlen okokat így foglaltam össze: A kormányzó a Hitlerhez intézett legutóbbi levelében ultimátumszerűén leszögezte, amit már egy éve hiába próbáltunk elérni, hogy engedjék haza az Oroszországban lévő csapatainkat, de ezt még megtoldotta azzal az újabb tétellel, hogy a Kárpátokat magunk akarjuk védeni, s a jövőben sem tartózkodhatnak német csapatok Magyarország területén. A németek előtt ismeretes volt, hogy ezt az angoloknak és az amerikaiaknak is tudomására hoztuk, és hogy a jelenlegi magyar rezsim ettől nem visszakozhat. A németek mind többet tudtak meg angolszász kapcsolataimról. Bemérték az angolszászokkal fenntartott állandó összeköttetést biztosító rádióadóinkat. Tudtak arról a megállapodásunkról, hogy amerikai katonai különítmény érkezik hozzánk repülővel, és hogy hivatalosan fogjuk fogadni. Ez azt a félelmet kelthette bennük, hogy ezek a kapcsolatok hamarosan realizálódhatnak is valamiképpen. AZ OROSZ haderő közeledtével nem tűrhettek meg a hátukban egy megbízhatatlan, sőt ellenséges országot. Nem tudhatták, vajon angolszász összeköttetéseim nem terjednek-e ki az oroszok felé is. Amellett Magyarország magatartása és vonakodása az orosz háborúban való részvételtől vonzó példa lehetett a románok számára is. A németek elhatározását az is indokolhatta, hogy a magyar belpolitikában a baloldali elemek mindinkább szóhoz jutottak, ezzel az ország hangulata mind nyíltabban németellenessé vált, ami ellen a nácibarát elemek mind hangosabban protestáltak, és panaszaik természetesen eljutottak a németekhez is. A németek elégedetlenek voltak a gazdasági tárgyalásaink sikertelensége és elhúzódása láttán. Mi egyre kevesebbet ígértünk, és még kevesebbet szállítottunk, nekik viszont mind többre lett volna szükségük, és azt csak így remélhették megkapni. MEGHATÁROZÓ szerepet játszott a zsidók és a menekültek kérdése. Hatalmi centrumuk kellős közepén bántatlanul élhetett legnagyobb ellenségük, gyűlöletük tárgya: egymillió zsidó. Egy kis ország s annak élén egyetlen ember fogja útját állni az ő totális terveik megvalósításának? Eltűrjék, hogy a menekültek — lengyelek, franciák, angolok, amerikaiak s újabban olaszok — kibújhassanak a halálos ölelésükből, s maradjon még egy darabka föld, ahol szabadon s emberséges körülmények között élhetnek? Ezt nem tűrhetik. Ezekben foglaltam össze a megszállás közvetlen indítékait. S ehhez még hozzátennék valamit, amit csak az ért meg, aki ismeri a német lelkületet: mindenben rosszul álltak, vereség vereséget követett. Hadd kapjon már valamit a győzelemhez szokott német katona: valamit, ami némileg emlékeztet a győzelmekre, ami erőre vall. ami azt bizonyítja, hogy villámgyors akcióval képesek még megsemmisíteni az ellenséget! Nagyszerű alkalom minderre az utolsó, félig-meddig még szabad nemzet eltiprása! NEM TUDTAM sokáig dolgozni. Fáradt voltam. Végére értem a kálváriámnak. Beteljesedett egy ország sorsa, egy nép jövendője. Tudtam, hogy ami történt, azt többé jóvátenni nem lehet. (Vége) Dr. I. P. Kalapács alá került A nyugdíjas műkincse A minap 165 millió zlotyért — mintegy tízezer dollárért —1 kelt el egy Szent Jeromost ábrázoló Remhrandt- metszet az észak-lengyelországi Sopotban tartott árverésen. Az AFP jelentése szerint a mű eredetileg a bajorországi Öttingen—Walenstein hercegek gyűjteményének része volt, s 1935-ben került utolsó tulajdonosa, egy szerény körülmények között élő lengyel nyugdíjas asszony birtokába, aki akkoriban Vilnius közelében lakott. Sem az egykori, sem az új tulajdonos nem kívánta, hogy nevét nyilvánosságra hozzák. Lengyelországban első ízben adtak el a második világháború óta nyilvános árverésen Rembrandt-alko- tást.
