Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-04 / 53. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. MÁRCIUS 4., CSÜTÖRTÖK 9 Gödöllőtől Velencéig (I.) Izlésteremtő évek, építkező emberek Gödöllőtől nincs messze Velence, az olasz művészetek talán legreprezentatívabb városa. Legalábbis a századfordulón nem volt messze, amint a tények bizonyítják. Hogy aztán az utóbbi fél évszázad kultúr- politikusainak is volt gondjuk arra, hogy a távolságokat elérhetetlenné „tolják ki” még a művészetek számára is, az nem csupán a tér és idő kérdésével függ össze. Az Országos Magyar Iparművészeti Társulat lapja, a Fittler Kamill által szerkesztett Magyar Iparművészet leplezetlen örömmel és szakmai büszkeséggel telve számol be (1909-ben) a Gödöllői Művésztelep terebélyesedő munkájáról és joggal erősödő hírnevéről. Művészi programúk közzétételét követően megsokasodnak e kiadvány hasábjain a gödöllői csoportosulás kultúr- törekvéseit elemző írások, egyre több képanyagot —rajzot, mozaikkartont, majolika-reliefeket ábrázoló felvételeket — találunk a lapban. Ekkor jelenik meg Körösfői-Kriesch Aladár Feltámadás c. mozaikjának (a Kerepesi temető árkádos sírboltjai számára Róth Miksa kivitelezte) a reprodukciója, ezekben a számokban láthatja az érdeklődő Nagy Sándor gyönyörű Attila-sorozatának néhány darabját (gobelin), valamint Nagy Sándorné faliszőnyegeiről készített felvételeket. Ha Sidló Ferenc majolika-reliefeit és Zichy István metszeteit is hozzászámítjuk mindehhez — önmagától adódik a kérdés: mi lappang e mögött, kell-é ennyi képző- és iparművészeti érték e kis hazának? Persze hogy kellett... A békés felemelkedés időszaka ez, amikor — és ebben némi hasonlóság fedezhető fel napjaink kultúrateremtő elképzeléseivel — nos, amikor szerte az országban, Győrtől Sepsiszent- györgyig, Kassától le Szabadkáig iskolák százai jelennek meg, városközpontok architektúrája változik meg az új középületekkel, művelődési házak, paloták tervei születnek meg. E szédületes szellemi és fizikai energiát igénylő, nemzetépítő munkából természetesen a művészeti iskolák, köztük a nagybányai festőtelep és annak egyik szellemi utóda — a Gödöllői Telep is kivette a maga részét. Természetesnek tűnik, mert az: a vállalkozók (akár az érintett városok polgár- mesterei, akár az oktatás- és vallásügyi minisztérium) egyre gyakrabban keresik fel Gödöllőt, és ott is elsősorban a szellemi irányítót, Körösfői-Kriesch Aladárt azzal a céllal, hogy iskolájuk, vagy épülő kultúrpalotájuk művészeti kivitelezését, dekorációs elemekkel való ellátását felvállalják: Meglepő, mennyire nem idegenkedtek — akkor! — a művészemberek a szervezés, a gazdasági ügyek bonyolításától. Marosvásárhely európai hírű polgár- mestere, dr. Bcrnády György ezekben az években már megegyezett (1910 táján vagyunk) Körösfői- Kriesch Aladárral és Nagy Sándorral, miszerint a székely főváros kultúrpalotáját, a majdanit az ő munkáik fogják díszíteni. A debreceni városháza ügyében nem született megállapodás a Teleppel, de a művészeti iskola hatása nyilvánvaló... Tordán ez idő tájt nyitják meg a város művelődési intézményeinek helyet adó otthont, amelynek falai aztán Körösfői nagyszerű vásznát, a Tordai országgyűlés-! évtizedeken keresztül őrzik. A Gödöllői Telep országos híre vitathatlan. A szecesszió elterjedését, behatolását a magyar kultúrképbe a polgári építkezéstől egészen a könyvnyomtatásig menően már meg sem gátolhatja senki. A népi elemekből építkező, a nagy összefüggéseket (és nem kuszaságokat!) a vonal pőreségével kifejező stílus úgyszólván a Gödöllői Művésztelep által vált meggyőzővé... a nagyvilág előtt is aztán: — az 1909-ben megnyílt Velencei Magyar Házban. Bágvoni Szabó István (Folytatjuk) Körösfői-Kriesch Aladár: Kassandra (gobelinkarton) f. msam agg agg 888 8 ' H8 ''' SSsbhbI SS m Tárlat és színházbusz Biatorbágyon s Énekkarok emlékeztek Kodályra Főhajtás a zene nyelvén A hét végétől helybéli alkotó, Boros István festőművész munkáival találkozhatnak a biatorbágyi tárlatlátogatók. Boros István Makón született 1956-ban, de huszonhat esztendeje Biatorbágyon él. 1974 óta foglalkozik grafikával és festészettel. 1987 óta tagja a Fiatal Művészek Stúdiójának és a Művészeti Alapnak. Önálló kiállításait hosz- szú lenne felsorolni, műveit ismerik Budapesttől Berlinig, Varsótól Moszkváig, Rotterdamtól Rómáig, Szófiáig. Alkotásai ezúttal a Faluház kiállítótermében láthatók március 5-étől 31-éig. * A biatorbágyi Faluház elmaradhatatlan programja lett a rendszeres színházlátogatás. A szervezők a székesfehérvári Vörösmarty Színházat „célozták meg” — teljes sikerrel. Havonta.legalább egy alkalommal indul a különbusz hajdani székesfővárosunk felé. A Vörösmarty Színház és a Faluház kapcsolatát elég egy ténnyel szemléltetni: a fehérvári társulat a közelmúltban — február 25-ére — meghívta az Idősek Klubja tagjait a műsorra tűzött Liliom főpróbájára, melyre ajándékképpen ötven darab ingyenjegyet küldött. Ebben a hónapban március 31-én indul az autóbusz Székesfehérvárra. Néhány órás városnéző séta után Balogh Elemér és Kerényi Imre Csík- somlyói passióját tapsolhatja meg a biatorbágyi „nagyérdemű” a Nemzeti Színház vendégművészeinek előadásában. * Általános iskolák nebulói áll- nak-ülnek a hozzáértő zsűri elé március 8-án, hétfőn a biatorbágyi Karikó János Könyvtárban, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére rendezett háromfordulós vetélkedő döntőjén mérjék ösz- sze felkészültségüket a honvédő ükapák, szépapák cselekedeteiről, a kor históriájáról. Bizonyára ösztönzést ad az is a jó szereplésre, hogy a vetélkedőt követően kiállítás nyílik a legszebb pályamunkákból (március tizenkettedikei kezdettel) a Faluház földszinti kiállítótermében. t-s Egyházi énekkarok gyűltek egybe hétfőn este a Mátyás templomban, hogy közösen emlékezzenek Kodály Zoltán halálának évfordulójára. Mint évek óta annyiszor, jöttek egészen fiatalok, gimnazisták és felnőttek, jöttek Szentendréről, Vácról, Győrből és az ország minden részéből, templomokból és iskolákból egyaránt. Jöttek Kodály egykori barátjának, Nádast Alfonz bencés atya és zenetudós hívó szavára, hogy emlékezzenek. Nem díszes beszéddel, de azzal a „hangszerrel”, amit Kodály a legtöbbre becsült: az együttmeg- szólalásból páratlan kifejező erőt nyerő énekhanggal. — Ahogy Kodály meghagyta, nem saját műveivel, hanem gregoriánok éneklésével emlékezünk rá — mondta a nyolcvanöt esztendős Alfonz atya. És néhány szavas bevezetővel hangolta rá a szíveket az énekhangra írt imádságok megszólaltatására. Intéseire több száz torokból csendültek fel a középkori dallamok, töltötték be a templomot. Később a fiatalabb karnagy-társak léptek az emelvényre — Alfonz atya segítői a megemlékezésben. És a remény hordozói, hogy bármi történjék, az egyházzenészek mindig összegyűlnek majd a főhajtásra e jeles napon. Megemlékezni arról az emberről és muzsikusról, aki a legsötétebb terror idején is kiállt mellettük. A gyászmisét celebráló Fábián János várplébános csak néhány szóval szakította meg a zenés áhítatot: hagyta, hogy a zsoltárok beszéljenek helyette. — Kodály Zoltán még most is, annyi évvel halála után is összetart bennünket, és erőt önt mindannyiunkba — mondta. — Idén újra többen vagyunk, s jövőre talán még többen leszünk. Szükségünk is van az együtt- létre, hogy erőt és bizakodást nyerjünk a ránk váró nehéz munkához. Ehhez kaptunk biztatást a mise után felhangzó Zrínyi szózatból is: „Egy nemzetnél sem vagyunk aláhbvalóbbak... Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak..." — üzente a Vasas Énekkar által megszólaltatott kórusművel Kodály Zoltán. Nekünk. (veszelszky) Színpad Az egyetértés békessége A közelmúltban mutatta be a Játékszín Frariz Werfel Jaco- bowsky és az ezredes című három felvonásos komédiáját. A darabot — amelyet magyar társulat eddig még nem játszott — Balázsovits Lajos rendezte, főszereplői pedig a magyar színházi élet kiválóságai: Garas Dezső és Darvas Iván. Ez a kettős már önmagában is sokai sejtet, nem is annyira a nagyság, mint inkább a két művész teljességgel elütő karaktere miatt. Már a szereposztás láttán különös kétségek ötlenek fel az elemzőben. Egy szuggesztív fehér, és egy nem kevésbé ellenállhatatlan hatású fekete, egy megjelenésében is az elesett- ség karikatúráját mintázó kisember, és a büszke tartású, önérzetes arisztokrata. Lehetetlen, hogy párba állítva őket ne fedje el egyik a másikát. Kockázatos, hiszen színpadon most találkoznak először. Aztán amikor harmadszorra is legördül a függöny, az előadás végén, feladva minden kétséget-aggodalmat, az elemző, egy rendkívüli élmény hatása alatt teljes bizonyossággal állapíthatja meg, csodát látott: egyidőben nappalt és éjszakát, és azt a tüneményt, ahogyan komplementer színekként ez az ellentétpár egy harmadik minőséggé, az egyetértés békességévé válik. Erről szó! Werfe! darabja. A kibékíthetetlennek tűnő ellentétek feloldhatóságáról, az emberiesség megmaradásának elvéről, az egyetértés békességéről, napjaink sürgető elintéznivalóiról. Mert WerfeI üzenetét eképpen is tolmácsolta Balázsovits Lajos. Frans Kafka és Georg Trakl kortársa, a zsidó származású osztrák költő és regényíró, Wetfel két világégést is megélt úgy, hogy az általános nyomorúságon túl a kisebbségi átkot is szenvednie kellett. Ha nem így van, talán meg sem írhatja az örmények világháború alatti sorsáról szóló monumentális regényét, a Musa Dagh negyven napját. Az elnyomásnak, a közönynek és a kegyetlenségnek egyfelől, másfelől a heroikus helytállásnak ez a megrendítő regénye attól vált híressé, hogy a családtörténetet egy nép hőstörténetévé nemesítette. Werfel Hitler elől Amerikába menekült. Halála előtt egy évvel, 1944-ben Kaliforniában írja meg a Jacobowsky és az ezredes című darabját — ugyanazzal a magas fokú szintetizáló képességgel. Jacobowsky nem egyszerűen egy szolid, szorongó, némi szerencsével megáldott, menekülő üzletember — Jacobowsky a zsidó, akit történelmi sorsa örökös menekülésre szánt, s hogy ez a menekülés valóban örökké tartson, a túléléshez némi szerencsét is kirendelt hozzá. A darab a második világháborúban játszódik, amikor a németek lerohanták Franciaországot. A nyitó képben egy párizsi légoltalmi pincében találkozik össze az Angliába, illetve Amerikába menekülő Jacobowsky, az üldözött zsidó bankár és Stjer- binsky, a nacionalista lengyel ezredes, akit katonai küldetése kényszerít távozásra. Két külön világ egyetlen szűk pincébe zárva. A tiszt számára, akit Balázsovits amolyan hercegferencí link, könnyelmű, ostobán büszke magyar katonatisztnek mintáz, nos, a tiszt számára elviselhetetlen a mindig talpára eső „hitvány zsidó”. Am nincs mit tenni, helyzetük úgy hozza, hogy együtt kell utazniuk. E különös és kalandos utazás során fokról fokra ismerik ki egymás gyöngéjét és erényét, s jönnek rá arra, hogy egymás nélkül lehetetlen a boldogulásuk. Egyikük ehhez, másikuk másvalamihez ért. Kettejük tudása alkot egészet, s teszi lehetővé a színpadon a megmenekülésüket, a szimbólumot lefordítva pedig: házunk s hazánk tája békességét s nyugalmát. Merthogy valamennyien e hazában a békesség és nyugodt élet irányába menekülünk. A darab azt sugalja: egymás komplementer színei vagyunk, zsidók és magyarok egyként törekedjünk egymás jobb megismerésére, hogy ezáltal sajátosságunk s méltóságunk megtagadása nélkül érhessünk el úticélunkhoz: az egyetértés békességéhez. Talán a rendező, talán a két kiváló művész érdeme is, hogy a darab szereplő gárdája méltó partnerként segítette a két kiválóság játékát. Közülük is kimagasló teljesítményt nyújtott Gera Zoltán, Kránitz Lajos és Töreky Zsuzsa. Paizs Tibor Brisits Frigyes emlékezete Emléktáblát avatnak ma délután 3 órakor Vácott, a Hattyú utca 30. sz. ház falán. Itt élt váci rokonainál 1950-től, 1969-ben bekövetkezett haláláig dr. Brisits Frigyes irodalomtörténész, egyetemi-, magán-, majd rendkívüli tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az ifjúság nevelője, hitszónok, neves Vörösmarty-ku- tató. A váci Egyházmegyei Hatóság és a városi önkormányzat rendezésében ma Brisits-emlékülést tartanak. Brisits Frigyes 1890. március 4-én született a Tolna megyei Máza községben. Teológiai tanulmányait a cisztercita Bemadi- numban, Zircen fejezte be. A Budapesti Tudományegyetemen magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. A cisztercita rend tagjaként 1913-ban áldozó pappá szentelték. Volt a rend Szent Imre Gimnáziumának tanára, majd igazgatója is. A rendi tanárképzőn magyar irodalmat ad elő, s egyúttal a Magyar Középiskola című lapot is szerkeszti. Tudományos hímevét főleg Vörösmarty Mihályról írott tanulmányaival alapozta meg. (k.)
