Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-30 / 74. szám
i PEST MEGYE! HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 30., KEDD 13 Bernecebaráti ellenvélemény A Pest Megyei Hírlap március 6-i számában megjelent B. I. Bernecebaráti aláírásit levélben foglaltak nem felelnek meg teljes mértékben a valóságnak. A földkiadó bizottság megválasztásáról szóló 1993. évi II. tv. nem zárja ki a bizottság választható tagjainak sorából a szövetkezeti igazgatósági tagokat. Nem volt előre kijelölve a 17 bizottsági tag sem. Az igaz, hogy készült egy javaslat a bernecebaráti és kemencéi tulajdonosok arányának, és ezen belül a tagok és kívülállók tulajdonosi arányának megfelelő létszámra, de azt hiszem, hogy ez érthető, hiszen nem lehet két-háromszáz résztvevő elé javaslat nélkül kiállni. B. I. az ülésen részt vett, és így azt is tudja, hogy ez javaslat volt. Ez a közgyűlésen el is hangzott. Mint ahogy az is, hogy további jelöltek állítására is lehetőség van. Hangzottak is el javaslatok, valamennyi javaslatról szavaztak a jelenlévők. B. I. maga is javasolt három új jelöltet, de csak egy főre vonatkozóan lehetett a javaslatát elfogadni, mert a másik két jelöltje nem volt részarány-tulajdonos. A közgyűlés 21 jelöltből választotta meg a 17 bizottsági tagot. A megválasztott 17 tag nagyarányú szavazatokat kapott: a 250 résztvevőből az egyenkénti szavazás során mindig tíz alatt volt az ellenszavazatok vagy a tartózkodások száma. Ebből is kitűnik, hogy a közgyűlés tagjai befolyásolástól mentesen szavazhattak, a 17 bizottsági tag élvezi a többség bizalmát. A megválasztott 17 tagból hárman valóban vezetőségi tagok. Ez azonban nem a bizottság tagjainak a fele! A földkiadó bizottság a tagjai közül választotta meg a bizottság elnökét — többségi szavazattal. Ezt el kell fogadni, hiszen ezt önállóan, minden befolyásolástól mentesen megtehették. Joguk volt azt megválasztani elnöküknek, akiben a legjobban megbíztak. Jó volna, ha kis településünkön jobban összefognának a lakosok, és a kárpótlással, valamint a részarány-tulajdonosok részére a földkijelöléssel kapcsolatos, ránk háruló feladatokat közösen és eredményesen oldhatnánk meg. Ezt nem segíti a fent említett levélből kiérződő személyeskedés. Kertész László polgármester Bernecebaráti Abonyi ünneprontás Miért ment el olyan sok abonyi polgár március 15-én a zeneiskola előtti térre, a városi közös ünnepségre? A válasz nyilvánvaló: ünnepelni! Megemlékezni történelmünk egyik legszebb, legfényesebb, leglel- kesítőbb fordulópontjának évfordulójáról! Emlékezni a hősökre, elődeinkre, fejet hajtani lelkesedésük, bátorságuk, tettekben megnyilvánult hazaszeretetük előtt. Tanulni példájukból, hogy lelkesedéssel, bátran, ha kell önfeláldozóan szolgáljuk hazánkat, nemzetünket. És emelkedett hangulatban hazaérve, a jó példákon fel- budulva az ünnep elmúltával igyekezzünk mi is megtenni a mai körülmények között mindazt, amit hazánk és nemzetünk javára tenni tudunk. Idén Abonyban mindez elmaradt. Nemzeti ünnepünkhöz egyedül a helyi zeneiskola zenekarának műsora volt méltó. Abony várossá nyilvánítása utáni első ünnepi alkalommal az ünnepség helyszínén felállított dobogón mindössze két mikrofonállvány árválkodott. A hangosítás valamilyen okból nem működött. A város vezetői közül senki nem méltatta arra az összegyűlteket, hogy felállva a dobogóra, köszöntötte volna a város polgárait. Csak szánni lehetett a három fiatal lányt, akik megpróbálták mikrofon és hangosítás hiányában is előadni műsorukat. Sajnos csak szótöredékeket lehetett hallani. A város vezetői a zenekar háta mögött elbújva várták, hogy vége legyen a műsornak, majd egy — az abla* 1 2 kon át kiadott kisméretű — koszorút feltettek az emléktábla alatti szögre. A méltatlanul szegényes és semmitmondó „ünnepséget” betetőzte az, hogy a városháza főbejáratát és oldalait díszítő nemzeti zászlókat még az ünneplők elvonulása előtt (délelőtt 11 órakor) elkezdték leszedni. Miért kell és hogyan lehet egyik legnagyobb ünnepünket így lejáratni és elsze- gényesíténi, most, amikor szabadon ünnepelhetnénk? Török Iván Abony Eltűnt a koszorú rfáfe Emléktáblát avat- ^^®tak a pomázi közli Triy ségháza falán márci- us 15-én, az 1848— 49-es forradalom és szabadságharc 145. évfordulója alkalmából. Eddig Pomázon ugyanis nem volt olyan hely, ahol március 15-én koszorúzni lehetett volna. Ezért a képviselő-testület kisgazda-frakciójának többszöri kezdeményezésére megvalósult ez a régi igény. Az ünnepi beszéd, majd az emléktábla leleplezése után — amelyen igen kevesen, mintegy hatvanan vettek részt — koszorút helyezett el a község önkormányzata, valamint a helyi Független Kisgazdapárt. A résztvevők alacsony száma elszomorító. Az viszont már egyenesen fölháborító, hogy az ünnepséget HISTÓRIA HARDI PETER Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához IX. Sajtópropaganda. A dolgozatom bevezetésében említett cikkek mellett számtalan egyházat gúnyoló, becsmérlő írás jelent meg a 133 nap alatt. Néhány mondat ezekből: „A proletárság teljesen tisztában van azzal, hogy az ellenforradalommal elsősorban a burzsoázia bérencei és mindenre elszánt vak eszközei: a papság (...) fog megpróbálkozni. Nem meglepő ennélfogva, hogy a tisztelendő urak (...) csak nem akarnak nyugton maradni.”' A cikkből nem hiányzik a fenyegetés sem: „Azonban úgy látszik, arról is megfeledkeznek, hogy ezért az elkésett aknamunkáért súlyosan meg fognak fizetni (...)”' Találkozunk a sajtóban olyan kijelentésekkel is, amelyek azt taglalják, hogy mi várt volna az egyházakra, ha a 133 nap urai nem veszítik el hatalmukat. A egyik cikk szerint például a proletárállam feladatának tekinti „megszüntetni az egyház minden néven nevezendő működését. (...) A hadseregből és az iskolából kirepültek a papok, most már csak a templomok vannak hátra.” Röplapok. A Forradalmi Kormányzótanács mintegy 5 000 000, a vallás- és földkérdésről szóló röplap kiadását tervezte.3 A tervet — bár erről nincs pontos adatom — nagyrészt végre is hajtották. Plakátok. A tanácsköztársaság számos plakát kiragasztásával is terjesztette a vallásról és az egyházról alkotott felfogását.4 Rendelet a vallásszabadságról... A Közoktatási Népbiztosság az államosításokkal egy időben, április 17-én -rendeletet adott ki a szabad vallásgyakorlásról és a vallásszabadság kihirdetéséről.5 Miközben a tanácsköztársaság vezetői az egyházat anyagi és szellemi lehetőségeitől megfosztották s ellene propaganda- kampányt folytattak, kijelentették, hogy az állam „a vallást minden ember magánügyének tekinti, és vallása szabad gyakorlatát mindenki számára biztosítja." Húsvét vasárnap (április 20-án) és az azt követő két vasárnap valamennyi papnak (az izraelita hitközösségek vezetőinek pedig két egymást követő szombaton, április 26-án és május 3-án) a rendeletet a szószékről fel kellett olvasni, s meg kellett magyarázni. Június 23-án a tanácsok országos gyűlése elfogadta és törvénybe iktatta a tanácsköztársaság alkotmányát, melynek 11. paragrafusa szerint vallását mindenki szabadon gyakorolhatja... A tanácsköztársaság — a saját alkotmányában foglaltakkal is ellentétben — valójában nem biztosította a vallásszabadságot. Bár a templomokat nem zárták be, s — általában — 6 engedélyezték a szertartásokat, de a vallásszabadság több a vallás viszonylagosan szabad gyakorlásának nem tiltásánál. A tanács- köztársaság nem biztosította a vallásszabadságot, hiszen a közéletben való részvételnek a marxizmus, s ebből következően a materializmus vallása feltétel volt! Nem volt vallásszabadság a tanácsköztársaság fennállása alatt például a szombathelyi evangélikus püspök szerint sem. A Forradalmi Kormányzótanácsnak küldött levelében7 kifejtette, hogy az „egyén a vallásos meggyőződését az egyházban vallja, közösségben, a vallásszabadság elve az egyházzal kapcsolatos intézkedésekben határozódik meg. Ezért a Tanácsköztársaság egyházzal kapcsolatos intézkedései egyben a szabad vallásgyakorlatot is lehetetlenné teszik." (Folytatjuk) Jegyzetek: 1. Vörös Újság, 1919. március 27. 5. o. 2. Vörös Újság, 1919. április 3. 6. o. 3. A Forradalmi Kormánytanács jegyzőkönyvei, 1919. Budapest 1986 253. o. 4. Rendkívül jellemző a tanácsköztársaság propagandájára a következő' plakátszöveg: „A vallás a proletárállamban visz- szanyeri méltóságát, mert megszűnik üzérkedő egyének hasznot hajtó tőkéje lenni. A proletár vallásossága nem abban ál, hogy egy hivatalnok seregnek kényelmes megélhetést biztosít az adójával, sem abban, hogy a nyakára enged hágni az isteni tekintély képviselőiként fellépő' egyéneket. ” 5. Népszava, 1919. április 18. 6. A Szabolcs-Szatmár megyei direktórium megtiltotta az istentiszteletek tartását! (Bellér Béla: A Tanácsköztársaság egvházpolitikájáről in: Világosság, 1962. 7-8. sz. 100. o.) 7 Politikatörténeti Intézet Archívuma, 601. f. 2/XXXVH. 3871. követő nap ismeretlen tettesek eltávolították a Kisgazdapárt által elhelyezett koszorút az emlékhelyről. Lehet egy pártot szeretni vagy nem szeretni, de az ilyen eljárás mindenképpen elítélendő. Március 15-én mindenki elhelyezheti a kegyelet virágait, a koszorút, azt senkinek sincs joga onnan eltávolítani. Erményi Csaba Pomáz Milyen a sors... Megveszem a Pest Megyei Hírlapot, és gyorsan átlapozom, még az újságospavilonnál állva. A március 13-i ünnepi számban a szemembe ötlik egy teljes oldalnyi cikk a pilisi bárói kastélyról, s látom a fényképét is a lap alján. Örömmel viszem és mutatom egy hatvanadik életévét elhagyó férfinak. Arca felderül és elmerül a cikk olvasásában, s közben-közben megszólal: „A, igen, a Beleznayak, emlékszem, apád sokszor emlegette őket. Jómagam is több alkalommal hallottam már tőle Pilisről és a kastélyról. Jó néhányszor mondogatta: Egyszer már megnézem. Akkor hogy is volt? Papírok, dokumentumok nincsenek — mondja. — Minden elveszett. Kutatni kellene. Csak az van, amit még apám mesélt el... Es mit mesélt? Apám édesapja, tehát a nagyapám Nyáry báró volt. Édesapám Pilisen született 1878-ban. Ott is nevelkedett. És, bár édesapja nagyon szerette, fiatalemberként nem tudott a kastélyban megmaradni, mert a bátyja állandóan üldözte. Ekkor a nagyapám Budapesten egy szabóságot vásárolt részére, mely természetesen úri szahóműhely volt, és előkelő helyen a Belvárosban. Aztán jött az első világháború, és apámat elvitték katonának. Mire visz- szajött, minden elveszett. A szabóságot megtanulta, és abból nevelt engem a bátyámmal együtt. Testvérbátyám jogász lett, én hivatásos katona. Sokat piszkáltak minket a származásunk miatt. Szegény apám 1965-ben, 87 éves korában halt meg. De sokat, nagyon sokat mesélt a Nyáryakról, és édesapjára, a báróra mindig szeretettel emlékezett. Jó, hogy itt a fényképen látom, hol élt. Most már tényleg elmegyek, és megnézem a kastélyt és a parkot.. Időközben hazaér nyolcéves fiam. Neki is mutatom a fényképet: Nézd, András, ebben a házban élt a nagyapád. — Hű, de nagy kastély, ugye egyszer megnézzük anya? Mert hát milyen a sors... A báró unokája megözvegyült, aztán másodszor is megnősült, és a felesége én vagyok... Kun Marianna Dunakeszi Arany János levele Nagykőrösről Aligha fordul elő' ismét a magyar történelemben, hogy Nagykőrösön tanítson — kis túlzással — a ,Jél-Akadé- mia”.A/. 1850-es években, sajátos körülmények következtében alakult úgy, hogy a mezőváros református gimnáziumában tudós társaságunknak hét tagja oktatta az ifjúságot: Szigeti Warga János, Szász Károly, To- mory Anasztáz, Szilágyi Sándor, Salamon Ferenc, Szabó Károly — és a legnagyobb: Arany János. A költő számára a város a menedéket, a szerény, de biztos egzisztenciát jelentette. Nem érezte azonban jól magát Nagykőrösön, ennek nem a város volt az oka, csak — Keresztury Dezső' megállapítása szerint — helyszíne. A tanári munka fárasztotta, úgy érezte, elvonja költői hivatásától. Ennek ellenére lelkiismeretes, kiváló tanár volt, tanítványai rajongtak érte. Több alkalommal hívták máshova tanítani: Debrecenbe, Nagyszalontára, Kecskemétre. Ezeket nem fogadta el, úgy érezte, hogy életében semmi sem változna. Csengery 1860-ban Pestre hívta. Arany hosszan töprengett, de most sem fogadta el az ajánlatot. 1860. március 30-án írta Tompa Mihálynak: „Nem voltam ifjakat vezetni való, mikor elfogadtam is — azóta kivált régi bajom által egészen elnyo- morodtam. E folytonos szenvedés, e folytonos érzése annak, hogy az ember, hivatásán kívüli helyzetben működik — nem tudom, mi lesz ennek vége, ha soká folytatom. Ezért akartam állapotomon változtatni, míg talán nem késó'." Csengery azonban néhány hónappal később ismét hívta a költőt, és Arany most elfogadta ajánlatát. Közel tíz évet töltött a városban, a szabadságharc bukása utáni tragikus helyzetben a tanárság jelenthette az egyetlen elérhető pályát a költőnek. És Nagykőrös — hogy hívta nem kevesebbet tett, mint megadta Aranynak a nehéz évek elviselésének lehető- scgút. Pogány György
